Szép érzelmek
írta:Youkina
1.fejezet
Gyönyörű napos reggel volt. A füvön még látszott a tegnapi zivatar. Semmi sem mozdult. Vagy mégsem? Egy régi kútból hangok szűrődtek ki:
- Áhh…, nem is tudom miért vagyok megint itt! Folyton ebben a világban császkálok, miközben otthon zajlik az élet! Most is éppen a matek dolgozatra kéne készülnöm!
Egy fekete hajú fiatal lány mászott ki a kútból, miután kiemelte a bicikliét. Az erdő felé indult, de hirtelen zajra lett figyelmes. Egy ezüstös hajú piros ruhás alak botorkált elő a fák közül.
- I-Inuyasha!- rémült meg a lány.
- Ka…Kagome- nyögte ki utolsó erejével a fiú, és összeesett.
- INUYASHA!- a lány eldobta a biciklit, és odarohant hozzá- Inuyasha, mi történt!Mi a baj? Válaszolj! Inuyasha!
Kagome észrevette, hogy a keze véres. A hanyou háta össze-vissza volt vagdosva, és egy különösen nagy seb volt a válla és a nyaka mentén.
- Kérlek...- mondta Kagome könnyeivel küszködve.
Inuyasha lassan kinyitotta a szemét.
- Kagome…mi a baj? Te…sírsz?
A lány nem szólt semmit, csak szorosan átölelte. Könnyei végigfolytak a fiú arcán.
- Kagome…- Inuyasha szemei lecsukódtak…
2.fejezet
Mikor felébredt, egy kunyhóban találta magát, és nem volt már félig démon.
- „Persze. Újhold. Hogy is felejthettem el.”- gondolta kezeit nézegetve, amikről eltüntek a karmok. - „Mi ez? Valaki szuszogását hallom? Kagome?”
Ekkor meglátta a lányt, aki a kunyhó falának dőlve aludt. Fekete hajtincsei a szemébe lógtak. Nyúzottnak tűnt, de még így is olyan szép volt…
- „Jaj, Kagome…”- Inuyasha halkan sóhajtott egyet.
Kagome viszont ezt az alig hallható sóhajtást is meghallotta, és ha kicsit álmosan is, de kinyitotta a szemét. Amit először meglátott, az Inuyasha bámuló arca volt, amint őt nézte.
- Nahát, Inuyasha, felébredtél? Jobban vagy?...Mondd, mit nézel?
- Hogy én? Semmit.- kapott észbe, és fordította el a tekintetét.
Kagome még egy ideig Inuyasha arcát fürkészte, hátha le tud róla olvasni valamit, de felhagyott vele, mikor az megszólalt:
- És mondd, hogy kerülök ide?
- Miroku segített idehozni. Ő és Sango aggódtak érted, mert szó nélkül mentél el. Tényleg, hova is mentél?- szegezte neki a kérdést.
- A kút felé indultam, mert megint késtél, de útközben valami megtámadott, ráadásul olyan gyorsan, hogy mire észbekaptam, már ott se volt. Ami a legfurcsább, hogy nem éreztem démon szagot.
- Az a valami egy nagyon erős mérget juttatott a testedbe, nem csoda, hogy csak most ébredtél fel. Végig aludtál 3 napot! Ráadásul újhold is most van… Abban se voltam biztos, hogy egyáltalán… túléled…- Kagome szemében egy könnycsepp csillant meg.
Inuyasha Kagoméra nézett. A lány viszonozta a pillantását.
- „Aggódott értem… Furcsa, de már olyan természetesé vált, hogy ő mindig mellettem van. És annyi mindent leküzdöttünk már együtt… Ha velem van olyan… nyugodtnak érzem magam… olyan… boldognak… Nehéz bevallani, de… de fontos nekem… én… szeretem…”
- „Mi van Inuyashával? Miért néz így rám? Olyan… nem is tudom… lágy a tekintete…vajon mire gondolhat? És mért nem tud mindig ilyen lenni?”
Óráknak tűnő percekig bámultak így egymásra. Ennek Miroku vetett véget:
- Kagome, gyere ki enni!- szólt be a kunyhóba.
- Jó, megyek- ocsúdott fel a lány.
Még egyszer visszanézett Inuyashára, aki azóta sem vette le róla a szemét, majd kiment, magára hagyva a fiút a gondolataival.
3.fejezet
Másnap gyönyörű napos időre ébredt a kis társaság. Amíg Kagome rendbetette Inuyasha sebeit, a többiek vízért mentek a közeli patakhoz.
- Na, Inuyasha, hogy érzed magad?
- Mostmár jobb… - a fiú megeresztett egy gyenge mosolyt Kagome felé. Nem akarta mondani, de még mindig nagyon fájtak a sebei.
- Akkor jó, mert nekem…
- MIROKU!!!
Csatt!- hallatszott a patak felől.
- Juj, ez hangos volt!- sopánkodott Kagome.
- Aha, de mit akartál az előbb mondani?- kérdezte gyanakodva.
Kagome elfordult Inuyashától, és úgy habogta el:
- Hát csak azt, hogy nekem haza kell mennem, mert ha nem írom meg a javítódolgozatot töriből és irodalomból, akkor meg is bukhatok, és az nem…
Kagome hirtelen elhallgatott, mert a fiú hátulról átölelte.
- Kérlek…ne menj…el…- mondta Inuyasha halkan, és a lány vállára hajtotta a fejét.
Kagome egy ideig megszólalni sem tudott.
- „Mi-mit csinál?! Miért csinálja ezt? Nem szokott ilyen kedves lenni…
A lány, miután egy kicsit megnyugodott, lassan megfordult, és a hanyou szemébe nézett. Majd adott egy puszit az arcára, és azt mondta:
- Ne aggódj… visszajövök…
Most Inuyashán volt a sor, hogy elálljon a szava. Kagome felállt és elment, de a fiú még percekig nem tért magához. Végül a pataról visszatérő barátai „hozták őt vissza a való világba”. Azonban még így sem tudták sok hasznát venni, mert még „ébren” is máshol járt az esze.
- „Képzelődtem, vagy tényleg megpuszilt?- és egy mosoly suhant át az arcán…
4.fejezet
Kagome a következő néhány napot megpróbálta tanulással tölteni, de ez nem nagyon sikerült neki, mert folyton máshol jártak a gondolatai. Abban a bizonyos másik világban szeretett volna lenni… Inuyashával…
- Áhh, nem tudok így tanulni! Muszáj egy kicsit kiszellőztetnem a fejem…- mondta, és felállt az asztaltól. Felvett egy kék blúzt meg egy fekete szoknyát, és lement a lépcsőn.
- Anya, elmegyek egy kicsit sétálni, majd jövök- mondta szandálja felhúzása közben.
- Jó, kicsim, menj csak.
Kagome kiment a kertbe, ahol csodás idő és friss levegő fogadta.
- „Most nincs kedvem a városban császkálni, inkább elmegyek a parkba.”- és könnyed léptekkel elindult.
Nem is sejtette, hogy valaki követi…
5.fejezet
Mikor megérkezett a magas fákkal övezett mesterséges tóhoz, elégedetten nyugtázta, hogy alig van ott egy-két ember. Leült a tó partjára, levette a szandálját, és belelógatta a lábát a hűs vízbe.
- „Olyan kellemes itt… bár… ha Inuyasha is itt lenne…”
Legszívesebben visszament volna a középkori Japánba, de tudta, ha visszamegy, könnyen ottfelejtheti magát, és akkor meg is bukhat.
- „Jaj, de bonyolult az élet! Nade várjunk csak… mi ez…mintha valaki figyelne…- gondolta, és lassan megfordult. Valami mozgott a fák között…
Kagome szíve megdobbant:
- „Inuyasha!”
De sajnos csalódni kellett, mert csak egy mókus ugrott ki a fák közül.
- „Haj, mit is gondoltam! Mért is jönne utánam!”- gondolta csalódottan, majd sóhajtott egyet, lehunyta a szemét és visszafordult.
Mikor a szemét újra kinyitotta, már nem a tavat látta maga előtt, hanem egy számára annyira ismerős sárga szempárt. Nem kis ijedtségére.
- Áááá! Jézusom! Ne ijesztgess!- sikította az ijedt lány és hátraesett.
- Bocsánat –hajolt fölé négykézláb a mosolygó fiú.
- Na és miért jöttél?- kérdezte a lány miután megnyugodott.
Inuyasha (aki azóta mát Kagome mellett ült) erre egy kicsit zavarba jött, és elpirult.
- „Vajon mi ütött belé?” Ugye nem történt semmi baj a többiekkel?- kérdezte aggódva.
- Nem, nem, nincs semmi bajuk- nyugtatta meg Inuyasha.
- Hát akkor?- kérdezte, bár a lelke mélyén már sejtette a választ.
- Hááát, tudod…h-hiányoztál- motyogta egészen halkan a földet bámulva, immár tök vörösen.
Erre Kagome is elpirult.
- „Én? Hiányoztam? NEKI?... Mondjuk az én eszem is folyton körülötte járt…”
Egy ideig nem mertek egymáshoz szólni, mindketten valami „érdekeset” néztek a földön. ^^
Végül Kagome törte meg a kínos csendet.
- T-te is hiányoztál nekem…- habogta vörösen.
Inuyasha keze a földön lassan Kagoméé felé kezdett araszolni, aminek következtében egymás kezét fogva ült tovább a két fiatal. Egy idő után Kagome egy kicsit közelebb ült Inuyashához, és a vállára hajtotta a fejét. A fiúnak ettől olyan színe lett, mint a főtt ráknak, de azért nagyon örült, sőt! Elengedte Kagome kezét és átkarolta vele a vállát. Nem kellett sok idő, és Inuyasha szája már a lányéra tapadt. Olyan gyengéden csókolta, mintha ezzel akarta volna megvédeni szerelmét. Még egyikük sem volt olyan boldog, mint most. Ott, abban a pillanatban megfogadták egymásnak, hogy soha nem fogják elhagyni egymást… soha…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
