Sesshoumaru és a boldogság kék kristálya

Sesshoumaru egy kihalt erdő sűrűjében haladt, nyomában hűséges szolgájával Jakennel, aki kantáron vezette Aunt, a sárkánylovat. A nyeregben egy lány szundított, Rin a több napi fárasztó meneteléstől nagyon kimerült. Senki sem tudta, hogy hová tartanak, kivéve Sesshoumarut, aki rendeletlenül ment előre. Jaken már azon gondolkozott, hogy meg merje-e urát kérdezni, hogy hová tartanak. Amikor a szellem hirtelen megállt.

-         Itt vagyunk-szólt

-         Itt uram? – kérdezte a kis démon. – De mégis hol?

Sesshoumaru válasz helyett csak morgott egyet, amiből Jaken tudta, hogy jobb lesz, ha csendben marad.

Közben Rin is felébredt. A szellem mintha csak erre várt volna, utasította társait, hogy hagyják magára.

-         Biztos, hogy egyedül hagyjunk Sesshoumara nagyúr? – kérdezte Rin.

-         Igen, találkozóm van valakivel.

-         De… - kezdte volna a lány.

-         Nincs semmi de Rin – felelt a szellem.

-         De, de…

-         Fogadj szót! – mondta a szellem most már egy kissé erélyesebben.

A lány beleegyezően sóhajtott, bár nem volt nagy kedve a délutánt egy kiállhatatlan démon és egy sárkányló társaságában tölteni. Bár ha választhatott volna, akkor inkább a sárkányt választaná, mint Jakent. De leginkább Sesshoumarut.

Míg a lány ezen gondolkodott, addig Jaken elengedett egy megjegyzést:

-         Próbálnék csak egyszer én vele feleselni, már rég nem élnék. Nem értem miért hagyja ezt Sesshoumaru nagyúr?!

-         Mit mondtál Jaken? – kérdezte a szellem.

-         Semmit, semmit! – hadarta az.

Ezzel a társalgás le is zárult, a többiek elvonultak, Sesshoumaru egyedül maradt gondolataival.

És várt, várt, csak várt. Már legalább 2 óra eltelt azóta, hogy magára hagyták a többiek. A szellem már kezdett dühbe gurulni, hogy Dretun elfelejtett eljönni. Hogy elterelje figyelmét, elgondolkozott.

„Kár volt elküldenem Rint. Ő legalább szórakoztatna. Mármint nem lenne itt olyan unalmas egyedül.”

Még várt, végigpörgette magában az elmúlt 15 év eseményeit. Naraku halála. Rin 10 éves. Kibékül Inuyashával. Rin 11. Megszületik az unokaöccse. Rin 13 éves. Inuyasha és Kagome esküvője. Rin…

„Na nem.” – gondolta

De akármi is jutott az eszébe, minden második gondolata Rin körül forgott. Erre bedühödött, hisz csak egy halandó! Engem nem érdekelnek a halandók! Nem leszek olyan mint apám! Nem vagyok olyan gyenge! Meg mint az öcsém! Bár Kagome azóta félszellem lett. De akkor is. Én nem fogok beleszeretni egy halandóba. Pláne nem Rinbe. Hiszen olyan mintha a húgom, vagy mintha a lányom lenne. Jobb lesz, ha ezt a témát lezárom. De akárhogy is próbálta, nem ment. Erre feldühödött, s hogy mérgét levezesse a kardjával egy „kicsit” megritkította körben a fákat. Ám ekkor:

-         Áh! Sesshoumaru! Te semmit se változtál!

A szellem a hang irányába fordult, s a fák közül egy férfi lépett ki. Vállig érő fekete haját lágyan lengette a szél, aranysárga szeme szinte világított ahogy egy sűrű fa alatt támaszkodott.

-         Dretun? – kérdezte a szellem.

A kérdezett bólintott.

-         Megváltoztál!

-         Ami rólad nem mondható el! Hány éve is?

-         17. – felelt amaz röviden.

-         Igen, bár mintha tegnap lett volna. Legyőztelek.

-         Nem győztél le.

-         De igen.

-         Nem! – kiáltotta Sesshoumaru, s egy ugrással ott termett Dretun előtt, a kardját a férfi torkának szegezve. Dühösen nézve a másikra.

De az nem ijedt meg, állta a pillantást, majd megszólalt:

-         Ej, ej fiam! Apád nem örülne ennek!

-         Apám meghalt.

-         Tudom!

-         Nos miért is kell nekünk beszélnünk? – kérdezte a szellem.

-         Látod Sesshoumaru a türelem soha nem volt az erős oldalad.

-         Térj a tárgyra! – utasította.

-         Rendben.

A másik szellem a kabátjába nyúlt, s egy kék kristályt vett elő belőle. Majd megszólalt:

-         Ezt itt apád bízta rám, azelőtt, hogy meghalt. – kezdte.

-         Mi ez? – kérdezte Sesshoumara, s nyúlt, hogy megfogja a kristályt.

-         Nem igazán tudom, de sejtem. – felelt Dretun.

-         Nos? – türelmetlenkedett amaz.

-         Sajnos nem mondhatom meg!

-         Hogyhogy?

-         Apád akarta. Azt mondta, hogy akkor adjam oda, ha készen állsz rá.

Ekkor Sesshoumaru, hogy nyomatékot adjon a szavának, a kardját ismét a férfi nyakának szögezte.

-         Mondd meg, hogy mi ez!

-         Nem, arra neked kell rájönnöd! – felelt.

Ekkor Dretun villámgyorsan Sesshoumara háta mögé került, a kardot kiverve a kezéből, s mielőtt eltűnt volna odakiáltott a szellemnek:

-         Ismét győztem! Ja és még valami.

-         Igen? – kérdőn emelte fel a szellem a tekintetét.

-         Mondd el neki! – s ezzel véglett eltűnt a rengetegben.

-         Hogy mi? – de ezt Dretun már nem hallotta.

Sesshoumaru elgondolkozott a szellem szavain de nem értette, hogy mire célzott. Majd hosszasan bámulta a kristályt, ruhájába rejtette, s elindult, hogy megkeresse a többieket

E közben egy kicsit távolabb Rin Aunt etette friss gyümölcsökkel, s közben a „Hogyan beszélnünk tiszteletre méltóan Sesshoumaru nagyúrral” következő fejezetét hallgatta Jaken tolmácsolásában. Az első 10 percet még hallotta is, de utána már messze járt. Sesshoumarura gondolt.

„Arra, hogy milyen helyes. Milyen erős! Milyen aranyos! Na ezért ez túlzás. – mosolyodott el. De igen! Neki aranyos! Még Inuyasháékkal is kibékült. Szerintem még a kis Inuyashát is kedveli. De jó lenne, hogy észrevenné, hogy már nem kislány vagyok. 22 évesen már talán látszik rajtam. Ha esetleg máshogy nézne rám…- jó lesz, hogy kiverem a fejemből ezt a gondolatot, hisz olyan mintha az apám lenne, vagy mint a bátyám. – De ha egyszer kettesbe maradhatnék vele, az olyan romantikus lenne. Mi? Sesshoumaru és a romantika? Egy darab kőben több a romantika mint benne.”

Gondolataiból Jaken szakította ki:

-         Rin. Rin! Figyelsz te egyáltalán?

-         Mi? Ja, persze.

-         Az az érzésem, hogy egy mondtatot sem sikerült megjegyezned abból amit az előbb mondtam.

-         De igen!

-         Na halljuk!

-         Hát…

De mielőtt bármit is mondhatott volna megjelent Sesshoumaru. A lány odaszaladt hozzá! De nem tudott megszólalni, mintha egy láthatatlan erő nem engedné beszélni. A szellem is ugyanígy érzett. Mintha a szívét húzná valami. Ahogy bámulták egymást Rinnel, hirtelen a szellem úgy érezte, hogy mondania kell valamit, de nem jött hang a torkán. Csak nézték egymást, s valami különös nyugalom áradt szét rajtuk. Egy olyan erő, amely egyszerre volt megnyugtató, zavaros, tiszta és ködös.

Jaken törte meg a pillanatot, mint mindig.

-         Nagyúr! Vihar közeleg, ideje lenne valami fedezéket találni.

-         Gyerünk! – mondta Sesshoumaru!

Hamarosan visszaértek ahhoz a barlanghoz, amelyet útközben hagytak el. Jaken a sárkánylóval a barlang bejáratában maradt, míg a lány és a szellem egy kicsit mélyebbre mentek.

Az este többi része eseménytelenül telt. Ettek, Rin tüzet gyújtott, s odaült mellé. Már későre járt, kint ítéletidő tombolt.

Sesshoumaru megszólalt:

-         Rin! Nem alszol?

-         Nem Sesshoumaru nagyúr! Délután aludtam, nem vagyok álmos.

-         Mondtam már, hogy ne hívj nagyúrnak.

A lány bólintott, s ezzel a beszélgetés le is zárult. A szellem is odaült a tűz mellé. Ekkor újra az a különös érzés tört rájuk. Hosszú percekig bámulták egymást, a lány szinte már remegett. A gyomruk bizsergett, a szívük kalapált, a szájuk kiszáradt. A szellem egy hirtelen ötlettől vezérelve odahajolt a lányhoz. Rin egy vad pillanatig azt hitte, hogy meg fogja csókolni, de ekkor a szellem elfordult.

„Nem! Nem tehetem” –viaskodott magában a szellem.

Míg Sesshoumaru látszólag lezárta az ügyet, Rint ez súlyosabban érintett. Sírvafakadt, s kirohant a barlangból, egyenesen bele a zivatarba. A szellem már men tudta elkapni. Elindult utána. Odakiáltott Jakennek, hogy maradjon ott. A kis démon csak szájtátva figyelte az eseményeket.

A szellem követte Rin illatát, de ez nehezebben ment a viharban. Végül megtalálta az átázott lányt egy hatalmas fa alatt zokogott. Sesshoumaru szíve összeszorult. Ez az érzés új volt neki. Lassan odalépett a lányhoz, ráterítette a nyakában lógó prémet.

-         Sajnálom. – mondta. De itt megakadt. Majd nagy nehezen megszólalt. – Nem akartalak megbántani.

A szellem leült a lány mellé, aki még mindig zokogott. Ekkor újra rájuk tört az immár ismerős érzés. Sesshoumaru átölelte a lányt. Szinte úgy érezte, hogy ösztönösen cselekszik. Rin ekkor abbahagyta a sírást, s ránézett Sesshoumaru. Ismét percekig tartó nyugalom ereszkedett rájuk. A szellem óvatosan letörölte a könnycseppeket a lány arcáról. A lány megremegett az érintésre. A szellem már tudta, hogy amit érez, s rájött, hogy ez nem gyengeség. Odahajolt a lányhoz, s megcsókolta. Csodálatos érzés áradt szét rajtuk.

Majd lassan szétváltak. Rin a szellem aranysárga szemeibe nézett, s kiolvasta a választ a fel sem tett kérdésére. Odabújt Sesshoumaruhoz, aki átölelte.

-         Szeretlek Rin! – suttogta.

-         Én is téged! – felelt a lány.

Ekkor különös dolog történt. A kristály amely a férfi ingében lapult addig elkezdett pulzálni. Rin kérdőn meredt rá, a szellem röviden elmesélte a kristály történetét.

Rint megérintette a követ, amely erre szivárványszínekben kezdett el villogni, egy képet vetített ki!

-         Apa! – döbbent meg Sesshoumaru!

-         Igen fiam! Én vagyok!

-         Apa! De ez, hogy lehet! Hiszen te…

-         Igen! Meghaltam. Fiam! Ez az én igazi kincsem a számodra.

Sesshoumaru ekkor előhúzta az apjától örökölt kardot.

-         Igen! A kardod! De ez más. Ez olyan amely csak neked készült.

-         De Inuyasha…

-         Az öcséd ez születésekor megkapta.

-         De mi ez? Hogyan kell használni? Mire való?

A szellem apja rápillantott Rinre.

-         Azt hiszem, hogy már te is tudod. – s ezzel eltűnt.

-         Apa! Ne! Ne hagyj itt!

-         Eltűnt! – szólalt meg Rin.

-         Igen el.

-         Tényleg tudod, hogy mire való?

A szellem a lányra pillantott, s megcsókolta.

-         Igen! Azt hiszem.

Boldogan mentek vissza a barlangba, ahol Jaken álla leesett a csodálkozástól, s most már tényleg nem értett semmit.

Attól kezdve minden megváltozott, s nem sokára két Rint szerethetett a szellem.

Sesshoumaru megértette, hogy az igazi erő nem az izmaiban rejlik, hanem a szeretetben, s az igazi kincs a boldogság. De nem a kristály ébresztette ezt fel benne, csak megerősítette ezt az érzést, amely már rég el volt vetve, csak a tavaszi megújulásra várt.

Vége