Cím: Kikyou, a tragikus sorsú miko
Szerő: Aiko

-        Kikyou! – hangzott élesen egy fiúhang, kinek tulajdonosa
rászegezte szemét a mellette álló férfira. – Mit tettél vele, te
szörnyeteg? – markolászta a nála levő hatalmas erejű kardot.
-        Csak azt, amit megérdemelt – szólt vissza a gonosz fél
szellem, ki elégedetten mosolygott.
A fiú szemében könnycseppek ragyogtak, melyek keserves érzelmeit
súgták. Letörölte őket és mérhetetlen dühvel nézett a páviánbundás
alakra, ki csuklyája alatt elégedetten nyugtázta tettét. Mellette feküdt
egy eszméletlen nő, melynek ruhája vérben ázott. Lassan kinyitotta
szemét és felpillantott a két férfire. Nem rég még csak Narakuval állt
szemben, aki feladatának érezte őt elpusztítani. Felemelte tenyerét és
száraz bőrét végig simította, majd felguggolt. Arcába temette kezét és
érezte annak hidegségét, melyet nem csak a vérveszteség okozhatott,
hanem egyébként is holt teste vágyakozhatott fiatal női lelkekre,
amelyekből életerőt gyűjthetett volna törékeny teste. Mint a
porcelánbaba, mívesen és finoman kell, hogy bánjanak vele, mert
alkatát összetartó erők nehezen tartják össze a hamut és a földet,
amelyből életre kelt ismét. Emlékszik a vele történtekre, hogy hogyan
egyesült a természettel, mikor elégették testét a Szentékkővel,
amelyet most egy másik miko próbál biztonságban tartani.
Reinkarnációja, Kagome. Fájdalmasan eszmél arra, hogy ismét
becsapta ez a szörnyeteg, amely ötven évvel is elpusztította. Szerelme
alakjában megjelenve játszotta ki, egy hanyou iránti érzelmeit, aki épp
előtte állt és védelmezte. Nem is olyan rég sétált itt, azzal a céllal, hogy
megtalálja Narakut, ki elvéve Kagométól az Ékkövet fenyegette az
emberek életét. Nyilaival és íjával hátán szelte át a tájat, hogy megölje
ezt a szörnyeteget, amely most ím, megint felette áll és gúnyos
megjegyzéseket tesz. Mikor úgy gondolta, hogy megtalálta a helyet,
ahol Naraku megbújik ápolva sebeit, végig mérte a teret, szemeivel
átpásztázta és nagy megdöbbenésére egy fiút látott meg, kinek
aranysárga szemei felvillantak. Kikyou, kinek szívét elöntötték az
érzelmek odasietett hozzá, hogy átölelhesse, mire a hanyou, kinek
ezüst haja vállán pihent, megsebezte vállán keresztül, mint annak
idején. Szemei összeszűkültek és mosolyt ültetve arcán, megszólalt:
-        Csak ennyi telik tőled Naraku?
-        Ne hidd Kikyou, hogy ennyivel megmenekülsz. Rád még
fájdalmasabb kínok várnak, mint régen annak idején. – átváltozva a fiú,
megjelent egy páviánbundába rejtőzött alak, ki elégedetten mosolygott.
-        Nem sokáig fog a vigyor megmaradni az arcodon! – húzta ki
nyilait tegezéből, melyet szintén hátán hordott.
Kettőt fogott egymás mellé és a határozott férfi felé szegezte. Már az
ellövés pillanatában felragyogtak a kék színben pompázó nyilak és a
levegőben játszadozva egymás mellett, szelték ketté az eget. A
hanyou izmai megfeszültek, mikor a két a fegyver eltalálva mellkasát
érkeztek meg. Kikyou kissé összerogyott és vállához kapott, majd
véres kezét vizsgálta.
-        Gyenge vagy halandó! – nevetett és a nyilak, melyek belé
fúródtak, elhagyva testét célozták meg a nőt.
-        Nem hiszem! – vont maga köré egy lilás védőpajzsot, amely
megóvta a feléje repülő fegyverei elől.
Keze fénylett, amit finoman sérülésére tett, amelyből halványzöld
folyadék terítette be a véres sebhelyet. Lassan forradozni kezdett
begyógyulva az egész fertőzött terület.
-        Látom, kifejlesztettél egy új módszert! Milyen érdekes! – és
méreggáza belepte a környéket.
Kikyou köhécselni kezdett majd felajzotta nyilát, amely rózsaszínben
tündöklött. Kilőtte, amely megtisztította a mérgezett levegőt.
-        Csak ennyit tudsz? – most ő nevetett, határozottsága a
szemében is látszott.
-        Mondd Kikyou, mi okod volt engem megtámadni? – széles
mosoly jelent meg arcán.
-        Ne gondoldd azt Onigumo, hogy nincs miért bántsalak!
Tudom, hogy mit érzel irántam, Naraku, nem tudnál megölni. – fejtette
ki mondanivalóját a nő, majd tenyerét a földre helyezte. 
-        Miért hiszed, azt hogy nem tudlak elpusztítani? Megtettem,
megteszem még egyszer, csak azért, hogy ne érezzem az emberi mi
voltom szerelmét – itt a földre pillantott, melyet a miko kékre festett be.
-        Mit művelsz? – kérdezte, mert lábát égette a talaj.
-        Ezt úgy hívják, hogy figyelem elterelés – nevetett Kikyou,
majd a feléje siető férfira nézett, kinek arca a fájdalomtól torzult el.
-        Mit gondolsz rólam, hogy egy ilyen egyszerű misztikum nem
fékezhető meg? – most ő is tenyerét lerakva itatta a földet, de veresre.
Lelkek ragadták, meg Kikyou testét, ki feleszmélve emelte fel karjait,
melyből kék fény ragyogott fel.
-        Nem vihettek magatokkal, hisz van még egy elintézetlen
dolgom. –lágyan megérintette a halál küldötteit csitítva őket, hadd
maradjon még, hogy dolgát végezhesse – Ezek emberi lelkek voltak, kik
felajánlották életüket neked, hogy megmeneküljenek családjaik. Te
átverted őket és most a Halál kapuján tengődnek, hol a másvilágot
szolgálva, hol téged. Undorító vagy! – fénylett fel szeme.
-        Nem sokára visszajönnek érted, nem sokára! – szaporázta
lépteit megragadva csápjaival a nőt, ki a meglepőségtől nem tudott
védekezni.
-        Eressz! – erősödött szeme fénye, amely a barnát átváltotta a
feketére. – Mit csinálsz?
-        Mondd, mit szeretnél? – húzta le csuklyáját, amely láttatni
engedte halandó arcát.
Külseje Inuyasha- ét öltötte fel, majd lágyan megközelítette a nő arcát,
aki mindezek ellen tiltakozva próbált szabadulni, de a csápok annál
jobban sértették fel hamvas bőrét. Karjaival a férfi hátra simította
haját, amely a harc közben kibontódott és megcsókolta. Erőszakosan
tette nem úgy, mint a valódi Inuyasha. Kikyou szeme fénye
halványodott, mert teste Naraku szorítása által gyengült, így nem tudta
megfékezni a már mást tevő férfit. Rég álmodozott Onigumo erről, hogy
azt a nőt tarthatja kezében, kit féltékenységéből elpusztított. Kikyout
végig fektette a földön, de csápjait nem eresztette alább, nehogy az
erősödő nő megfékezze élvezetében. A nő a gyengeségtől elájult, de
érezte, mit tesz vele a férfi. Inuyasha, ki Kagome mellett maradt, hogy
segítsen neki, illúziója támadt féltett szerelméről. Kezéből kiesett a
tűzifa és Kagome sejtve hova tart, hagyta ott. Naraku már majdnem
magává tette a nőt, de Inuyasha időben érkezett.
-        Kikyou! – csengett a nő fejében egy ismerős hang, amely
lassan magához térítette.
Miután arcához rakta kezét, érezte Naraku bűzét, ki már rég az előtte
levő hanyouval vitatkozott. Emlékszik mindenre, amit vele tett férfi.
Emlékszik mindenre. Mégsem érezte magát megtörtnek, habár teste ez
mutatta. Guggolásából felállt és Inuyasha segítő kezei elől kikerülve állt
szemben ismét Narakuval.
-        Tudod, miért próbállak elpusztítani? – meg sem várva a
választ felelt - Hogy ne öldd meg Inuyashát! – tekintete elveszett a
gonosz hanyouéban, kinek megrándult arckifejezése. – Halandók,
melyeket zsarnokságod alatt álltak feloldottam őket. Szívem egy
valakiért aggódik még, de nem érted. Nem szeretlek, de te sem engem!
Csupán kihasználsz! Tudom azzal a szándékkal akartam végezni veled,
hogy a halandókat megmentsem, de tudom ezt csak úgy érhetem el,
hogy örökre megszabaduljanak fájdalmaiktól, ha téged megöllek! De
Naraku, kik eddig szolgáltak, immár szabadok! – üvöltve lőtte nyilát,
amely fényesebben ragyogott fel, mint valaha.
Átlyukasztotta férfi mellkasát, kinek ereje nem hagyta el. Inuyashát, ki
készült, hogy a Tessaigával lecsapjon, egy kőhöz csapta, majd
megragadta a kifejezéstelen arcú Kikyout, ki nem félt.
-        Engem már rég nem a halandók nyavalyás élete érdekel,
hanem te! Ha nem lehetsz enyém, nem lehetsz azé a korcsé sem!
-        Miért te mi vagy? – pimaszkodott a nő, kinek gyomrát átfúrta
Naraku.- Te…- tette volna kezét rá, hogy megrázza, azonban volt oly
előre látó Naraku, hogy megállítsa – Méreg, ami testedbe került, végez
veled! Csak az ég menthet meg! – eresztette el.
-        Legalább a reinkarnációm elpusztít! – köpte le Naraku arcát,
ki feldühödve, döntötte meg a nőt.
Harc közben közel kerültek egy szikla pereméhez, ahonnan Kikyou
leesett. Inuyasha a homályosan látva a történteket üvöltött, látva a nő
széttárt kezét, amelyet zuhanás előtt tárt ki. Arcán elégedett mosoly
ült ki, fenséges látványt nyújtott. Majd eltűnt a mélyben. Naraku
Inuyasha felé közeledett, aki legyengülve nem tudott védekezni.
-        Mész Kikyou után, aztán az a lány következik!
-        Kagome…
Az erdő sűrűjéből egy lány botorkált ki, aki látva Kikyou testét
felragyogni a szakadék peremén, sietette lépteit. Tudta, Inuyasha
miatta jött ide, hogy megmentse. Megpillantotta Narakut, ki közeledett
a hanyou felé. Sietve rántott elő egy nyilat, majd célzott. A fák lombját
sértve szállt a fegyver eltalálva a férfit, kinek lábát is leszakította.
Odakapott, majd az erdő felé nézett, ahonnan Kikyou arca ragyogott
fel, de elhalványult és a közeledő Kagomét vélte benne felismerni. Még
egyet lőtt, ami csak súrolta a Narakut, de így is karjába került, így az
eltűnve hagyta magára a lányt és a fiút. Pihenni húzódott vissza
kastélyába, amely a közelben emelkedett. Inuyasha megmozdult, de
Kagome visszanyomta egy mosoly kíséretében.
-        Megteszem, amit meg kell! – kacsintott majd lehúzva cipőjét
állt a sziklaperemhez.
Kezében tartotta íját és nyilait, nehogy landoláskor megsértsék, mert
látta egy folyó kanyarog a hegy mélyén.
-        Ne merdd Kagome! – kapkodott feléje, mert törött csontjai,
amely hamar beforranak majd, nem engedték őt mozogni.
-        Megmentem, kit szeretsz! – mosolygott, de arcára kiült a
szomorúság.
Ugyanúgy, ahogy Kikyou tette, széttárta kezét és eltűnt a mélyben.
-        Kagome! Ne hagyj itt! – hallatszott még több kilométerre is
fájdalmas üvöltése, amelyet a zuhanó lány is meghallott.
-        Ne aggódj, visszakapod Kikyout, engem meg örökre
elfelejthetsz! – hunyta le szemét, mert tudta hamarosan a vízben fog
csobbanni.
Arcát megmosta a finom hideg víz, amely kristálytisztán ragyogott fel,
ahogy a napfény megsütötte. Kagome, miután beleesett, a felszínre
úszott, hogy levegőhöz jusson. Kapkodta az éltető oxigént, majd
lassan lélegzetvitele megnyugodott. Egy helyben úszkált kémlelve a
körülötte levő partot és a bozótot, hátha fenn akadt benne a nő teste.
A folyó folyása egyre gyorsabb lett és egyre jobban hömpölygött.
Kagome befogta orrát, és szemét lecsukta. Sejtette, hogy a közelben
egy vízesés hull alá. Gondolata helyes volt. Hatalmas vízesés
helyezkedett, nem messze onnan, ahonnan imént leugrott. Ismét körül
nézett a vízfelszín felett, amely tükörként csillogott. Megpillantott egy
lányt, kinek kibontott haját mosta folyamatosan hol visszahúzódó, hol
pedig előre törekedő víz. Szemei nyitva voltak és a lányt figyelte, aki
feléje úszott. Kagome kiemelte fejét és testét a homokos partra cipelte.
Lány a gyönyörű szép vízfüggöny kémlelte, mely egy barlang száját
fedte el. Körülöttük cseresznyefák ontották kellemes illatukat.
Rózsaszín virágaik beborították a folyó felszínét, és lágyan csókokkal
lepték el őt. Mintha a fák könnyeiket hullajtották volna a víz felszínre,
olyan volt a folyamatos virághullás. A szél lágyan fodrozta a tükörsima
vizet, amelynek felszíne gyűrűzött. Kagome visszapillantott Kikyoura,
kinek arca holtsápadt volt. Lágyan tekintett a lányra, ki tartotta fejét.
Felállt, bár Kagome próbálta visszafektetni, mire az eltolta magától,
jelezve, hogy menni készül. Egy-két lépés után azonban ereje
megfogyatkozva térdre kényszeríttette és a mellette igyekvő lányt
követte szemeivel, aki felsegítette.
-        Várj, segítek! – nyújtotta kezét, azonban ő, makacsan tért ki
előle és ismét neki veselkedve lépett előre.
Teste azonban túl gyengének tűnt, így ismét elfáradva hullott Kagome
ölébe, ki előre látva a történteket sietett segítségére.
-        Kérlek, szeretnék segíteni – nézett a törékeny nőre, kinek
hasa vérzett szüntelenül.
-        Te sem tudsz már meggyógyítani – nézett határozottan
előre, de nem figyelte a lányt, ki támaszt nyújtott számára.
-        Hadd próbáljam meg! – tette kezét a sebhelyére, ami
megrázta.
-        Nem tudsz meggyógyítani! Nem érted? – üvöltött Kikyou,
majd megpróbálta kioldozni magát Kagome fogásából, mely erősnek