Másnap azonban nem csak a gonosz szolgák, de Naraku is eljött. Nem
tudta elviselni, hogy egy korcs fogja őt legyőzni.
- Naraku!- morgott a hanyou.
- Az őrző - védő eb. - gúnyosan felelt Naraku
Kanna háta mögül előre lépett és térdre kényszerítette Inuyashát.
Naraku megvetően nézte a félszellem kínlódásait. Egy nyílvessző
suhant el a fiú mellett és a Lelkek tükre összetörött. Szépen, bíborosan
ragyogott. Ez csak egyet jelentett
- Kagome - suttogta halkan Inuyasha
A valós élet és az ájulás szélén járt. Egy szellem volt az. Kagome
sírjából szállt ki. Éden fekete haja, porcelán bőre áttetszően játszott,
de gesztenyebarna szemei ragyogtak. Teljes miko öltözetet hordott.
Megfeszítette íjának húrját és lőtt. Kagura legyezője szét szakadt.
Naraku csak sóhajtott egyet és azzal a rideg sóhajjal a védőpajzsot,
amely kéken fénylett akár az ég kiiktatta. Még egy nyílt szállt, de
Naraku kitért előle és Kagurát találta el szíven.
- "Ilyen fontos volna az az ékkő szilánk?"- gondolta Inuyasha
A Szent fa védelmezőleg letakarta lombjával a sírt. Naraku szeme a
növényen ragadt és csak ennyi kellett arra, hogy a levelek közül egy
nyílvessző ne találja el a gonosz férfi szívét. Menekülni kezdett, de
Inuyasha nem hagyta, rávágott a Tessaigával, de csak egy újabb törött
bábu jelent meg nem Naraku holtteste. Kanna és Kagura is a homályba
veszett. A Szentfa vissza állt eredeti helyére és megrázta magát. A
sírból még mindig ott várt egy szellem papnő, aki mosolyogva figyelte
Inuyasha minden mozdulatát.