Családban marad

Éjszaka volt, az égen vastag hófelhők gyülekeztek, hogy fehér porcukorral hintsék be az egész világot. Február eleje volt még csak, az utóbbi napokban meglepőn enyhe volt az idő, szüntelenül sütött a nap, langyos szellő járt-kelt a falu kunyhói között. Estére is megmaradt a kellemes, szinte már természetellenes időjárás, csak az égre föltekintő fiatal lány szívét vonta hatalmába valamilyen megmagyarázhatatlan félelem. A felhők különös alakban úsztak az égen, furcsa, nehézkes mozgással követték egymást. A tájat állhatatos csend lepte be, a néha előbújó Hold vékonyka fénycsíkot vetett a felengedett földre. A lány megszaporázta lépteit, és akaratlanul is kikerülte a kígyóként tekergő, baljós vonalat.

Maga elé emelte a kunyhó ajtajául szolgáló gyékényt, kacér fuvallatnak engedve így utat, amely körbetáncolta a helységet, megrezegtette a fáklya lángját, majd libabőrt vont a verejtékben fürdő nő halovány bőrére. A félig ülőhelyzetű nő hátát egy – még szintén fiatal – nő támasztotta, a középkorú asszony gyógyfüves borogatást tett a szenvedő izzadságtól gyöngyöző homlokára. A lány testvére mellé térdelt, kezét meg fogva próbálta enyhíteni nővére kínlódását. Igyekezett erőt átadni a vajúdó nőnek, miközben azt kívánta, bár csökkenthetné mérhetetlennek és végtelen hosszúnak tűnő gyötrelmét.

Magában százszor, ezerszer elátkozta a gyermeket, ki még meg sem született, máris iszonyatos fájdalommal hálálta meg csupán létét anyjának.

Bár csak történne már valami. Bármi, ami megmenthetné őket. Még ha a gyermek nem is lesz egészséges, a nővére még fiatal, lehet még gyermeke. Minden szellem bocsássa meg neki ezeket a gondolatokat, de a félelem hideg ködöt vont elméjére, nem tudott egyszerűen arra gondolni, hogy valami szörnyűség történjen szeretett testvérével.

Túl régóta tart – aggodalmaskodott a lány. Túl rég kezdődtek a fájások, és hiába erősödnek egyre, a születés pillanata csak húzódott. Hiába próbálta elterelni baljós érzéseit, fejében ott motoszkált, hogy nővére vagy a gyermek – esetleg mindkettő – nem éri meg a napfelkeltét.

-Michiko – lehelte alig hallhatóan a vajúdó nő.

A fiatal lány felkapta a fejét a lágy hangra, barna szemeit a nő halottfehér arcára függesztette.

-Igen, Eiri?

-Ha meghalok – kezdte.

-Ilyet ne is mondj! – felelte húga élesen, szemét vékony könnyhártya borította.

-Kérlek, hallgass… ha meghalok, azt akarom, hogy – szava elakadt egy hirtelen jövő fájdalomrohamtól, de aztán összeszorította száját és folytatta.

-Azt akarom, hogy keresd meg a gyerek apját!

-De…

-Kérlek, tedd meg, ha nem élem túl.

Michiko szíve összeszorult, de bólintott.

-Megígérem. Esküszöm, hogy elviszem hozzá – mondta remegő hangon.

Eiri ajkát megkönnyebbült sóhaj hagyta el. Michiko látta az arcvonásaiban tükröződő fájdalmat, és tudta, hogy nővére a szüleikre gondolt és a viselkedésükre, mikor megtudták, hogy gyermeket vár. A nő arca furcsa maszkká torzult.

Michiko a hasára fektette a kezét, és érezte a borzasztó feszítést a méhében. Eiri ujjai megremegtek, majd újra belemélyedtek a kezébe.

Arca halálsápadt volt, amint nővérét figyelte.  Az idősebb nő megérintette a karját:

-A baba hamarosan kint lesz.

A lány felegyenesedett. Eddig mindent megadott volna a pillanatért, de most vészjóslatú megérzések árasztották el.

Idegességében teljesen összeszorult a gyomra és a torka, bár legszívesebben felkiáltott volna, nyelni sem volt képes.

Eiri kimerülten hanyatlott vissza. Michiko megfogta a vállát és előrenyomta.

-Látok egy nagyon sötét fejet! – kiáltott lelkesen a fiatal nő, akit Samura-nak hívtak.

-Újra! – bíztatta az asszony.

-Nem! – kiáltotta Eiri, aki tűrőképessége végén járt.

-Eiri, most már meg van a fiú!

-Lány! – vitatkozott a terhes nő.

-Nyomd! – szólt rá az asszony.

És a baba jött. Michiko még soha életében nem érzett akkora megkönnyebbülést, mint abban a pillanatban. Hát megszületett végre!

Az élet nagy, súlyos lököttel ömlött ki a sikoltó nőből, és a fájdalom megszűnt…

Michiko kifújta az eddig visszatartott levegőt, aztán hallotta a sírást, az éles, panaszos bömbölést, ami az új szülöttől jött. Édes, panaszos és erőteljes volt.

-Lány, úgy ám! – nevetett a bába – És igencsak élénk!

-Ó!

Lány…

Úgy, ahogy Eiri szerette volna.

A bömbölő csecsemő a bába kezéből Samurához került, aki gyorsan és óvatosan bepólyázta, majd tisztogatni kezdte a kis arcocskáját. Michiko gyengéd csókot lehelt nővére kezére, majd megsimogatta arcát.

Eiri hálás pillantást vetett rá, és utoljára megszorította testvére kezét.

-Ne feledd az ígéreted…

Ezzel örökre lehunyta szemeit, anélkül, hogy megcsodálhatta volna gyermekét.

Michiko felugrott és a bábához fordult. Kiabálni akart, hogy mentsék meg a nővérét. Hogy ne hagyják meghalni, hiszen olyan fiatal még, a gyermekét sem nézte meg, előtte áll az élet. Őrjöngeni akart, legszívesebben ordított volna a fájdalomtól és elkeseredettségtől. Mégis, lenyelte kikívánkozó könnyeit és leroskadta Eiri teste mellé.

Bár elméje, sőt egész lénye tiltakozott az ellen, hogy elfogadja nővére távozását, tudat alatt már akkor megbékélt a gondolattal és érzéssel, amikor belépett a kunyhóba.

Utoljára tekintett végig a szeretett és csodált arcon, igyekezve minden egyes vonását a gondolataiba vésve. Hogyha ebben az életben nem is találkoznak többé, örökre emlékezzen erre a csodás emberre.

Egy csodás emberre, aki megérdemelte volna a boldogságot. Megérdemelte volna, hogy az emberek szeressék és becsüljék, tiszteljék akaratereje és kitartása miatt. De az élet mindettől megfosztotta Eirit, és utána sem maradt más, mint árva gyermeke.

Michiko felállt és elvette Samurától a kislányt. Rengeteg haja volt, sötét, mint az októberi éjszaka. Szemeit csukva tartva ordított a világba, talán szeretetet, biztonságot, vagy éppen nyugalmat követelve.

A lány tehetetlenül hunyta le szemeit, szabad utat engedve könnyeinek. Nehéz szívvel gondolt az előttük álló nehéz időkre. Mert bármi áron, de betartja ígéretét, nem csak nővére miatt, hanem azért is, hogy ennek a gyermeknek ne kelljen szülők nélkül felnőnie.

Ahogy a kis testet körülölelő anyag magába szívta a lány könnyeit, úgy érezte, ahogy ő is egyre mélyebbre merül gyászában. A gyászban, aminek a nap első sugarával véget vet, mert többé nem lehet gyenge, nem engedheti, hogy érzelmei kiszolgáltassák. Most már kettejük sorsa miatt kell erősnek lennie.

cd

Sango egy sziklán ült, karjával átölelte felhúzott térdét, fejét lehajtva várta, hogy a Nap sugarai végre elárasszák a világot, hogy a horizonton feltűnő világos fénypászmák messzire űzzék a sötétséget. Egész nap különös hangulat uralkodott rajta, nem kifejezetten rosszkedv, egyszerűen, mintha nem találná a helyét. Hiába hallgatta Inuyasha morgását, a többiek nevetését, ő nem érezte, hogy közéjük tartozna, még ha teste a fizikai világban is van. Érthetetlen ok miatt mérhetetlenül várta, hogy új nap ébredjen, akárha ettől várná a szokást meghozó változást.

Fejét lassan felemelte, ahogy Kirara hozzádörgölőzött. Az állat rászegezte okos szemeit és fájdalmasan nyávogott egyet. A lány végig simított a hátán.

-Valaki nagyon szenved – jegyezte meg szomorúan, ölébe véve a macskát.

-Valaki mindig szenved – hallott egy hangot a háta mögül.

-Inuyasha? – kapta hátra a fejét – Te miért nem alszol?

A fiú csak morgott valamit.

-Aggódsz, amiért most halandó vagy? – kérdezte Sango és felnézett az égen még mindig büszkén terpeszkedő holdra.

-Ugyan, dehogy! Miért aggódnék? Még így is fél kézzel legyőzök bárkit! – válaszolt kissé hevesen a kérdezett, amivel sikerült félmosolyt csalnia a szellemirtó lány arcára.

Sokáig egyikük sem szólt. Sango gondolataiba merülve kuporgott a szirten, Inuyasha hol őt figyelte, hol az eget pásztázta napsugarak után kutatva. Egyikük sem tudta, mennyi idő telt el, mire az első szégyenlős fénycsóva megmutatkozott.

-Valaki meghalt az éjjel – mondta a visszaváltozott félszellem, aranysárga szemeivel az egyre fakóbb holdudvart szemlélve.

A lány csak némán bólintott, jelezve, hogy ő is tudomást szerzett róla. Egymásra pillantottak, aztán csak hagyták, hogy a fénynyalábok arany színben fürdessék meg őket, új reményt ültetve és táplálva szívükbe.