Egy új érzés
Egy bánatos, fekete hajú kislány bámult az égre. Egy virágokkal teli réten volt, csokrát lengette a szél. Rin könnycseppjét is elfújta. - Sesshoumaru-sama... - suttogta a kislány. - Hol lehetsz? Sesshoumaru már vagy három napja nem került elő, és a kislány nagyon aggódott érte. Bár Jaken ott maradt vigyázni rá, őt nem kedvelte. Mindig morgolódott, és nem lehetett vele jókat beszélgetni. Igaz, Sesshoumaru-val sem, de Rint elvarázsolta a szellem hallgatagsága. Amikor nem szólt semmit, csak révedező tekintettel tekintett a távolba, úgy megölelte volna. Ilyenkor az az érzése támadt Rinnek, mintha csak az apját látná. Az ő rég halott apját, akire már szinte nem is emlékezett. Csak a nevetésére, ahogy vele, a kislányával játszott. - Apa...Sesshoumaru-sama... - suttogta még bánatosabban, majd leszakított egy gyönyörű piros virágot. - Jaken-sama! - szólt hátra a bánatosan üldögélő kis gnómszerű lénynek. - Mikor jön már vissza Sesshoumaru-sama? - Rin, bárcsak tudnám! - jajdult fel Jaken. - Itt hagyott az én gazdám, itt hagyta az egyetlen hűséges szolgáját! - sírva fakadt. - Ne sírj, Jaken-sama, nekem is hiányzik. Gyere, keressük meg! - kiáltotta egy hirtelen ötlettől vezérelve Rin, majd megfogta Aunt kantárját. - Gyere Aunt, megkeressük Sesshoumaru-sama-t, jó? - Aunt jólesően morgott egyet, beleegyezését adva a dologba. - Rin, várj! Ha valami bajod esik, biztosan megöl! - állt a kislány elé Jaken, de Rin egyszerűen átgyalogolt rajta. - Ne aggódj, Jaken. Nem lesz semmi bajom, tudok vigyázni magamra! És Aunt is itt van, ha bármi bajom lenne! - felelte vidáman Rin, és elindult, amerre az orra vezette. - Jaj, ez a bolond lány! - mérgelődött Jaken, de azért követte Rint. Szíve mélyén ő is útnak indult volna ura után. Eközben Sesshoumaru és egy szellem harcoltak a rét távolabbi pontján. Nem igen bírtak egymással, ez a szellem még a nagy Sesshoumaru-nak is kihívást jelentett. Míg Sesshoumaru főként csak a karmaival támadott, és nem használta kardját, addig ellenfele egyfolytában a kardjával próbált nagy csapásokat küldeni ellenfelére. Egyszer a szellemnek, máskor Sesshoumaru-nak sikerült sebet ejteni, de egyiküknek sem esett komolyabb baja. Bár úgy tűnt, mintha Sesshoumaru csak játszana ellenfelével, talán ezért nem húzta elő a kardját. - Vedd megtiszteltetésnek, hogy a dicső Takeromaru végzett veled! - Azt csak hiszed! - kiáltott a démon, és előhúzta a Toukijint. - Most meghalsz! Nagy hanggal csattogtak a kardok, penge penge elleni harc volt ez. Bár Takeromaru támadott, és Sesshoumaru védekezett inkább, nagy harc volt ez, ezernyi virág feje hullott porba. - Sesshoumaru-sama! - hallatszódott egy vékony hang hirtelen. Míg a szellem Rin hangjára figyelt, ellenfele kihasználta az alkalmat, és miután porrátörte a pajzsát, egy hosszú, mély, véres csíkot hasított a démon mellkasába. Sesshoumaru kissé megtántorodott. - Rin, menj innen! - kiáltott oda a közeledő kislánynak, aki meg is állt szavára. - Nahát, a nagy Sesshoumaru és egy halandó lány? - nevetett fel Takeromaru. - Milyen szánalmas vagy! Védelmezed, a kedvében jársz! Talán szereted is... De én nem érzek szánalmat egy átkozott emberlány iránt! A démon Rin felé futott, készen arra, hogy egy csapásra megölje. Rin félelmében becsukta a szemét, várva a halált. Semmit sem érzett. Mikor kinyitotta a szemét, egy kard éles pengéje nézett vele farkasszemet. Sesshoumaru ellenfele szívébe szúrta bele a Toukijint. Takeromaru még nyögött párat, majd porrá válva elfújta a szél. Rin remegett a félelemtől, ezért bukdácsolva rohant oda a fűre hanyatló szellemhez. Átölelte a derekát, és belefúrta fejét puha prémjébe. - Nagyuram! Itt van a hűséges szolgád! - kiáltott boldogan Jaken, és odasietett urához. Aki egy szép jobbegyenessel ki is ütötte szolgáját. Átkarolta jobb kezével (a másikkal is megtette volna, ha lett volna neki), és magához húzta. Rin nagyon boldog volt ebben a percben, örült, hogy a szellem életben van, és nem esett olyan komoly baja. Hallgatta a dobogást, és örült, hogy a démon vele van. Sesshoumaru-t egy eddig ismeretlen érzés kerítette hatalmába. Ahogy a kislány átölelte őt, hallotta a szívdobogását és lélegzetvételét, elöntötte valami különös boldogságérzet. Meglepődött, hiszen ilyet még sohasem érzett senki és semmi iránt. Boldog volt, hogy Rin él és egészséges, és hogy mindig kiállt mellette, akármi is történt. Bár Jaken is ezt tette, Rin mosolya és ölelése megnyugtatta. Mintha csak a saját lányát tartaná a karjában. És ekkor jött rá, hogy ez az új érzés az apai szeretet.
Vége |