Fellángoló szikra

Sango leült a patak melletti mohos kőre.
A víz halkan sodorta magával a sok levelet, gallyat és bogyókat. A felkelő nap sugarai éles, csillámló fényekben kezdtek táncolni a kristálytiszta patak felszínén, ezzel felmelegítve a szélsodorta, apró habokat. Olyan hívogatóan fénylett a kis patak, hogy Sango elindult a vízesés felé megmosakodni. Mindenki másnál előbb kelt fel, és míg Inuyasha és a többiek tovább aludtak a házban, ő kihasználta a magány békés perceit. Azokat a perceket, melyek értekesebbek voltak számára, mint valaha... Sango nem feledte egy pillanatra sem a bánata forrását, amelynek egy kavicsok köző gyűrődött levél volt az oka...

Pedig a sós könnyekkel már eláztatott pergamendarab romantikus, türelmes sorokat rejtett magában:


„Drága Sango!”


„Nagyon remélem, még emlékszel rám, a hercegre, fent északon. Egy követemmel juttattam el Hozzád a levelemet, melyben emlékeztetni szeretnélek korábbi találkozásunkra. Értesültem róla, hogy csapatoddal együtt elpusztítottátok Narakut, a gonosz démont. Szívből örülök, hogy végre bosszút állhattál családod és szülőfalvad lemészárlóján. Most újra megkérdezem tőled:hozzám jönnél-e feleségül? Még nem felejtettelek el téged, és továbbra is igényt tartok kezedre...

Nagyon kérlek, válaszolj igennel vagy nemmel. Követem két nap múlva érted jön, és kérlek addigra döntsd el, hogy felesz...”
 

„Teljes szívemből szeretnélek újra látni: Ficsúr”

Sangonak ezek a sorok jártak a fejében, miközben a lágy vízesésben mosakodott. Miután felöltözött, kissé vizes haját végigsimította kezével. Könnyeivel küszködve visszasétált a ház felé, és felnézett a még mindig erősen fénylő nap irányába.

Hirtelen meglepődve látta, hogy a szikla, amelyen ő ült, valami más áll mereven... Sango lépkedni kezdett Miroku felé, aki éber, kifejezéstelen arccal nézett hátra, miközben megcsörrentette a botját.

- Jó reggelt, Miroku... – De Sango szemei hirtelen elkerekedtek, mert észrevett egy levelet a fiú másik kezében...

- Két nap múlva elmész, ugye? – szólalt meg Miroku.

- Ööh... Tessék?

- Két nap múlva elmész hozzá, igaz? – ismételte meg a szerzetes.

- Csak nem... elolvastad az én levelemet, Miroku?? – válaszolt ellenkérdéssel Sango

Kétségbeesetten bámulta a fiút, akinek az arca valamilyen bűnbánó szemlesütés helyett széles mosolyra húzódott.

- Sok boldogságot kívánok.

Sango szíve hirtelen kettőt dobbant egy helyett, és érezte, hogy ettől a három szótól menten felrobban... Érezte, hogy hatalmas indulat jön létre benne... Nagyobb volt a hatása Miroku szavának, mint a herceg levelének... Miért ezt mondja? Mit akar ezzel? „Sok boldogságot kívánok?” Tehát beleegyezik? Ez minden szava? De nem... Nem ezt kellene most mondania! Hatalmas dacot érzett. „És én... mit válaszoljak erre?”

- Sango? – Miroku most aggódva rápillantott a lányra.

- Bocsáss meg... valami rosszat mondtam? Én csak...

- Nincsen semmi baj, Miroku. – Sango kissé elpirult.

- Én szóval... Még nem döntöttem el, mit válaszolok majd a hercegnek, ez minden...

- Megértelek. – válaszolt a szerzetes.

- Ha majd feleségül mész a herceghez, igazán jól fogsz élni nála. Elvégre nemesi rangra teszel szert, és jólétben, kényelemben leszel... Az lesz a legjobb számodra.

- Te csak ne döntsd el helyettem, mi lesz a legjobb számomra! – Sango maga is meglepődött saját szavain, majd ránézett Mirokura.

- Nem értem, Sango... Mi a baj? Nem mondtam semmit... hát nem gondolod, hogy valóban ez lenne számodra a legjobb? A jólét, a béke... Persze, hiányozni fogsz... öö fognak a közös vándorlásaink, de a legjobb helyed mégiscsak ott lenne. Egy férfi oldalán, aki szeret és óv téged...

- Elég! – Kiáltott fel Sango. – Úgy érezte, egyre kevésbé van értelme annak amit a fiú beszél. Sango elkezdett hadarni...

- Miért nem akarod kimondani? Miért teszel úgy, mintha te lennél a megértő áldozat, aki tudomásul veszi a „vereségét” a sorssal szemben? Hogy mikor nagyon jól látod, hogy a legkevésbé sem akarom megbántani az érzéseidet, vagy félreértetni veled valamit, te mégis adod a rideg, faarcú vesztes szerepét, aki nem győz kezére adni a hercegnek! Azt hiszed, ezzel boldoggá teszel engem?? Vagy hogy ettől hősnek foglak nézni? Hogy amikor te folyton taperolsz, meg féltékennyé teszel, aztán meg közlöd, hogy a szíved az enyém, most meg adod az érzéketlent? Ezek mind csak szavak, De egyvalamire képtelen vagy... Értsd meg, én nem akarok más oldalán élni, szerzetes! Nem kell más megbecsülése... Nem kell még a felhőtlen élet sem! – Sango maga is meglepődött kitörésén, és elpirultan, zihálva ránézett Mirokura. A fiú földbe gyökerezett lábbal meredt Sangora, aztán megszólalt:

- Dehát... mit akarsz, Sango?

- A lány ránézett a csillogó patak fodraiba, majd úgy döntött, szabadjára engedi azt a lelke mélyén lévő két szót, ami megtestesíti megigazabb, legmélyebb érzéseit... Miroku elé állt, és a szemébe nézett:

- Téged akarlak.

Lágyan, szinte suttogva mondta ki. Aztán kissé lehunyta a szemét. Miroku viszont eldobta a levelet, és felemelte Sango fejét... Megfogta vállait, és mélyen egymás szemébe néztek. Egymás fekete szemeibe fúrták a tekintetüket, majd Miroku elkezdett lassan Sango felé hajolni. A lány újra becsukta a szemét, és kezeit a fiú nyaka köré fonta. Egyre inkább közelebb érezte Miroku szuszogását, az illatát... Ahogy az arca egyre közelebb ér arcához... A fiú ráhajtotta ajkát Sangoéra, és ahogy szájuk egybetapadt, úgy kezdte el gyöngéden simogatni. Sango érezte Miroku nyelvét a nyelvén, arcát az arcán... Egyre közelebb fonódtak, és egyre inkább kívánták egymás teste melegét... Majd ahogy kiváltak a hosszó csókból, Miroku magához ölelte szerelmét, és így szólt:

- jól van, én is téged akarlak.

Vége