A démon, mikor belépett a szobába sehol nem látta a lányt, csupán a nyitott erkélyajtó felől érezte, ahogy a szél áthúz a szobán. Ara fordult, és már észre is vette a nő hívogató jelenlétét. Várt pár pillanatot, magában elhatározta, hogy megpróbál tűrhetően viselkedni vele. Hiszen sokat köszönhetett neki, ha az a 15 szamuráj meglepi. Még azzal a maradékkal is meggyűlt a baja. Automatikusan az oldalához nyúlt, ahol immár csak egy vékony halványodó heg volt, ám a seb elég csúnyának nézett ki aznap reggel, amikor a lányt haza hozta.

Lassan hangtalan léptekkel indult az erkély felé, majd megállt az ajtóban. Seyako neki háttal állt és az égen sötéten elfutó felhőket nézte. Gondolatban távol járhatott, semmi jelét nem adta hogy észrevette a férfit. A lány hosszú haját tépte a szél, még így a homályban is mintha világított volna törékeny alakja. Karjait mellkasa előtt összefonta, néha megrándult, jelezvén bőrét borsóztatja a hideg szél.

Puha, meleg anyag omlott a lány vállára. Seyako meglepődött, ám kibírta hogy ne forduljon meg. Még az erős, immár elvétve esőcseppeket szállító szél ellenére is kellemes illat csapta meg az orrát, ami a testét melegítő anyagból áradt. Ahogy kissé oldalra billentette a fejét, meg is pillantotta azt. „Sesshoumaru prémje. De jó meleg. De mért?” – gondolta, majd két kezével szorosan magára húzta az anyagot. A szél fütyült Fujin (Szél istene) és Raijn (Villám istene) készítette már az égi háborút. Aztán a lány szólalt meg először.

-               Szeretnék bocsánatot kérni Tőled. Nagyon tiszteletlenül viselkedtem veled, pedig igazán nem érdemelted meg. Igazából én mentem az nap este rossz fürdőbe, és nem is kellett volna akkor patáliát csapnom a vacsorán. Bizonyosan sok kellemetlenséget okoztam neked. Gomen nasai! (Mélyen sajnálom!) És nem is tudom mért téged hibáztattalak, azért mert így jártam… Hiszen az életemet mentetted meg… Még meg sem köszöntem. – hajtotta le a fejét a nő – Arigatou gozaimas Sesshoumaru-sama!

A démont meglepték ezek a szavak. Arra készült, hogy ismét azzal az akaratos, makrancos lánnyal kell beszélgetnie, akit itt hagyott. Egy olyan lánnyal, aki mindig kimondja a véleményét, egy olyan lánnyal, aki nincs tisztelettel rangjára, aki mosolyogva néz farkas szemet a biztos halállal is, csak hogy a saját igazát bizonyítsa.

Némán álltak, és nézték az éjjeli égen cikázó villámokat. Azok fehér fénybe vonták a házak tetejét és a messzeséget. Az eső még nem akart esni, a menydörgés viszont egyre közeledett. A lány újra lehunyta a szemeit, arcát a kellemes meleg prémhez nyomta.

-               Nem bántottál meg. Sőt, élveztem a kis magán előadásod a vacsorán. – szólalt meg nagy sokára Sesshoumaru – Kivételes halandó vagy. És valójában én tartozok köszönettel neked…

Seya nem értette ezt és mindenféle előzetes fogadalommal ellentétben lendületesen hátra fordult. Pedig tudta, nem szabad hogy ismét közel kerüljenek egymáshoz. Félt attól a különös vonzalomtól amit érzett a démon iránt.

-               Ugyan Sesshoumaru, szó sincsen erről… - szabadkozott.

A férfi a mélykék szemeket nézte. Arcán ugyan nem rajzolódtak ki határozott érzelmek, ám tekintete más volt. Nem a rideg, kegyetlen aranyszín szemek néztek a nőre.

- Ha az a 15 genjin-szamuráj meglep, nehezen sikerült volna csak elintéznem őket… De még mindig nem értem… - kezdte a férfi.

- Hogy mért álltam az útjukba? – fejezte be helyette Seya. Kicsit elmosolyodott, és nevetősre húzta szemeit – Talán törleszteni akartam? Talán, mert annyira még sem akartam haza menni Ayához? Talán, mert Nyugat a szövetségeseink közé tartozik? Nem akarok neked hazudni Sesshoumaru-sama… Nem tudom… - nézett félre a lány.

Újra csend állt be, Seya a távolba révedt, nem mert az aranyló tekintetbe pillantani. A démon a lány lehajtott fejét nézte.

-               Először, véletlenül kihallgattam őket. A híd mellett pihentem meg, ők akkor jöttek át. Aztán hallottam amint rólad beszélnek. Tudták hogy egy szökött cselédlányt üldözöl. Persze nem így fogalmaztak… De ez részletkérdés.  – Seyako elhúzta a száját az emléktől – Kyotoból jöttek, valamelyik klán bérelte fel őket, aranyban fizettek volna nekik, ha megölnek téged… persze nem hiszem, hogy sikerült volna. De én voltam olyan kamikaze, hogy megtámadtam őket… Ennyiből kérhettem volna selyemzsinórt Ayától és elvégezhettem, volna a seppuku-t. (Seppuku - selyemzsinór öngyilkosságot jelent, amit a szamurájuk akkor hajtanak végre, ha uruk ezt kéri tőlük, vagy ha nem akarnak ellenség kezétől megszégyenülten meghalni).  Nem tudom magamnak sem meg magyarázni. És ezt is miattam szerezted! – a férfi bal oldala felé bökött fejével.

-               Semmiség. Egyszóval nyitott a kör. – összegezte a démon – Bárki lehetett, hiszen az egész palota tudott a vacsorán történtekről… Neveket nem mondtak? – kérdezte gondolati közül Sessh.

-               Nem. Egyet sem.

Az eső lassan eleredt.  Villámok immár a fejük felett cikáztak. A mennydörgés robaja fülsértő erejűvé fokozódott. Seyako néha megrándult, ám kitartóan meredt egy pontra. Mindketten a palotát, az elterülő kertet, a távoli háztetőket, a messzeség homályát fürkészték. Aztán a szellem megmoccant.

-               Ne maradj kint az esőn. Ha seblázat kapsz még lassabban gyógyulsz… - a férfi úgy nézett ki távozni készül.

Seyako egy darabig csak nézett utána. Aztán, mint aki álomból ébredt mozdult meg.

-               Várj! – kiáltott a démon után, aki már a szoba közepénél járt.

A nő is bement, behúzta az ajtót. Odabent majdhogynem teljes sötétség uralkodott. A sötétítők elhúzva maradtak, kintről csak a villámok fénye világított be.

- Nem akarok több kellemetlenséget okozni. Visszamennék a cselédszobákhoz… Ez a te szobád, nem akarom hogy miattam… - a lány haladt a sötétben, egyik kezével a tárgyakba támaszkodott, másikkal maga előtt tapogatózott.

Ő majdhogynem semmit sem látott. Aztán kinyújtott keze hideg páncélt érintett. Gyorsan vissza is húzta és megállt.

Várta a választ, ám csak neszezést hallott, majd a függönyök elhúzódtak. A démon az áttecő üveg ajtók előtt állt, majd visszasétált hozzá. Seyako úgy érezte a vihar tombolása, elnyelődik a fülében doboló ér lüktetése mellett.

-               Nem vagy útban. Van elég szoba a palotában. És ha felépültél újra beszélni akarok veled…

-               Mond most!

A démon meglepődött a hírtelen és követelő válaszon.

- A kémről lenne szó. Nem tudom egyedül felderíteni… és nem is tudom kiben bízhatok. Te már azt hiszem bizonyítottad, hogy a Nyugati Tartomány barátja vagy. Alkut ajánlanék.

- Alkut? – lepődött meg a lány.

- Hai. Segítesz megtalálni a kémet, én pedig kíséretet adok melléd egészen a Nobunaga kastélyig. – a férfi hangja újra tárgyilagos volt.

- Jól hangzik. – válaszolta Seya, majd töprengeni kezdett – Akkor visszamennék dolgozni, és mondjuk, azt terjesztenénk, hogy te kaptál el, onnan a sebeim. Igen, és utána részem volt a börtönötök vendégszeretetében, aztán Tomoe-sama meggyőzött téged hogy adj még egy esélyt.

- Szép mese. A kérdés hogy beveszik-e? – sóhajtott a szellem.

- Persze hogy be! Beszélek Nagamival és elterjesztetem a lányok között, onnan már biztos, hogy minden eljut a területek széléig is. Ryohmaru pedig az uraknak adja be! Már csak Tomoe-samával kéne beszélni! Briliáns! – csapta össze két kezét a lány.

- Akkor ezt is megbeszéltük. – a démon újra távozni akart.

- Biztos nem baj, ha itt maradok? – állított meg újból a lány hangja. – Én sem örülnék neki, ha idegenek költöznének a szobámba… Meg szóval, lehet, hogy a többi szobában nem is éreznéd magad kényelmesen… - kezdett zavartan hadarni a nő, ami egyáltalán nem volt jellemző rá.

A démon megállt, és visszafordult. Elég furcsán nézett a lányra, mire Seya felfogta milyen hülyeségeket beszél. A férfi, kísértést érzett hogy maradjon, meghívást érzett a nő szavai mögött, de még emlékezett az ebédlőben elejtett gúnyos szavaira; „… különben a talpnyalóid megtudják hogy mi is történt ma este a fürdőben… Igen kedves, hogy megkívántál egy halandó nőt…” És egyelőre nem tudta kiszámítani Seyako cselekedeteit. Tovább indult.

Váratlanul puha, gyengéd ujjak szorítását érezte meg a csuklóján. A nő mögötte állt, esdeklő tekintettel, szemeiben annyi érzelem tükröződött hogy a démon jóformán meglepődött tőle. Mintha csak néma könyörgést mondana el. A szellem próbálta kitalálni vajon mit akarhat. Aztán egy villám igen közel csapott be, erre Seya ujjainak szorítása fájdalmassá fokozódott.

-               Te félsz a vihartól? – kérdezte Sesshoumaru cseppet sem titkolt meglepettséggel.

-               Hai. – lehelte Seya, és annyira leszegte a fejét, hogy szemeit el tudja bujtatni aranyló frufruja mögé.

Arca lángokban égett, szerencséjére ez a sötétben nem látszott. Magában arra gondolt milyen vicces is, amikor egy képzett testőr retteg a villámlástól.

A démon nem válaszolt, kihúzta kezét a szorításból és visszasétált az erkély ajtó felé. Elhúzta újra azt, így friss levegő áramlott be a szobába. Friss esőillatú levegő. Ő újra kifelé bámult, a lánnyal ellentétben szerette a vihart.

- Most teljesen idiótának nézel, igaz? – kérdezte meg semmisülten Seyako.

- Nem.

- Tudod még kislányként, kerültem Aya-sanhoz. Akkor már folyt a kiképzésem. Aya irtózik az erőszaktól, nem is volt soha jó harcos. De hiszen ismered… - ez a mondat mindkettőjük fejében visszhangot vert. Kellemetlen visszhangot. – Megmentettem az életét még azon a héten. Onnantól testvérek voltunk. Ilyenkor, ha vihar volt mindig átmentem hozzá. De nem is tudom, mért untatlak ezzel téged. – sóhajtott nagyot a nő, és ő is a vihart figyelte.

- Nem untatsz.

Hosszú csend állt be az amúgy sem aktív beszélgetésbe. Aztán újra Seyako szólalt meg.

-               Sesshoumaru-sama… - kezdte, ám a démon közbe vágott.

-               Ne nagyurazzál… Idegesít. Eddig sem tetted.

-               Gomen. Akkor, Sesshoumaru, szeretnék kérni még valamit… Nem igazán tudom, hol vagyok a palotában. Szóval le szeretnék jutni a konyháig…

-               Minek?

-               Szeretnék minél előbb felépülni. És el akarok készíteni valamit. Aludni meg úgy sem tudok.

-               Rendben. Gyere. – a férfi elindult a homályos szobában.

-               Várj, nem tudok olyan gyorsan menni! – szorította meg Seya az éppen kapaszkodónak használt széket a lábába nyilalló fájdalomtól.

Végig haladtak a sötét és üres folyosókon, amiket csak a néhol beszűrődő villámok fénye világított meg, és néhány helyen a gyéren elhelyezett éjjeli mécsesek. Seyako erősen koncentrál. „Balra végig az egyenes folyósón. Aztán le azon a kis lépcsőn. Újabb folyosó, közvetlen balra az első mellék teremnél. Le a főlépcsőn. Igen, ez már a cseléd bejáró! Remélem, megjegyeztem!” – gondolta, majd ahogy a férfi megállt, ő bicegett előre.

Csendesen haladtak, szinte nesz sem hallatszott. A következő ajtó már a konyhát rejtette. Amint beléptek a lány máris otthonosabban érezte magát. Az egyik nagypolcról leemelt egy kisebb tálat, majd a pumpálós csapból vizet engedett (Japánban ekkor tájt, a gazdag palotákban nem volt ismeretlen a szennyvízelvezetés, és a víztárolás-szállítás ilyen módszere sem.) majd begyújtott a legkisebb faszén tűzhelyet. A tálat a főzőnyílásba helyezte, majd elindult a fűszeres edények felé.

Sesshoumaru némán figyelte a lány ténykedését. Az szárított növényeket őrölt porrá, kevert össze. Közben folyamatosan fűtötte a kemencét, a konyha hamarosan bemelegedett. Seyako kibújt a prém alól, csak a sárgásfehér köpeny és a hálóing is elég volt hőfokra itt. A prémet lerakta, majd a forrásban lévő vízbe kezdte önteni a különböző dolgokat. A víz elszíneződött, majd érdekes színű lötty keletkezett belőle. Hát a szaga sem volt sokkal bizalomgerjesztőbb.

-               Tudod ez egy igen érdekes főzet. Ha megiszod tutira menni, sem fogsz tudni a gyomorfájástól – kezdett mesélni Seya a munka közben – tapasztalatból mondom… Ez volt az első dolog, amit a dojoban megtanultam. A mester mindig azt mondta ez a legtitkosabb fegyverünk. Bárhová is kerülünk ezek az alapanyagok, mindenhol ott vannak, a legegyszerűbb háztartástól az erdő közepéig. Igen büdös lesz, meg elég gusztustalan is. De el sem hinnéd milyen hatásos.

-               Kicsit csendesebben. – Sesshoumaru válasza ennyi volt a sok mesére.

De őt különösebben nem is érdekelte a csodafőzet, démoni regeneráló képessége mindennél gyorsabban gyógyította a sebeket.

-               Jó.

Több szó nem esett köztük. A főzet lassan elkészült, Seya levette a tűzről, és lendületesen letörölte homlokáról a verejtékcseppeket. Aztán a konyha másik feléig ment, majd vetkőzni kezdett. Levette a köpenyt, és leterítette. Sebesült lábát felrakta az egyik székre, majd kissé oldalra sandított. A szellem nem nézett feléje, továbbra is háttal állt neki. „Jól van. Ha nem néz ide minden rendben. Mert különben megint dörmögne, hogy mért nem öltözök fel… Csak el ne ájuljak! Eddig nem nagyon bírtam még ki!” – gondolta Seya, majd egyik mutatóujját a még gőzölgő főzettbe mártotta.

Ránézett a szépen összevarrt combsebre. Hát nem volt azért mégsem egy szép látvány. Nagy levegőt vett és a ragacsos anyagot a sebre kente. A következő pillanatban már könnybe lábadtak a szemei. És újfent nem bírta ki, fájdalmasan felnyögött, mire a démon felé nézett.

Érdekes látvány tárult a szeme elé. Seyako egyik lábát felrakta a székre, de közben kezeit összeszorítva könnyes szemekkel fújja a combján végighúzódó sebet, amin most valami vöröses színű anyag serceg. De a szó szoros értelmében. Aztán a lány újra nagylevegőt vett és újabb adaggőzölgő főzetet, ken a sebre. Sesshoumaru érdeklődve figyelte, majd lassan kezdte érezni, ahogy a lány rosszul lesz. Először az ütemtelenül kalapáló szívverésre lett figyelmes, majd Seyako lélegzése is ritmustalanná vált. A lány falfehéren támaszkodott a szék melletti asztalba.

-               Azt hiszem megint el fogok ájulni… - suttogta.

A démon nagyot sóhajtott és az éppen megtántorodó lány mellé lépett, majd amikor az dőlni kezdett meg fogta, és szépen leültette a székre. A nő még sem vesztette el eszméletét. Lehunyta szemeit, ám így is patakokban folytak ki könnyei szempillái alól. Lassan teltek a percek és a fájdalom fokozatosan múlni kezdett. Végül Seyako újra kinyitotta a szemét, és kihúzta magát, majd a sebre nézett.

Annak már csak halovány nyoma volt. Vékony hegedő vágás volt csak. Sesshoumaru magában elismerően nézett a kétes kotyvalékra, a hatás felülmúlhatatlan volt. Aztán a démon valamit megérzett a konyha másik bejárata felől.

-               Tudsz járni? Mennünk kéne! – szólalt meg halkan.

-               Nem hiszem. De mért? – kérdezte Seya, és egy adag vizes hajat húzott ki az arcából még mindig kissé zihálva.

-               Jön valaki. A cselédszobák felől… És talán nem tenne jót a kis mesédnek, ha most meglátnának minket.

-               Az igaz. De nem tudok menni! Most mi lesz? – kezdett pánikolni a lány.

-               Próbáld meg! – Sesshoumaru eléje lépett, és a lány kezéért nyúlt, majd talpra húzta. – Mindjárt ide fog érni!

Seyako összeszorította a fogait, de tudta képtelenség ezután lábra állni. Ismerte annyira ezt a főzetet, hogy tudja róla, erősen izom- és idegzsibbasztó hatású. Magyarán csípőtől lefelé nem érezte a lábát, és ami még rosszabb volt, feje elbódult a csodaszer kipárolgásától, gőzeitől.

-               Menj, hallod! Majd kitalálok valamit! – súgta a nő, de abban a pillanatban elvesztette egyensúlyát fél lábon topogása közben.

Nem tudott mit tenni, egyenesen zuhant Sesshoumaru felé. A démon automatikusan érte nyúlt, maga sem értette mért, és mindketten tudták már, ennek rossz vége lesz. Seya két karját félig meddig felemelte esés közben, így a férfi karjába kapaszkodtak ujjai miközben próbálta visszanyerni egyensúlyát. Rémült nagy szemekkel nézett fölfelé, de már csak akkor, amikor megérezte, hogy a férfi, erősen tartja. Abban a pillanatban megállt újra az idő mindkettőjük számára.

Sesshoumaru képtelen volt hagyni, hogy a lány elzuhanjon mellette. Semmit nem kellett tenni csupán felemelte kezeit, mire a lány mintha az csak meg lenne írva egyenesen arra dőlt. Aztán a következő pillanatban már a karjaiban tartotta a lányt. Seyako majdhogynem teljesen magatehetetlenül, csillogó szemekkel néz rá, és nem szól semmit. De már mindketten érezték azt a leírhatatlan bizsergető érzést, ami eltompította érzékeiket a külvilág felé…

Folytatás következik…