Cím: Pillanatképek
Szerő: Aiko

Pillanatképek

Sesshoumaru és Inuyasha

Sűrű köd lengte körül a völgy lágy ölét, amelynek medencéjében
hallatszott a kardok sercegése. Két fél állt egymással szembe, kilétüket
leplezte a homály színfoltjai. Ezüst csík húzódott végig a talaj barna
kupacán, jelezve, egy csermely csörgedezett a part menti síkon. Fáradt,
halk szuszogások törték meg a csönd sipító hullámait, s egy alak
rángatózva vált ki a gomolyfelhőként ülő köd csomóból. Kezében
felizzott a hatalmas erejű kard, melyet aranyfonatok tették
pompázatossá, s egy rekedtes hang hallatszott, mely elindítva a
görgeteg hömpölygő áradatát, söpörte maga előtt levő földhányásokat.
Apró gömbök jelentek meg a csapást körbe kerítve, s mély
szántásokkal állították meg a magasabb szellemi formát. Kezében
fegyvere kékes szín áradatot öltött magára, majd a feléje érkező
támadást egy csapással keresztbe metszve érkezett a férfihez, akit
váratlanul ért meglepetésként szembesül a tudattal, hogy a kopár föld
dombjaival megismerkedett, ahogy teste elnyúlt a sima, végig metszett
árkában. Diadalittasan állt felette az alak, aki lebecsmérelő szavakat
hordott az előtte fekvő fiúhoz. Sértésként véve, miután az ellenfél
hátat fordítva lépkedett a rögök martalékán, megemberelve magát
támaszkodott hatalmas erejű kardjára, melynek acélpengéjét
megkarcolta az ütés ereje. Aranysárga szemei a másik alakéba
fúródott, aki egy hümmögéssel elintézte öccse mérhetetlen, merész
bátorságát. Tétlen mozdulatai az évek folyamán igazi harcos
módszereivé váltak, melyekbe az érzelmek hömpölygő hullámai
belevegyültek, s erősebbé, egyedibbé tette fogásait. Szemeiben
könnyek ágyazódtak, s leltek otthont a talajjal érintkezve. Lágy
derengés kúszott végig arcán, megsütve ráncoktól kusza bőrét, melyet
befestett a föld, sáros, barna maszlaga. Kezei közé kulcsolta fegyverét,
s kezdeti értelmetlen hadonászásai megmakacsolva magukat, egyre
több sebesülést ejtett a férfialak pajzsán, mely oly hamar érkezett,
hogy nem tudta kivédeni gonoszságtól burjánzó kardjával. Hátrálva
öccse csapásai elől végig mérte a magán lévő sebesüléseket nyugtatva
magát bársonnyal átszőtt szemével Semmilyen érzelem nem
tükröződött remegő tekintetében, ajkai viszont veszélyesen
megrándultak, s mélyelszántó pillantásával ölési kényszert érzett
kardját tartó jobbjában. Fegyvere messze csengett a föld repedésein,
melyet körbe ölelt a tékozló köd bárányfelhői. A férfialak arca megnyúlt,
s vörösben ébredő szemei, keserves dühét próbálták leplezni. Morgott,
akár egy veszettségtől szenvedő kutya, aki végnapjait próbálja átélni,
s orra, mely eddig emberi kinézetet öltött, meghosszabbodott, s egy
állat nyüszítő hangját hallatta. Teste egy ezüst foltba sűrűsödött bele,
mely imbolyogni kezdett a levegőben, végig húzva vérfoltjait a kék
fellegeken. Ahogy a köd ülepedett le, egy farkaskutyaszerű állat nézett
az alatta álló szellemi alakra, aki türelemmel várta a bekövetkezendő
történéseket. Szemei hunyorogni kezdtek, mikor végig pillantott a
kutya hiányzó bal mancsára, s egy széles, kacér mosoly húzódott végig
száján, melyet nem tudott elpalástolni, gyanút keltett ellenfelében. Még
sem ő, hanem öccse vette a bátorságot s egy- két karcolásos csapást
mért bátyjára, akinek nem okozott fájdalmat, a szellemi alakjában sértő
ütések. Mancsát erősen öccse porcikáira helyezte, melyek vészes,
elhalló ropogásokkal keltettek zajt. A fél szellem beledöfte bátyja
kezébe kardját, mely most mancsként funkcionált, aki elkapta fájós
jobbját. Sántikálva lépett arrébb, majd nyáltól túltengő szájából csorgó
a mérges massza, mely a föld tengerén habokat uszított, s zöldes
áradatként köhögésre késztette a fél szellem könnyes arcát. Kimonóját
szája elé tartotta, s mély sóhajokkal ötvözte lélegzet vitelét. Kardját
maga mellé állította, s kezével finoman köríveket írt le a kézzel fogható
gázok fellegén. Friss levegő keletkezve, kezét szintén kardja nyelére
helyzete, s látva a túláradó gonoszságot, amint találkozott a Tessaiga
erejével, egy csapást indított, melybe nem csak a Kaze no Kizu
(Szélborda) erejét, hanem az Ellenhullám habjait is magába foglalta. Az
állatot egy pontba kényszeríttette, ahol vérszemet kapva, próbált
hadakozni a feléje irányuló támadással, de szellemi alakba fojtotta
mérhetetlen üvöltését. Félig vörös lepel húzódott végig szemein,
beárnyékolva íriszét. Kezeibe görcsösen tapasztotta a kardja pengéjét,
amelyet felvett a köd martalékává vált krémjéből. Szemei hunyorogni
kezdtek, s idegesen rángatóztak, mikor az Ellenhullám vad habjai
nyaldosták, ízlelgették testét. Mérgesen tekintett a büszkélkedő alakra,
aki mögött a Nap sugarai árnyékát a földre vetette. Oszladozódott
komótosan a megülepedett hatalmas könnyfoszlányok, melyeket az
istenek siratta földre hullottak. Egyik oldalon az eső verte a szellem
vértjét, másikon, pedig a vihar elülve szegezte az ellentétet még
veszélyesebbé. Cseppek tarkították az acél sercegő pengéjét, s eső
áztatta hajzuhatagát megrázta, majd nem várt csapást mért öccsére.
Ismét kéken villódzott a markolata, ami terjengeni kezdett, s egy szó
hallatán magasba, villámként csaptak, s marták fel a föld foszladozó
rögeit. Cikázó utat szántva a fiú felé közeledettek a hatalmas
sárkányfejű nyalábok, melyek bömbölve nyargaltak a napfény
fürösztötte légtérbe. A másik alak sem tétlenkedett, s apró gyémánt
pengéket uszítva ellenfelére, szelte kicsi, darabos felületűvé
támadását. Testvére vállát, s kezeit színes vércseppek csókolgatták,
melyek hamar beforrva ragyogtak pompájukba. A helyzet kezdett
elmérgesedni, s a villámok újra dicsfényükbe magasodtak a szellem
felé, de valamiért abba maradtak… A kard pengéjének kellemes kip-kop
csengése belefulladt az ömlő eső hangjába, s oltotta el kék lángokat….
Valaki azonban megállította azok további pusztítását. A youkai
elismerően tekintett vele szemben lévő, megszeppent testvére felé,
akinél tudta, hogy bátyja nem szívesen látja a Tessaiga kardját. A szél,
mely eddig mindent bekebelezett, mit útjába talált, csendesült, a
süketítő zaj is alább hagyott, miután a verejtékező youkai el nem tette
fegyverét. Bundája cirógatta szenvedett arcát, s nyugodt, hideg
pillantása belátta apja valódi igyekezetét… Vértje meglibbent, mikor
hirtelen kanyarulatot váltott teste, s eltűnt az olvadozó napsütésben.
Deres, ezüst haját hordta magán a szél. Lassú léptei közben
lelkiismerete terhelődött a föld nyelvére, melyek széles lépcsőket
alkottak a harc után. Tekintetét magasba szegte, s tekintélyes
arculatát egy féltő apai szem gondozta végig… Terhelődött testét
levetett a hűs fa árnyékába, majd halotta a feléje közeledő csicseri
társaságot. Belátta, nincs miért harcolnia… Inuyasha ellen…

Sango és Kohaku

Hangos léptek zaja szőtte be az erdő csendjét, melynek levelei
sárgultak az ősz érintéseitől. Arany koronáikkal beborították az
ösvények rejtett zugait, hol egy gyermek futott egy alak elől. Elhallóan,
visszafojtott hangjával kiabált a lány, akinek szemeiben ültek a
gyöngyházfényű kristálycseppek. A folyamatos futás mellett meg-
megcsókolták a fűcsomók által képzett legelőket, s apró harmat
szemeket libbentett vékony szálaikra. A szél finoman hordta magán a
lány hosszú barna haját, mely szemébe kapott takarva a fiú nyomait.
Sírástól görcsös mozdulatai megállították, s hevesen kapkodta az
éltető levegő fuvallatát. A fiú egy fa árnyéka alatt telepedett le, s
szemeiben fájós emlékek futottak végig, mely borzongással töltötte
meg meleg szívét. Pengéjét, melyet gyengéden fogott a fa törzsére
nyomta, s kezeivel lágyan végig simítva pillantotta meg a lehuppanó női
alakot. Szemeiben végig húzódott a derengés foltjai, melyek tükörként
villantak meg a nap beszűrődő fényében. A fiú erősen lihegett, és
visszatámaszkodott a fa biztonságos menedékébe. Látta maga előtt
társai halálát, ahogy a nyögések visszhangoznak, mikor egy éles
penge kettémarcangolta harctól megfáradt testüket. Tekintete
lecsukódott, s érezte, ahogy szíve egyre lassabban lüktet. A női hang
lágyan szólongatta, s teste azt kívánta, hogy elibe szaladjon, de nem
tehette, ellensége, kivel ostobán szövetkezett, minden mozdulatát
figyelte, s ha úgy akarja, megsebezheti szeretett nővérét. Halk sírás
futotta be a környék rezéstelen neszét, s madarak kellemes
csicsergése szólt, mint egy ének, úgy karolta át a szomorú balladát. A
fiú leguggolt és minden, mi körülötte volt, egy – egy emlék darabot
elevenített meg fejében, mely élesen szúrt szívében. Előtte
megelevenedett a harc utolsó fájdalma, melyet sehogy se tudott
feledni. Egy arca, mely kétségbe esődve hunyorított, s próbálta érinteni
kezeit. Hátában egy penge emelkedett ki, s véres kezeit, nem volt
képes lemosni semmilyen tette. Remegő tekintetét a lány arcába fúrta,
aki könnyes szemeivel védte volna a rohamozó nyilak ostromától.
Elsötétült minden… Vörösben cikázott az ég alja, s egy simítás, mely
testét palástként óvta a környezet ártalmaitól, maradt meg
emlékezetében. Könnyes szemeivel az égre tekintett, s végig kúszott
fájdalomtól mámoros pillantása a bárányfelhők bodrain, melyeket a
terebélyes lombok engedni láttattak. Mikor ura engedi, hogy múltját
felidézze, szíve görcsösen összerándul, s kívánja, hogy meghaljon, ne
kelljen a bűntudat éles, lelkiismerettől átszőtt természetével élnie.
Könnycseppjei áztatták a föld napsugaraitól derengő dombhalmait, s
előlépett a biztonságot nyújtó törzs kusza rostjai közül. Átölelte
hátulról a lány derekát, s vöröslő arcát, melyet sírástól végig szántott a
keserves múltja, ráhelyezte a lány vállára. Együtt pihegtek, s bódító
virágillat szállt keresztül a mezők halmain, melyek körként ölelték őket
körbe. Egy dolgot felismert a fiú, meg akar szabadulni a zsarnok fél
szellem uralma alól, s örökké emlékezni akar erre a pillanatra, ahogy
nővérével együtt pihennek, mint annak idején. Egy érzés jelentkezett
arcán, mely végig sodorta agya rejtek fodrait. Könnycseppek hullottak
szemeiből, s ez is egy emlékképként sugallt vissza. Ahogy nem rég
érezte, hogy sós folyadékok kúsznak végig arcán, s nővére fájdalmas,
halált súgó tekintetével meg akarja ölni őt, s önmagát elfogta a
borzongás hulláma… Hisz ő meg is tette… Szemein végig szárnyalt a
sötétség jelképe, s hátába ágyazódott ékkőszilánk lüktetett testében.
Kezeivel ellökte magától a lányt, aki nem értve, hogy mit tesz testvére,
aggodalmasan nézte minden cselekedetét. „Öldd meg!” hangzott a
parancs egy ismerős férfi szájából, aki nem tűrt ellenkezést. A lány
ijedten vette észre, hogy öccse tekintete fátyolosan hat, s barna,
megnyugtató szeme villódzik a gonoszság fekete
harmóniájában. „Kohaku, öldd meg Sangot!” hallatszott fejében az
újabb parancs. „Miért tenném, hisz szeretem!” próbált ellen állni
pengéje csábító csillogásának, amit kezében forgatott. „Öldd meg,
különben!” szállt felette a méregdarazsak raja, melyek fenyegető
pózban lebegtek, készen állva arra, hogy kivegyék az életben tartó
shikon szilánkot hátából. Kohaku feje idegesen rángatózott, majd
tenyerét fejére illesztette, amely szúrt, olyannyira, hogy elfelejtett
mindent, mit eddig emlékének tudhatott be. Könnycseppek ezüst csíkjai
omlottak alá szemhéja óvásából, s elhajította fegyveréül képző
csillámló tárgyat. Sango nem állt ellen, nem tett semmit sem, csak
aranyló tekintete, melyet a Nap nyalábjai behintettek, vált sötét
árnyékká, mikor látta a hasába maró fegyvert. Kohaku megforgatta
benne, s egy rántással kezébe teremtette. Látni lehetett rajta, hogy
harcol egy ármány ellen, mert fogai csikorogtak, s közte a szél süvítve,
kellemetlen zajt csapott. Megállt, s gyermeki teste remegni kezdett,
majd ismét elhajította a pengét. Sangot, nővérét, földre
kényszeríttette, akinek rekedtes hangját, beárnyékolta a vértől
kibuggyanó szavak áramlása. Még egy csapás készült, azonban valami
megállította azt. Kohaku az erdő rejtelmes bozótjába pillantott,
ahonnan egy nyíl szelte az eget, s hűs árnyékot biztosító fák
csörgedező lombját. Csilingelve lelt nyugalmat a föld zöld ágyán, s
körbe fonta őt a csillámló rózsaszínes buborékok szövedéke.
Megkopasztott fák levelei közül elővillant egy alak, kinek omló fekete
haja sebesen közeledett. Kohaku szemét a lányon legeltette, aki
kincsként foglalta nevét gyöngysorba. Édesen suttogott róla, mint
testvéréről… Kezében levő pengéjével utolsó támadást akart intézni,
de szívében dúló gyűlölködő érzés, amelyet a parancsot áldó alak iránt
táplált erősebben pulzált. Térdre zuhant, s pihentette szemeit a lány
meggyötört testén, aki nyújtotta feléje kezét, melyet nem foghatott
már meg, mert egy búra emelte fel a gyermek formáját, s elveszett a
fák sűrű rendezetlen ágai közt. Kiabálás rázta meg az erdő kellemes
csendjét, s lélekszakadva próbált egy árny közlekedni a gyökerek kitört
hálói közt. Kohaku felemelkedett. s mint mikor a tengerből készül
előbújni a delfinek raja, úgy buggyant ki a fiú a védőpajzs fogságában.
Levelek apró hajtásai hagyták el az ágak hegyes tőrjeit, s
vízoszlopként emelkedtek a magasba. A nő sikításától lett felvert a
mezők ringó virágok által fűzött koszorúja, s egy bumeráng kaszabolta
széjjel a növények hajtásait. Megütközött a védőkupola fénylő
buborékján, s visszapendült belefúródva a föld puha, homokos
talajába. Sango nem adva fel rohant tovább, fájós hasával, minden
lépésével felszakítva sebhelyét. Érezte, ahogy emelkedő felé vezet a
sövény kesze- kusza cseresznyefáival felvirágozva. A szakadék szélére
kerülve ordította el magát, s ezüst könnycseppjeivel hullajtotta be a
kavicsok gömbölyded széleit. Kohaku barnás szemeivel, melyek a fakók
voltak, akár a levelek elmosódott színeit, visszaváltottak melegbarna
selymes gesztenyévé. Kezeit a búra falára támasztotta, s próbálta
leplezni a lány iránti szeretetét. Sangot, aki megpróbált lejutni a
szakadék meredekén, két kéz karolta át hevesen, nem engedve tovább
menését. A lány fulladozva a vérfolyam kövér cseppjeitől köhögte ki
tüdeje fájdalmát. Lágyan hátra pillantott, s szemeire dühödt pillantás
próbált vetni, hogy Mirokut megfélemlítse, de az csak átölelte, s nem
eresztette. Kohaku csillogva beleolvadt a Nap lemenő horizontjába, s
fájdalmas búcsút lehelt könnyektől duzzadt arcával…