(A történet előzménye egy harc, melyben Inuyasháék Naraku ellen
harcolnak, és ebbe Sesshoumaru is belekeveredik..)

Rin egy fának dőlve aludt. Szemei néha megremegtek álma közben.
Nem fújt a szél… Egy kis szellőt sem lehetett érezni a közelben. Az idő
szinte megállt. És most betekintést nyerhetünk a 16 éves lány álmába,
mely édesen altatta őt…

Nyár volt. Pillangók repkedtek a patak és a fák fölött, a virágok között.
Minden csendes volt. Egy fiatal férfi, és egy tizenéves lány sétált a
patak mellett. Látszott hogy szeretik egymást, s valóban így volt… De
mégsem úgy ahogy gondolnánk… A férfi lányaként nézett a tizenhat
éves Rinre, s az ugyanígy, apjaként gondolt Sesshoumarura. Egy
füvesebb részhez értek, ahol aztán leültek és letelepedtek éjszakára,
mondván, sötétedik. Boldogok voltak. Az életben semmi gondjuk nem
volt. Beszélgettek és nevettek, viccelődtek és játszogattak.
Később Rin elálmosodott, s mint szokásuk szeint, jó éjt kívántak
egymásnak, majd a lány lefeküdt. Sesshoumaru még fenn volt, se
szellem módjára nyugodtan ült az éjszakában. Gondolkodott. Az
éjszakai szellők kissé fújták a haját, ami könnyeden lebegett tőle. Rin
nemsoká elaludt. Már majdnem felnőtt volt, de még mindig olyan
aranyosan aludt, mint régen. Sesshoumaru boldogan nézte. S egy idő
után, mikor teljesen feljött a hold, mely most a fiatal férfi homlokán lévő
jellel egyezett, ő is elszenderült, s a szellem is.
Most egy ugrás az időban, pár röpke óra…nem sok, mégis hosszú idő...
kivéve a férfinak, s a fiatal lánynak, ki álmát aludta egész éjjel.
Rin kinyitotta szemeit. Este Sesshoumaru mellett aludt el, emlékezett
rá…de most nem látja őt..hol lehet? Körülpillantott a patakparton. Ekkor
meglátta őt. Meglátta Sesshoumarut, ahogy a patakban fürdött egyszál
nadrágban, a felkelő nap fényében. Látta ahogy feljön a víz alól. A férfi
arcán, testén, s hosszú-hosszú ezüst haján végig csillogtak a
vízcseppek. Bizonyára nem akartak eltávolodni tőle, az ezüst hajától,
hisz még a vízcseppek is látták hogy egy égi gyönyörűség szállt le a
földre, s kereste helyét, sikertelenül. Sikertelenül, mert a környék, az
egész világ szépsége nem lett volna elég hogy a nyomába érjen. A
vízcseppek nem tágítottak, s a helyükön maradtak csillogva. A démon
kinyitotta arany szemeit… milyen gyönyörű szemek… Rin ott helyben el
is olvadt volna, ha Sesshoumaru nem csukja vissza újból őket. De
megtette, s mint ehez tartozó célt, megrázta ezüstös haját. A kora
reggeli nap sugarai megtörték a csillámló fényt, mely szerteszóródott
az ezüst bársonyszálakról, s visszatekintett azokra. Az eddig oly
ragaszkodó vízcseppek most elhagyták a csillogó haját.… Így egy
gyönyörű, különös szivárvány keletkezett, amely a szokásosak mellett
arany és ezüst színben is tündökölt. Rin el volt bűvölve…
-Ő az én fogadott apukám..kedves és szép is..
Sesshoumaru meglátta Rint, amint őt nézi. Kisétált a vízből és leült
mellé.
-Jó reggelt. Látom, felébredtél.
-Szia…igen fel..
Rinnek nehezére esett szóhoz jutni. Sessh látta ezt és leült mellé a
csupavíz nadrágban. Meleg nyári nap volt, nem zavarta a hideg víz. Rin
boldog volt. Végre mellette van akit a legjobban szeret a világon, és
apjaként neveli őt. Mindigis erre vágyott.

Hirtelen furcsa érzés…sötétség… Rin kinyitotta a szemeit. A fa tövében
ült, s szeméből csakhamar könnyek hullottak…
-Az egész…csak álom volt…-suttogta halkan…és sírt…
Mellette feküdt Sesshoumaru…feküdt..de nem mozdult…nem is
lélegzett… A nagyúr..halott volt…
Rin gondolatait csak fájdalom és keserűség övezte…

„Miért? Miért kellett Narakuval harcolnod nagyuram?... Legyőzted..de
milyen áron.. Hisz tudtad hogy a Tenseiga eltörött…tudtad hogy nem
menti meg többé az életedet… Jaj nagyuram…Inuyasha, az öcséd
elvitte a törött kardot.. De mit kezd vele? Mit kezd a törött Tenseigával?
Azóta eltelt két nap…és én itt ülök tehetetlenül.. Nélküled…”

Ekkor Inuyasha és Kagome léptek elő a fák közül. Rin megilyedt, de
mikor felfogta kik is ők, megenyhült, s visszatért bánatához
gondolataiban. Inuyasha elővette a Tenseigát…és csoda…de nem volt
törött… Rin csak nézett rá.
-Ez meg hogy lehet? Hisz eltörött a kard…
-Valóban. De a bátyám megvédett minket, igazán hősiesen harcolt
naraku ellen. Elmentem Toutousaihoz, ő megkovácsolta a Tenseigát
egy agyaramból. Talán így is lesz elég erő benne hogy megmentse
Sesshoumarut…
Inuyasha Rin kezébe adta a kardot, aki odakötötte azt a földön fekvő
Sesshoumaru oldalára. Nagy csend… Pár perc hallgatás.. A Tenseiga
fénylett. Aztán egyszercsak Sesshoumaru lélegezni kezdett. Felült.
-Sesshoumaru nagyúr! Én annyira féltem hogy örökre itthagysz!..
Rin átölelte őt. Sessh miután visszatért kábulatából, megsimogatta Rin
haját. Hirtelen fölnézett.. Inuyashát látta maga előtt, sőt, Kagomét is.
-Ti mentettetek meg… Elhoztátok a kardomat..
Sesshoumaru a Tenseigára nézett…
-Miért?
-Mert te is megmentettél minket a harcban… igazából te győzted le
Narakut. És minket is megvédtél. Tartoztunk ennyivel. De most inkább
hagyunk titeket. Viszlát bátyám!
Inuyasha ezekkel a szavakkal távozott, és Kagomét is terelgette maga
előtt, mondván, „hagyjuk őket nyugodtan…”
-Menjünk mi is Rin… menjünk a patak felé.
-Rendben… de soha többé ne tegyél ilyet… végig sírtam érted.. mintha
mégegyszer elvesztettem volna az apámat..
Sesshoumaru arcán egy halvány mosoly látszott, s felhúzta Rint a
földről, miközben maga is felállt. Elindultak a víz hangjának irányába,
hogy a patakhoz jussanak.

Nyár volt. Pillangók repkedtek a patak és a fák fölött, a virágok között.
Minden csendes volt. Egy fiatal férfi, és egy tizenéves lány sétált a
patak mellett…
Rin így gondolkodott magában:
„Most minden ugyanolyan mint akkor.. Az álom beteljesül..”


The End