12. rész: A sötétség foglyai

Kayounak még reagálni sem volt ideje, olyan gyorsan történtek az események. Az egyik pillanatban még döbbenten hallotta meg Yukara hangját és vette észre a felé röppenő nyílvesszőt, a következőben pedig már egy centire volt a nyakától a nyíl. De nem mozdult. Sesshoumaru állította meg, aztán pedig a mérgező karmait bevetve porrá égette azt. Kayou a lélegzetét is visszafojtotta. Érezte, ha megpróbálna normálisan levegőt venni, egyből reszketni kezdene. Azt pedig nem akarta. Elég volt neki a belsejében megtapasztalnia.

Yukara egy kicsit csalódott arcot vágott, de úgy tűnt, számított erre. Villámgyorsan kilőtt még egy nyilat, még mielőtt rátámadhattak volna, majd elkiáltotta magát:

– Osztódás!

Mindenki legnagyobb döbbenetére a nyílvessző hirtelen megduplázódott, aztán újabb és újabb lett belőlük. A csoport minden tagja felé suhant egy darab. Kagura meglendítette legyezőjét, mire szél támadt és a nyílvesszők veszítettek lendületükből, sőt, Saura is besegített, így a legtöbbnek sikerült az útját eltéríteniük.

Sango a Csonttörő mögé bújt; fegyverébe kettő nyílvessző állt bele. A többiek szerencsésebbek voltak: mindenkinek sikerült kikerülnie őket. Kagura kacagott:

– Milyen ostoba vagy! A Szél erejével szemben semmi esélye a nyilaidnak!

– Valóban? – húzta száját titokzatos mosolyra Yukara.

Kagura meglepődött. Nem erre a válaszra számított.

– Még jó hogy! – csattant föl.

– Mire céloztál ezzel? – nézett a támadóra összeszűkült szemekkel Saura.

– Huh... – Yukara Inuyasha és Kayou felé biccentett.

A félszellem, mikor Kagome felé tartott egy nyíl, elrántotta a lányt, azonban Inuyashát súrolta. Kayounak pedig nem sikerült időben elugrania a nyílvessző útjából és hasonlóképp járt, mint Inuyasha. Érezte, valami belülről ki akar törni a felszínre; először nem tudta, mi lehet az. Végül mégis felismerte.

Mindig rettegve gondolt vissza rá, most pedig Yukara szemébe nézve keresett válaszokat, ám egyet sem talált, a kitörni készülő erő pedig egyre csak erősödött. Kayou nem gondolkozott; ösztönösen felpattant a földről, ahol eddig térdelt és elrohant, be az erdőbe, hogy minél messzebb legyen mindenkitől. Mindenkitől, akinek nem akarta, hogy baja essen...

Inuyasha morogni kezdett és a többiek éppúgy nem tudták mire vélni viselkedését, mint Kayouét. Kagome a fiú arcát fürkészte és ijedten vette észre, hogy az már nem a jól ismert vonásokat mutatta. Egy-egy méregcsík rajzolódott ki lassan rajtuk, a félszellem agyarai megnőttek és szeme pirossá vált. Inuyasha átváltozott.

– Inu... yasha... – szólt hozzá tétován Kagome.

A félszellem csak morgott, miközben megpróbálta kimondani:

– Menj innen, Kagome...

– Nem – a lány hangja határozottan csengett.

Inuyasha tovább morgott. Látszott, hogy küzd a szellemvére ellen, de nagyon nehezére esik. Nem akarta bántani Kagomét, de agyát egyre inkább elborította a gyilkolás vágya. Kagome tétován közelebb lépett hozzá. Aztán még közelebb, míg már alig választotta el őket egymástól néhány centiméter.

– Inuyasha... – a lány a szemébe nézett. – Emlékszel, mit mondtál nekem napokkal ezelőtt...?

A félszellem továbbra is csak morgott és próbált megálljt parancsolni megfeszülő izmainak, nehogy Kagoménak valami baja essen. A lány azonban nem hátrált.

– Inuyasha... – Kagome arca egyre közelebb volt hozzá. – Szeretlek... – mondta őszintén, és végre megcsókolta a hanyout.

Nem érdekelte, hogy akár halálos veszélyben is lehet, szerette Inuyashát és bízott benne, hogy erre a fiú is emlékszik. Most csak az számított neki, hogy visszahozza a jól ismert, makacs, de szeretetreméltó félszellemet.

Elengedte Inuyashát és kicsit félve kereste a pillantását. Egy pillanatig úgy tűnt, semmit sem ért előbbi megmozdulása, azonban egy szívdobbanásnyi idő múlva Inuyasha arca kezdett visszaváltozni, míg fel nem vette hanyou alakját.

– Ka... Kagome...! – a fiú csak ennyit bírt kinyögni, aztán átölelte a lányt.

Kayou harcolt a kitörni készülő szörnyeteg ellen, de ahogy múlt az idő, egyre gyengült és úgy érezte, alulmarad a küzdelemben. Végül így történt; szellemvére győzedelmeskedett, így eluralkodott felette. Felvette valódi alakját, a szeme színe pedig vörösre változott, agyarai és karmai hihetetlenül megnőttek.

Rohant tovább, miközben belül folyamatosan harcolt önmagával. Nem akart se a szerettei, se a barátai közelében lenni. De kívánsága nem teljesült: hamarosan egy szellem közeledtét érezte. Felugrott egy fára és lesből bevárta a jövevényt.

Miharu volt az, idáig követte anyja nyomát. Most megállt a fa alatt, ahol Kayou rejtőzött és összevont szemöldökkel koncentrált, hogy megtalálja őt. A nő ezt a pillanatot választotta a támadásra. Leugrott és ledöntötte a lábáról a lányt.

– Any... anya... – Miharu dadogott a döbbenettől.

Szemei jobban elkerekedtek, mikor meglátta, hogy Kayou keze zöldesen világít és a nő lecsapni készül vele.

– Anya! – becsukta a szemét és elfordította a fejét, amennyire csak tudta, szorult helyzetében. Nem akarta látni, mi történik.

Végül valami puffanást hallott a füle mellett, de még mindig nem nyitotta ki a szemeit. Aztán érezte, hogy Kayou feláll és még hallotta rohanó lépteinek zaját. Mikor úgy érezte, végre lenyugodott kicsit – bár a szíve még mindig hevesen kalapált –, kinyitotta a szemeit és felült. A füle mellett nem sokkal az avar összeégett, helyén egy fekete folt volt csupán.

Miharu mély levegőt vett és egy nagyot nyelt. Még mindig remegett kicsit. Ekkor ért oda Taiki és az apja.

– Miharu! Jól vagy...? – guggolt le hozzá a bátyja.

– Azt hiszem, igen... – bólogatott bizonytalanul a lány.

– Ez az ő műve? – kérdezte Sesshoumaru, a felégett aljnövényzetre utalva.

Miharu lassan bólintott. A démon arcán a vonások megkeményedtek és gyermekei hiába próbáltak bármit is kiolvasni tekintetéből, ezúttal nem járhattak sikerrel. Sesshoumaru arca semmifajta érzelmet vagy gondolatot nem tükrözött ezúttal.

– Maradjatok itt! – parancsolt rájuk, azzal már el is tűnt a szemük elől.

– Vajon mit fog csinálni? – kérdezte aggódva Miharu. – Még sose láttam ilyennek...

– Fogalmam sincs – rázta meg a fejét bátyja, szintén aggódó arckifejezéssel.

Sesshoumaru könnyedén utolérte a nőt. Ezüst villámként suhant el mellette, majd megállt előtte.

– Félre! – morogta fogai közt vicsorítva Kayou, azzal a férfira rontott.

Sesshoumarunak nem kellett túl nagy erőfeszítéseket tennie, hogy kitérjen az útjából. Még így is gyorsabb és erősebb volt nála, de hamarosan be kellett látnia, mégse olyan könnyű elkerülnie egy-egy csapást, az idő múlásával.

Végül sikerült lefognia Kayou mindkét karját. Mélyen a szemébe nézett, de nem látott semmi ismerőset a nő tekintetében.

– Eressz! – sziszegte Kayou.

– Nem.

A nő kiszabadította a jobb karját és villámgyorsan karmolt vele. Hosszú, ezüst színű körmeit belemélyesztette Sesshoumaru vállába. A démon arcán a másodperc egy apró töredékéig a fájdalom jele suhant át, de aztán ismét elszántan nézett rá. A vér lassan szivárogni kezdett sebéből és egyre jobban átitatta a ruháját.

Kayou egy pillanatra megdermedt. Úgy érezte, mintha elszakadt volna valami szál belülről. Valami, ami eddig a lelkét összetartotta. Agya egy pillanat alatt kitisztult. Kihúzta karmait Sesshoumaru vállából és iszonyodva nézett rá véres kezére. Felvillantak lelki szemei előtt a képek, amint nagy erőfeszítések árán sikerül elhibáznia Miharut és a támadása mellé érkezik, aztán pedig amikor a szellem vállába mélyeszti a körmeit.

– Nem... – suttogta és kitépte másik karját is Sesshoumaru kezéből.

Hátrálni kezdett, miközben hitetlenkedve meredt véráztatta kezére.

– Kayou... – a férfi közelebb lépett hozzá, de ő egyre csak hátrált.

– Mit tettem...? – hebegte kétségbeesetten.

– Az nem te voltál.

„De igen, az is én voltam. A szellemvérem eluralkodott fölöttem.” ellenkezett gondolatban Kayou. Nem mert levegőt venni. Úgy érezte, ha megteszi, belül összetör. Már nem hátrált Sesshoumaru elől, csupán szoborként meredt a kezére. Nem tudta, mit tehetne még ezek után, de semmiképpen sem akart a férfi szemébe nézni.

Végül már nem bírta tovább; vett egy mély levegőt. Ezzel egy időben térdre is rogyott. „Vége. Ennyi volt.” ez a két szó visszhangzott a fejében, miközben úgy érezte a lelke darabokra esik szét; legalább annyira, mint ahány szilánkra a Shikon no Tama. Erőtlenül ült a földön, még mindig a kezét nézve. Érezte, hogy Sesshoumaru már közvetlenül mellette áll. De már az sem érdekelte, ha a démon feldühödik és lecsapja a fejét a Toukijinnel. Vagy egyszerűen pusztán csak a karmaival végez vele. Nem érezte magát méltónak arra, hogy tovább éljen, hiszen azt tette az imént, amit sohasem akart: a szeretteit bántotta.

Halványan érzékelte, hogy Sesshoumaru leguggol mellé és az arcát fürkészi. De ő nem mert a szemébe tekinteni. Kitartóan bámult előre és már nem is látta a kezét, csak elmosódott foltokat maga körül.

Aztán teljesen váratlanul a férfi átölelte. Kayou elcsodálkozott, de nem ellenkezett. Nem tudta, mit tegyen. Remegni kezdett a benne felgyülemlett feszültségtől.

– Kayou... – kezdte a démon. – Nem akarlak elveszíteni – még szorosabban magához ölelte a nőt, nem törődve a lüktető fájdalommal, ami a bal vállában megjelent ekkor.

Kayou óvatosan felé fordult és minden félelmét leküzdve megkereste a szellem tekintetét.

– Ne félj... – mondta neki a férfi egy bátorító mosoly kíséretében, mert érezte, a nő még mindig reszket.

– Sessh... – szólalt meg végre Kayou; de ekkor eltörött nála a mécses. – Én úgy szégyellem magam...!

Már nem tudta elfojtani a könnyeit, kitört belőle a sírás.

*

– Szép munka volt – jegyezte meg Naraku, mikor Yukara visszatért.

– Köszönöm – mosolyodott el kislányosan a megdicsért és kihúzta magát.

Arani nem szólt egy szót sem. Ő és a félszellem Kanna tükrében nézték végig az eseményeket, miután a lány és Yukara visszaérkezett. A nő arcából semmilyen gondolatot sem lehetett kiolvasni, szemei pedig elsötétültek, miközben az „előadás” tartott.

– Nem tudom, mikor szándékozol megtámadni őket, de most egy darabig bizony nagyon sebezhetőek – nézett rá Naraku. – Főképp a húgod.

– Tisztában vagyok vele – felelte kurtán Arani, azzal felállt és kisétált a szobából.

– Fura egy nő... – jegyezte meg Yukara, mikor Arani már hallótávolságon kívül volt. Aztán megvonta a vállát és sóhajtott. – De mindegy, nem az én dolgom.

– Ahogy mondod.