Youkai love

1. rész - First meet
Izayoi éppen vizet merített a kútból. Meleg, nyári nap volt, a gyönyörű hölgynek pedig eléggé melege volt. Így mikor teljesen megtöltötte vödrét, egy kis jó, hűvös vizet loccsintott a nyakába, amitől máris jobban lett. Bár Izayoi nem volt teljesen nyugodt, hiszen ki tudja, mikor lehetne egy démon vacsorája, de megpróbált annak látszani. Lassú lépteivel igyekezett a faluja felé, mikor megrezdült egy bokor. Kissé megijedt, és nem igazán mert közelebb menni a már elcsendesülő bokorhoz. Hirtelen egy nyögés hangját lehetett hallani a bokor mögül, ami még jobban megrémisztette a nőt. Letette a vödröt a lába mellé, és minden bátorságát összeszedve benézett, majd be is ment a bokor mögé. Kissé meghátrált, mikor látta, hogy egy démon fekszik a fa alatt. Elég súlyos sérülései voltak szegénynek. Emberi formája volt, de démoni mivolta meglátszott hosszú, lófarokba kötött fehér haján, hosszú, hegyes fülein és a két méregcsíkon az arcán. Erős páncélján megcsillant a fény, puha szőrme borította mindkét vállát.
- Milyen jóképű! - gondolta Izayoi, de bele is pirult a gondolatba. - Hiszen ő egy szellem! És különben is, nekem Takemaru már udvarol. De akkor is olyan jóképű...
A démon úgy tűnik elájult, ami nem is csoda, mert egyébként fehér prémjét mindkét oldalon vörös foltok tarkították, mellkasán egy csúnya vágás éktelenkedett, jobb karjáról pedig csöpögött a vér. Izayoi nagyon megsajnálta, de tudta, hogy itt nem tudja ellátni a sebeit. Hisz a gyógyszerei, és a kötszerei is otthon vannak. Belekarolt a szellembe (el is bírta, hiszen már megedződött időközben, akár nő volt, akár nem), és megpróbálta valahogy elvinni a fa alól. Hál'Isten elég közel volt a falu, nem kellett a nőnek sokat cipekedni (és még a vödör vizet is vinnie kellett). Mikor végre elérte a házát, egy férfi várta az ajtó előtt.
- Izayoi, te egy démont hoztál a házadba?
- Nyugodj meg, Takemaru. Súlyosak a sérülései, és segítenem kell rajta.
- Ő csak egy démon! - riposztolt a Takemaru-nak nevezett férfi. - Nem hal bele, elég erős lehet ahhoz, hogy kibírja!
- Takemru, ebbe most ne szólj bele, kérlek. Hagy egy kicsit magamra.
- Izayoi! - mondta a férfi, de a nő már bement a démonnal a házba. - Ostoba nőszemély... - morgolódott, majd elment.
Izayoi az egyik kisebb szobába leterített pokrócokat, és ráfektette a sérült szellemet. Elővette a gyógyszereit, maga mellé tette a vödör vizet, és kimosta a sebeket. Miután megvolt, elővette a szükséges gyógyfüveket, és fertőtlenítő folyadékot készített belőlük. Mintha párszor hallotta volna, ahogy a démon megmozdul, de mélyen aludt, arra sem ébredt fel, hogy a nő egy igen csípős folyadékkal fertőtleníti a sebeit. Izayoi levette a páncélt és az inget, hogy bekötözhesse a szellem mellkasát. Miután megvolt, és már nem volt semmi dolga, Izayoi elrakta a szükséges eszközöket, és kiment a szobából, a démon hadd aludja kis sérüléseit. A nőnek vissza kellett mennie a kúthoz, mert az összes vizet elhasználta arra, hogy megtisztítsa a sebeket. Felkapta a vödröt, és indult visszafelé. A szellem egyedül maradt a házban.
Pár perc múlva egy halk nyögést lehetett hallani a szobából. A démon fel akart kelni, de sérülései miatt kénytelen volt visszafeküdni. Összeszorította aranysárga szemeit az előbbi fájdalomtól, de amikor már tompultak, körbenézett. Egy nem olyan nagy szobában feküdt, takarókkal övezve. A szoba sarkába nézve megpillantotta prémjét és páncélját. Mikor lenézett mellkasára, meglepődve látta, hogy levették róla a felsőjét, és egy gondos kéz a sebét is bekötözte. Jobb karját is fehér kötés fedte, ami itt-ott már kissé átázott a vértől. Hallotta, ahogy hirtelen eleredt az eső. Belegondolt, hogy most az ő fejét tető fedi, csak azt nem tudta, kié. Csodálkozott, amikor egy meleg szobában ébredt, de egyben jóleső érzés fogta el, hogy van valaki, aki nem hagyta ott őt az esőben, tele súlyos sérülésekkel. Pár percre lehunyta a szemét, amikor erősebben megérezte azt a szagot, ami az egész szobát, hacsak kis mértékben is, de belengte. A démon tudta, hogy a kis ház tulajdonosa megérkezhetett.
- Ne aggódj, Takemaru. - hallott egy női hangot. - Nem lesz semmi bajom, menj haza, kérlek.
- Izayoi! - ez már egy férfi volt. - De vigyázz ezzel a szellemmel, még a végén megtámad!
- Semmi baj. Érzem, hogy ő nem lehet gonosz. Most menj.
- Ahogy akarod, kedves Izayoi. De én figyelmeztettek! - lépteket lehetett hallani, majd zizegést. A szellem már nem érezte a férfi szagát a házban, minden bizonnyal elment, ahogy azt a nő kérte. Elfordította a fejét, hogy megszemlélje jobb karját. Eléggé átázott a kötés, fel akart kelni, hogy kicserélje.
- Látom, felébredtél. Ne fáradj vele, majd én kicserélem.
A démon ránézett a nőre. Hosszú, fekete haja és szinte már fekete szemei gyönyörűvé tették a hölgyet. Hosszú, fehér kimonót viselt kék és piros virágmintákkal.
Letérdelt a sebesült szellemhez, elővett kötést és átközöte a karját. A démon egyre csak őt nézte, és egyre szebbnek találta a nőt.
- Hogy hívnak?
- Izayoi vagyok. És te?
- A nevem Inutaisho. Miért mentettél meg? Hisz én egy szellem vagyok.
- Mert így találtam helyesnek. Mikor megtaláltalak a kút mellett, rosszabbul néztél ki, mint most.
- Köszönöm, Izayoi. - felelte Inutaisho. - Köszönöm, hogy elláttad a sebeimet.
- Semmiség. - pirult bele a nő, és belenézett a démon lenyűgöző, aranysárga szemeibe.
Inutaisho viszonozta a pillantást, és megfogta a nő gondos kezeit. Pár percig forrón néztek egymásra, majd belepirulva a szellem visszafeküdt, Izayoi pedig kihátrált a szobából.
- Aludj egy kicsit, jót fog tenni. Tudtam én, mikor megtaláltalak, hogy nem vagy gonosz démon. - a nő elmosolyodott.
- Ez igaz. - felelte Inutasiho kissé elgondolkodva. - De hidd el, valaha még én is a vérszomjas szellemek közé tartoztam. De mindenki változik. - és ő is megeresztett egy halvány mosolyt.
Izayoi ismét elpirult, hisz ő még soha egy szellemet sem látott mosolyogni. Kiment a szobából, Inutaisho pedig elaludt, végig a gyönyörű nőre gondolva.

2.  rész - First kiss
Úgy félóra telt el, amíg Inutaisho felébredt. Sokkal jobban érezte magát, és Izayoi-ról gondolkozott.
- Milyen kedves! - gondolta magában. - És milyen gyönyörű! Igaz, hogy egy ember, de akkor is. Na de Inutaisho, gondolkozz már! Ő egy ember, te pedig egy szellem! Nem történhet semmi sem köztetek. Azaz…miért is nem? Már nem az vagyok, aki voltam, és Izayoi még a sebeimet is ellátta. És milyen finom a bőre… Jézusom, csak nem vagyok szerelmes belé?
Ezen filozofálgatott, mikor betoppant Izayoi, kezében egy újabb vödör vízzel. Kissé megterhelte a szellem cipelése, így kis híján elejtette a vödröt.
- Hadd segítsek! - ajánlkozott a démon, de rögtön visszahanyatlott az ágyra. A sérülése súlyosabb volt, mint gondolta.
- Feküdj vissza, elbírom! - nyugtatta le Izayoi, és bevitte a vizet a konyhába, majd feltette forrani, és elővett egy adag rizst.
- Nem bánod, ha velem vacsorázol? - kérdezte a sérült szellemtől.
- Nem, sőt, örülök neki. - ezen a válaszon még maga Inutaisho is meglepődött. Az agya akármennyire is menésre ösztönözte, a szíve végül maradásra bírta.
- Milyen kedves szellem! de olyan furcsa…szellemet én még sohasem láttam mosolyogni… - töprengett Izayoi, miközben belerakta a rizst a vízbe. - És milyen jóképű… nem. Nekem ott van Takemaru, aki szívből szeret. De ő…folyton csatázni akar, és ölni. De hát szeretem őt! De…igazából szeretem, vagy csak magányos vagyok? Végülis szüleim korán meghaltak, a testvéreimet pedig már olyan régen nem láttam. De ez a démon…ő olyan kedves, és barátságos. Egy démon barátságos?! De ő szellem, én pedig ember. Bár…ha ő is akarná…
Eközben megfőtt a rizs, Izayoi kimerte két tálba, és bement a szobába. Inutaisho látszólag már jobban volt. A nő átadta a szellemnek a tányért, és leült mellé. Izayoi alig tudott az evésre figyelni, lopva mindig a démonra pillantott, és majd elolvadt a szíve, ha belenézhetett abba a gyönyörű aranysárga szempárba. Inutaisho észrevette, hogy a nő néha-néha lopva felé tekint, de egyáltalán nem zavarta, sőt - nagyon örült neki.
- Ki tette ezt veled? - szólalt meg hirtelen a nő.
- A fiam, Sesshoumaru. - válaszolt Inutasiho, és félrenézett egy pillanatra. Izayoi megértette őt, hihetetlennek tűnt, hogy egy gyermek ilyen súlyosan megsebezte a saját apját. - Tudod, az ő anyja is szellem, akárcsak én. Olyan régen volt az már. Akkor még a gyilkolásnak éltem, és élveztem, ha ölhetek. Akkor ismerkedtem meg az anyjával, és megszületett Sesshoumaru. Nagyon hasonlít az anyjára, ugyanolyan kegyetlen, és hideg. Borzasztó belegondolni, hogy meg akar ölni egy kardért. - Inutaisho lehajtotta a fejét, és maga mellé rakta már üres tálját.
- Kardért? - kérdezte Izayoi. - Milyen kard lehet az, ha egy fiú meg akarja ölni az apját?
- Úgy hívják, Sou’unga. Nagyon hatalmas, és ha nem elég erős szellem kezébe kerül, átvehetje felette az irányítást. A kard önálló akarattal rendelkezik, és én kordában tudom tartani. Sesshoumaru nagyon erős, így ő is képes lenne rá. De én nem akarom neki adni, mert csak pusztítana, és megölné az embereket…én pedig ezt nem akarom… - itt a szellem elhallgatott.
- Igazán, sajnálom. - bólintott szomorúan Izayoi, és a démon ép vállára rakta a kezét. Inutaisho rárakta a kezét a nő kezére, és megsimogatta.
- Köszönöm… - suttogta, amibe a nő rettenetesen belepirult. Kiszabadította hófehér kezét a férfi szorításából.
- Most lefekszek. Jó éjszakát! - majd elment.
Inutaisho mosolygott, és lecsukta a szemét. Nem is sejtette, hogy Izayoi éppen rá gondol.

Már több hét eltelt az ominózus éjszaka óta, és a szellem teljesen felépült. Minél inkább felgyógyult, annál inkább segített a nőnek a ház körüli munkákban. Hamarosan már ő hordta a tüzifát, és ő ment a kúthoz vízért. A falubeli emberek megszokták maguk körül a démont, és már nem mint vérszomjas szellemként, inkább egy jóképű férfiként gondoltak rá. Izayoi is.
Persze Takemaru nem örült a démonnak, és mind egyre többet vitázott Izayoi-val. A nő nem megértette a férfit, de már nem szerette őt, csak barátként. Ezt viszont Takemaru nem tudta megérteni. Inutaisho egyre jobban vonzódott Izayoi-hoz, és fordítva. Nagyon sokat beszélgettek, és teljesen összeszoktak már. Inutaisho megvédte az asszonyt a gonosz szellemektől, a nő pedig meggyógyította az esetleges sérüléseket. Már a falubeliek is egy párnak tekintették őket, és a falu legöregebbjei már a közelgő esküvőről beszéltek. Bár a megrögzöttek képtelenségnek tartották, hogy egy ember és egy démon házasságot kössenek, de nem ők voltak többségben.
Egy szép, nyári napon Inutaisho, mint mindig a vizet hozta a kútról. Néhányan kedélyesen ráköszöntek, ő pedig visszaintett. Megszeretette a falusiakat, akik - többségükben - elfogadták őt olyannak, amilyen. Egy fontos dolgot szeretett volna elmondania Izayoi-nak már egy ideje, csak eddig valahogy…sohasem sikerült megbeszélnie vele. Mikor végre hazaért - már otthonának vallotta a kis házikót - , beszélgetésre lett figyelmes. Belesett a konyhába, és ott találta szerelmét Takemaruval. Már egy jó hónap eltelhetett, Inutaisho-nak pedig szemet szúrt, hogy Takemaru még mindig a szerelmével ostromolja Izayoi-t, de a nőn látszott, hogy semmit sem akar tőle.
- Izayoi, kedvesem, mi lenne ha hozzám költöznél, és végre elfelejtenéd ezt a démont? - kérdezte Takemaru.
- Nem lehet. - visszakozott Izayoi. - Én szeretem őt, és nem lennék képes megválni tőle.
Inutaisho-nak egy nagyot dobbant a szíve. Most, hogy már tudta, Izayoi is szereti őt, végre megvallhatja rejtett érzéseit.
- Izayoi! Te az enyém vagy! Csak én menthetlek meg ettől az átkozott szellemtől, nem érted? - Takemaru megölelte a nőt, de Izayoi finoman ellökte magától.
- Nem, nem lehet, értsd már meg végre! Köztünk mindennek vége!
- Nem lehet vége… - suttogta a férfi, és megcsókolta Izayoi-t. Ezt persze Inutaisho sem nézhette tétlenül, és belépett a szobába.
- Ne merj hozzáérni! - kiáltotta, és elrángatta Takemaru-t az asszonytól.
- Miért, akkor mi lesz, démon? - a férfi előhúzta kardját.
- Azt inkább ne tudd meg… - Inutaisho is előhúzta a Sou’ungát. Majdnem egymásnak estek, de Izayoi kettőjük közé lépett.
- Kérlek, ne tegyétek… - fordult oda a férfiakhoz könyörgően. - Takemaru, menj el!
- Ne feledd Izayoi, az érzéseim sohasem fognak változni, és egyszer úgyis megölöm ezt a szellemet. - szólt hátra Takemaru, mielőtt kilépett volna a házból.
Izayoi könnyekben tört ki. Inutaisho egyre közelebb ment hozzá, és finoman átölelte. Izayoi roppant meglepődött, de egyáltalán nem bánta. Ráhajtotta fejét a szellem melkasára, és örömmel töltötte el a tudat, hogy Inutaisho nyugtatóan a hátát simogatja.
- Ne is figyelj erre az ostobára. - suttogta a férfi. - Nem olyan könnyű engem megölni…
- Inutaisho…
- Izayoi…
Izayoi felemelte a fejét. Inutaisho letörölte az arcán lévő könnycseppeket, és egyre jobban közeledett a nőhöz. Mikor Izayoi megérezte a puha ajkakat a sajátján, mintha a mennyországban lett volna. Elhomályosultak Takemaru ölelései és csókjai a múltban, és mostmár csak a jelennel foglalkozott. A szellem egyre erősebben ölelte őt. Még jó pár percig csókolóztak, majd Izayoi törte azt meg.
- Szeretlek, Izayoi. - öntötte ki a szívét a démon, majd megcsókolta szerelme homlokát.
- Én is szeretlek, Inutaisho. - suttogta a nő, és ismét megcsókolta a szellemet.