„Már megint egy tök unalmas nap, aminek tökre nincs semmi értelme és tök semmi se fog történni.” gondolta a tinédzser lány, amint belépett az iskola kapuján. „Itt pocsékolom az időmet, pedig ezernyi más dolog van, amit sokkal szívesebben csinálnék!” mérgelődött magában, miközben leült a padjához.

– Szia Michiyo – jött oda hozzá egyik barátnője. – Képzeld, mi történt tegnap...

A lány azonban nem fejezhette be beszámolóját előző napi randijáról, mert becsöngettek és a tanár már ott is állt az osztályterem ajtajában.

– Szép jó reggelt mindenkinek! – lépett oda a tanári asztalhoz. – Remélem, nem felejtették el a mára beígért felelést...

„Dehogynem... minden csináltam, csak erre nem készültem... pedig a többi leckém kész, ez meg úgy kiment a fejemből, mint a...” sajnos nem fejezhette be gondolatmenetét, mert meghallotta a saját nevét. Megfagyott ereiben a vér. „Hát ez az... itt görcsölök, pedig nem is ezzel akarok foglalkozni a jövőben.” Hidegvérét megőrizve kisétált a táblához. Szerencsére azt még tudta, miből kellett volna felkészülnie, azonban hiába olvasott el mindenféle érdekes történetet a viharos, háborús időkben játszódó középkori Japánról, tudta, hogy a tanár nem ezekre kíváncsi; csupán a száraz tényekre...

– Egy egyes?! – kérdezte tőle vészjóslóan nyugodt hangon anyukája otthon. – Ha így haladsz tovább, nem fogsz tudni továbbtanulni...

– Az még messze van! – felelte Michiyo.

– Csak két év.

– Na látod, mondtam, hogy messze van!

– Mostantól nincsenek délutáni traccspartik a barátnőkkel vagy este tévézés... – jelentette ki anyukája, hatalmának teljes tudatában. – Csak tanulás van!

– Meddig? – pislogott a lány.

– Év végéig!

– Na de, anyu... az még két hónap! – háborodott fel Michiyo. – Rengeteg idő!

– Igen, arra talán elég lesz, hogy észhez térj és végre tanuljál! – válaszolta édesanyja, azzal odaadta a vacsorát lányának. – Miután befejezted, felmész a szobádba tanulni!

Kumiko mormogott valamit az orra alatt, de ügyelt rá, hogy anyukája ne tudja kivenni a szavait. Hamar befejezte a vacsorát: nem volt étvágya. Elindult felfelé, az emeletre, ahol a szobája volt. Viszont cseppet sem fűlött a foga a tanuláshoz. Sőt, a szobájába sem akart bemenni.

Visszalopózott az előszobába és körülnézett: minden kihalt volt és még hallotta, hogy édesanyja a konyhában sürgölődik. Amilyen halkan csak tudott, kiosont a házból. Úgy érezte, ki kell szellőztetnie a fejét, ez neki túl sok volt egy napra. Na meg persze lélekben is fel kellett készülnie rá, hogy két hónapi szobafogság vár rá. De a mai napot még a magáénak akarta tudni...

Lassan leereszkedett az éjszaka sötétje Tokióra, felkacsolta az utcai lámpák és autók tengere árasztotta el az utakat. Michiyo inkább magányra vágyott, ezért felkereste kedvenc parkját, ahol friss levegő és csend fogadta. Így, éjszaka rendkívül kihalt és rémisztő volt, de Michiyo szerette ezt a helyet. Letelepedett egy padra, nem messze az egyik gyéren világító lámpától. Szemben vele egy apró szökőkút volt; észre sem vette és már megint belemerült. Elkalandozott és gondolatban messze járt, olyan helyeken, amik izgalmas kalandokat ígérnek.

A sötétség még jobban elmélyült, s Michiyo arra eszmélt fel, hogy kiáltásokat hall. Szapora léptek közeledtek felé a park fával borított része felől. Arrafelé kapta a fejét és feszülten figyelt. Döbbenetére egyik osztálytársát látta meg.

– Kagome! – szólt, mikor már tisztán kirajzolódott a lány arca, beérve a fénybe. – Mi van veled?

Kagome szemei, amint meglátta Michiyót, elkerekedtek.

– Gyere velem! – fogta meg osztálytársa kezét. – Nem maradhatsz itt!

– De hátmiért nem? – értetlenkedett Michiyo.

– Erre most nincs idő! – felelte komolyan Kagome.

– Jól van, értem... – bólintott óvatosan a lány. – Veled megyek...

Azzal mindketten futásnak eredtek. „Minél előbb el kell érnem a kutat és szólnom kell Inuyashának!” szaladt át Kagome fején a gondolat.

– Mégis, szabadna tudnom, hová megyünk van mi elől menekülünk? – érdeklődött rohanás közben Michiyo.

– Hozzánk megyünk – válaszolta Kagome. – Ott talán lesz egy kis idő elmesélni...

Azonban ezt már nem fejezhette be, mert üldözőjük beérte őket. Pontosabban, velük szemben ért földet. Úgy tűnt, mintha az égből pottyant volna le. A férfinak hosszú, fekete haja volt, és miközben fenyegetően megropogtatta kezeit, előtűntek pengeéles, fekete karmai is. Homlokát egy pánt fedte. Jéghideg nyugalommal mérte végig a lányokat, de szemében vad ölni akarás lángolt.

– Ha most ideadod az ékkőszilánkokat, talán leszek oly kegyes és téged és a barátnődet és gyorsan öllek meg – szólalt meg vérfagyasztóan magabiztos hangon a férfi.

Michiyo teljesen megdermedt. Fogalma sem volt róla, miről beszélhet a titokzatos idegen, de tudta, hogy van valami Kagoménél, amit akar. Viszont akár odaadja neki Kagome, akár nem, akkor is meghalnak, ezt mondta és a férfi tekintete is erről árulkodott. Segítségkérően nézett Kagome, aki ugyanolyan ijedtnek tűnt, mint ő.

– Mi legyen? – kérdezte tőle.

Kagome arca megváltozott: dacosan nézett a férfira.

– Nem lesz olyan könnyű dolgod! – kiáltotta neki. – Nem adom oda az ékkőszilánkokat!

– Halandók! – forgatta a szemeit a férfi. – Csak sajnálni tudlak titeket... – azzal elrugaszkodott az aszfaltról, egyenesen a két tinédzser irányába.

Kagome ösztönösen reagált: elkapta a ledermedt Michiyo karját és elhúzta a férfi útjából. Szaladtak tovább, ahogy csak bírták, de mindig hallották maguk mögött üldözőjük magabiztos és egyenletes lépteit, sőt, néha a nevetését is.

– Direkt csinálja ezt?! Az idegeimre megy! – szólalt meg hamarosan Michiyo.

– Játszik velünk – állapította meg Kagome. – De nem baj, ezzel csak időt nyerünk.

– Időt? Mire? Hogy késleltessük a halálunkat? – kérdezett vissza gúnyosan Michiyo, de hangjába érződött a félelem.

„Inuyasha, merre vagy?!” kérdezte magában Kagome, s még gyorsabbra vette a tempót. Hamarosan elérték a hosszú lépcsősort.

– Gyere, mindjárt ott vagyunk!

– Szerinted a ti házatokban biztonságban leszünk előle? – érdeklődött Michiyo. – Ugye te sem gondolom komolyan? – de azért követte osztálytársát.

– Nem a házba megyünk – felelte kurtán Kagome, azzal felrohant a lépcső tetejére.

Mikor felértek, Kagome a szentély irányába húzta Michiyót. Besiettek az épületbe, s Kagome a kút széléhez állt.

– Sajnálom, hogy belekeveredtél, Michiyo... – mondta őszintén.

– Ha élve megússzuk, ráérünk ezen töprengeni, de most mit fogunk csinálni?

– Megbízol bennem? – nézett a szemébe a lány.

– Hát... nincs sok választásom – felelte Michiyo. – Úgyhogy igen.

– Rendben van – bólintott Kagome. – Fogd meg a kezem és ne félj; tudom, mit csinálok.

– Nagyon ajánlom... – morogta Michiyo, miközben feltérdelt a kút szélére, Kagome mellé.

Mögöttük elhaltak a léptek. Michiyo viszont még mindig félt. Lassan hátrafordult és meglátta a szentély bejáratában az őket üldöző férfit. De még mielőtt megijedhetett volna, Kagome beugrott a kútba és magával húzta.

– Ááá! – kiáltott fel önkéntelenül Michiyo, de mikor észrevette, hogy nem ért földet, csodálkozva nézett körül; furcsa fények kavarogtak körülöttük. – Hol vagyunk?

– Ez egy átjáró – magyarázta Kagome. – Tudom, elég hihetetlenül hangzik, de... mindjárt megérkezünk a középkori Japánba...

– Hogy hova? – pislogott Michiyo, azonban ekkor ismét szilárd talajt érzett a lába alatt.

Még mindig a kútban voltak, de mikor felnézett, nem a szentély plafonját látta, hanem a csillagos eget.

– Gyere – szólt Kagome, s elkezdett kifelé mászni a kútból. Michiyo megdöbbenve követte őt.

Mikor végre kitornászták magukat a Csontok Kútjából, elindultak kifelé az erdőből.

– Még mindig Tokióban vagyunk? – kérdezte Michiyo.

– Hát, a jövőben itt fog állni – felelte Kagome. – Még nem épült fel.

– Alig hiszem el... de ha mégis igaz, mennyit utaztunk vissza az időben?

– Hát... nagyjából 500 évet. Nem tudom pontosan – rázta meg a fejét Kagome. – De most gyere, meg kell keresnünk a barátaimat. Csak ők segíthetnek... van a közelben egy falu, biztosan ott vannak.

– A barátaidat? – nézett rá kérdő tekintettel Michiyo. – Sokszor csinálod ezt?

Kagome nem válaszolt, csak elmosolyodott és szaporábban vette a lépteit. Egy ideig csendben haladtak, aztán Michiyo megszólalt:

– Szóval ez a megoldás arra a sok különös betegségedre...

– Igen, nagyapa néha nagyon kreatív tud lenni... – válaszolt vigyorogva Kagome. – Valahogy ki kell magyarázni, de lassan kezd kifogyni az ötletekből... itt vagyunk!

Egy kunyhó tűnt fel, amint kiértek az erdőből. Kagome elkezdett futni a szerény kis ház felé, Michiyo pedig követte. De még oda sem értek, mikor kilépett bentről egy piros ruhába öltözött, fura alak. Eléjük sietett. Michiyo meglepetten nézte a fiút, aki odajött hozzájuk. Hosszú, ezüst színű haja volt és a fülei... a feje tetején voltak és nem emberiek voltak... hanem kutyafülek.

– Kagome, valami baj van? – kérdezte a lánytól. – Csak holnapra vártunk...

– Történt egy kis gubanc... – válaszolta Kagome.

– Ő meg kicsoda? – nézett Michiyóra Inuyasha.

– Az egyik osztálytársam – felelte Kagome.

– Minek hoztad őt ide?

Michiyo még mindig nem tudott napirendre térni Inuyasha nem teljesen emberi kinézete fölött, így alig hallotta, miről folyik a társalgás, de most hirtelen észbe kapott.

– Majdnem meghaltunk – válaszolta Inuyashának. – Kagome mentett meg.

– Valóban? Mi történt? – érdeklődött Inuyasha.

– Éppen hazafelé tartottam, mikor megéreztem néhány ékkőszilánkot a közelben – fogott bele Kagome. – Hát utánajártam, és mivel nem úgy tűnt, mintha őriznék, elvettem őket és hozzátettem a többihez... csakhogy mégsem voltak védtelenek... egy démon üldözőbe vett. Akkor futottam össze Michiyóval.

– Nem úgy tűnt, mintha őriznék? – kelt ki magából Inuyasha. – Mégis mit gondoltál, Kagome?

– Egy démon... – ismételte meg halkan Michiyo. – Nahát, ez igazán... valóban... annyira szuper! – fejezte be szarkasztikusan.

Nem tudta eldönteni, Kagome igazat mond-e, de eddig bevált, amit mondott: tényleg úgy tűnt, a középkori Japánban vannak. Viszont ha tényleg így van, akkor mindenféle történet, amit ezzel kapcsolatban olvasott, az is igaz, sőt, ez magyarázat lenne a piros ruhás fiú fura kinézetére... ha pedig jobban belegondolt, hallott már olyat, hogy alkalmanként emberi alakot vesznek fel a szellemek. Ha minden igaz, amit olvasott és hallott már róluk, akkor nagyon nagy bajban vannak...

– Michiyo, jól érzed magad? – nézett rá aggódva Kagome.

– Persze, soha jobban... – bólogatott idétlen arccal az osztálytársa. Aztán megkomolyodott és Kagome szemébe nézett:

– Ez tényleg igaz? A középkori Japánban vagyunk és a démonok valóban léteznek?

Kagome lassan bólintott.

„Szuper! Ezt neked unalmas élet!” gondolta magában Michiyo. „Mikor tanulom már meg végre, hogy ne kívánjak olyat, amit nem is akarok igazán?!”

– Szerintem menjünk be a többiekhez, nekik is hallaniuk kell, mi történt – javasolta Inuyasha.

Bent mindenki bemutatkozott Michiyónak, és elkezdtek beszélgetni. Mikor a történet végére értek, Miroku megkérdezte:

– Minden ékkőszilánkot elvettél tőle?

– Azt hiszem igen, de...

– De mi, Kagome? – kérdezte Sango.

– Olyan furcsa érzésem volt, mikor követett... végig tudtam, hol van – bökte ki Kagome. – Talán egy maradt nála.

– De ha mi a szilánkok segítségével jöttünk át ide, csak idő kérdése és rájön, hogyan használhatja őket – nézet rá Michiyo.

– Hát ez nem jó... – jegyezte meg Shippou.

– Utánamegyek – pattant fel Inuyasha, de Kaede lehűtötte:

– Szerintem gondold meg, Inuyasha... itt nagyobb eséllyel győzheted le, ez neked ismerős és neki idegen hely... Meg kéne várnod, míg idejön.

– Huh! Szerintem ez nem olyan jó ötlet, anyó – húzta fel az orrát Inuyasha. – Csak az időnket vesztegetjük. Elbánok én azzal a szájhőssel bármelyik világban!

– Vigyázz vele Inuyasha, szerintem teljes démon, ráadásul nála van az egyik ékkőszilánk is! – figyelmeztette őt Kagome.

– Ugyan már, én... – Inuyasha nem fejezte be mondatát, hanem szimatolni kezdett.

– Mit érzel, Inuyasha? – kérdezte Miroku.

– Úgy tűnik, mégiscsak itt vívok meg vele... sikerült átjönnie a kúton – felelte a félszellem.

– Hát menjünk! – állt fel Sango is, s magához vette bumerángját.

A kis csapat gyorsan felszedelőzködött és elindult a Csontok Kútja felé. Eközben a démon is közelített feléjük: követte a két lány szagát a levegőben. Az erdő mélyén találkoztak össze.

– Nocsak – húzta fel egyik szemöldökét a szellem. – Érdekes kis társaság... szánalmasak vagytok!

– Ez a szánalmas társaság, sajnálom, hogy ki kell, hogy ábrándítsalak, de most megszerzi tőled azt az ékkőszilánkot... – felelte neki Inuyasha. – Kagome, látod, hol van?

Kagome koncentrált, s hamarosan fel is fedezte a férfi bal karjában a szilánkot.

– A bal karjában van – súgta oda Inyuashának.

– Készülj a halálodra! – kiáltotta a félszellem, azzal előrántotta a Tessaigát.

Michiyo ámuldozva nézte, hogyan alakul át a kard egy egyszerű formából ilyen félelmetessé és hatalmassá.

– He... egy félvérnek ellenem semmi esélye! – vágott vissza a démon, azzal támadásba lendült.

Inuyasha kivédte a csapást, de így is néhány méterrel arrébb ért földet. Legalább „Kagomééknek nem esett bajuk...” gondolta, miközben feltápászkodott, viszont ekkor vette észre, hogy a szellem már őket támadta.

Sango lelassította egy kis időre a Csonttörővel, de a démon fél kézzel hárította a támadást. Miroku az örvényt nem használhatta, de a botjával hevesen támadott rá, miközben Sango is elrántotta a kardját. Ketten egyszerre ostromozták a démont, de nem jártak sikerrel. Egy pillanat múlva már mindketten eszméletlenül feküdtek a fűben.

Michiyo hátrálni kezdett, akárcsak Kagome, de utóbbi előrántott egy nyílvesszőt és az íjára illesztette. Mindkettőt Kaede kunyhójában vette magához.

– Egy lépést se tovább! – mondta határozottan a lány. – Pontosan az ékkőszilánkodat vettem célba!

A démon vetett egy lesajnáló, gúnyos mosolyt rá, s nem törődve Kagome fenyegetésével, elrugaszkodott a földről, hogy elkapja a lányokat. Kagome kilőtte a nyilat és azt hamarosan tiszta fehér fény ölelte körbe. A démon meglepődött és még az utolsó pillanatban sikerült kikerülnie a nyílvessző útját.

– A Szent Nyílvessző! – mondta, mikor földet ért. – Honnan van ilyen erőd, te lány?

– Az ne érdekeljen téged, én vagyok az ellenfeled! – kiabálta Inuyasha, s egy ugrással a démon előtt termett.

– Hát te még mindig itt vagy?! – kérdezte unottan a szellem. – Sebaj, legalább szórakozok még egy kicsit...

– Ne hidd! – mondta Inuyasha, s felemelte maga előtt a Tessaigát.

Mind a ketten mozdulatlanul álltak; a démon arra várt, hogy ellenfele támadjon, Inuyasha pedig a Szélbordát akarta előhívni. Hamarosan meg is látta a két szelet... aztán találkoztak.

– Most meghalsz! – kiáltotta, azzal teljes erejéből belevágott a hasadékba.

Öt erővonal dübörgött végig a kicsiny tisztáson, s telibe találták a meglepődött démont; erre igazán nem számított. Miután elült a Szélborda, a közelben álló néhány fa is eldőlt, jelezve, a kard ereje a természetet sem kímélte.

Michiyo döbbenten állt Kagome háta mögött, aki ekkor odasétált a helyhez, ahol az imént még a démon volt. De ott már csak egy apró, csillogó ékkőszilánk jelezte előbbi helyét a szellemnek. Kagome beletette az üvegcsébe, a többi mellé.

– Hát ezzel is megvolnánk – válaszolta mosolyogva. – Nézzük meg, hogy vannak Sangóék.

– Rendben – bólintott Inuyasha, s elrakta a kardját.

Odasétáltak a szellemirtó lányhoz és a szerzeteshez, s mire odaértek, már Michiyo is ott termett. A két fiatal most kezdett magához térni.

– Jól vagytok? – hajolt le hozzájuk Kagome.

– Semmi baj, nem sérültünk meg komolyan – válaszolta Sango.

– Csak egy kicsit kiütött minket – felelte bamba vigyorral az arcán Miroku.

– Menjünk vissza Kaedéhez, ott megnézem a sebeiteket – ajánlotta fel Kagome.

Visszamentek hát a kunyhóba, de társaik igazat beszéltek: nem esett komolyabb bajuk. Ezt mindenki örömmel vette tudomásul. Eközben Michiyo a kezében forgatta az ékkőszilánkos üvegcsét. Valami ismeretlen erő vonzotta feléjük, és addig növekedett a kíváncsisága is, hogy végül kivette az ékkődarabokat és a tenyerébe téve nézte meg őket.

Gyönyörű fehér fénnyel világítottak a kezében. Aztán legnagyobb meglepetésére mozogni kezdtek. Michiyo felsikkantott, mire mindenki ránézett; aztán pedig a kezében lévő ékkőszilánkokra.

Az ékkődarabok addig mocorogtak Michiyo tenyerében, míg össze nem álltak egy darabbá.

– Nahát! Összeforrasztotta! – csodálkozott Kagome.

– Nagyon érdekes... – jegyezte meg elgondolkozva Kaede anyó.

– Te mit gondolsz, Kaede anyó? – kérdezte Miroku.

– Ilyenre csak egy miko képes – felelte a kérdezett.

– Na de... – Michiyo még mindig alig bírt szóhoz jutni. – Én nem vagyok az... még csak arról sem tudok, hogy a családunk valamely tagja az lett volna...

– Nahát! – ámuldozott Miroku, majd Michiyo felé fordult és megfogta a kezét. – Lennél a gyermekeim anyja?

– Tessék? – pislogott a lány, s azon nyomban kiejtette az ékkődarabot a kezéből; de az nem tört össze.

– Szerzetes! – pirított rá Sango, s jól kupán vágta.

– Au! Ezt meg miért...

– Tényleg hogy lehet ilyen kérdést feltenni?! – akadt ki Michiyo, s kihúzta kezeit Mirokuéból.

Aztán lopva Sangóra pillantott, s rögtön tudta, miért reagált ilyen hevesen a szellemirtó lány. Magában elmosolyodott. „Pedig milyen szép pár lennének... még Inuyasha és Kagome is...” tekintett osztálytársára Michiyo. Aztán észbekapott.

– Te jó ég! – pattant fel a földről. – Nekem haza kell mennem! Kiszöktem, anya azt se tudja, merre mentem! Ráadásul amúgy is szobafogságban vagyok! Fogadok, ha ezt megtudja, a nyári szünetemnek is lőttek!

– Mindjárt tíz óra – biccentett Kagome. – Nekem is vissza kell mennem, már biztos aggódnak, hol maradok ilyen sokáig.

– Rendben van, elkísérlek titeket – állt föl Inuyasha.

A többiek elköszöntek tőlük, s hamarosan nyugovóra tértek. Inuyasha és a két lány nemsokára megérkezett a Csontok Kútjához.

– Örülök, hogy megismertelek – búcsúzott el egy kézfogás kíséretében Inuyasha Michiyótól.

– Én is – mosolyodott el a lány.

– Szervusz, Kagome – köszönt el tőle is Inuyasha. – Holnap akkor jössz?

– Igen, de csak délután tudok – válaszolta Kagome, azzal megfogta barátnője kezét és együtt beugrottak a kútba...

– Na, sikerült hazaérned tegnap? – érdeklődött Kagome másnap délben a suliban.

– Igen – bólintott Michiyo. – Észre sem vették... azért irigyellek, Kagome.

– Engem, miért? – csodálkozott a lány.

– Nem unalmas az életed és minden veszély ellenére, nem lehet olyan rossz leugrani minden hétvégén, sőt néha hétköznap is a barátaidhoz... oda – felelte Michiyo.

– Hát... ez a dolgom – felelte Kagome. – Ha már összetörtem az ékkövet, a minimum, hogy megkeresem a darabjait...

– Akkor is – mondta Michiyo, de már csöngettek, úgyhogy be kellett fejeznie a beszélgetést. – Ha pedig beszélni akarsz róla valakivel, tudod, hol találsz – kacsintott rá barátnőjére Michiyo.

– Köszönöm – mosolygott Kagome.

Ekkor belépett a terembe a matematika tanárjuk. Michiyo álmodozva tekintett ki az ablakon. „Kalandra vágytam, hát megkaptam... és akármennyire is féltem, megérte, mert új barátokra leltem...”