tűnt, olyannyira, hogy maradásra bírta. – Miért akarsz segíteni?
-        Te meg mért akarsz meghalni?
-        Úgy sincs keresni valóm e világon – emelte fel tekintetét.
-        Ne beszélj ilyen ostobaságokat! – mosolyodott el Kagome,
boldogságot csalva Kikyou arcára is.
-        Nem értem miért próbálsz meggyógyítani, hasztalan – tűnt el
jókedve.
-        Inuyasha miatt élned kell – vallotta be őszintén Kagome.
Lesütötte szemeit.
-        Értem, szóval csak ezért.
-        Nem, ez nem így van! – szólt vissza a lány kissé
határozatlanul.
-        Nem kell megmentened, mert úgysem tudsz – bizonygatta
magának a dolgokat Kikyou és vizes haját hátára simította.
Elindult s nem nézett a lányra, ki szánalmasnak tartotta magát.
Undorító, amit gondolt. „Hogy ha nem mentem meg talán Inuyasha
elfelejtené. Hogy lehetek ennyire önző!” – tért magához Kagome és az
igyekvő Kikyoura pillantott figyelve, ahogy szenved. „Ha most nem
teszem meg, egy lélekkel több lesz, ki ártatlanul hagyja el e világot.” –
ökölbe szorította kezét és az ájult nőhöz lépett.
-        Talán nem érted miért teszem Kikyou, de az a lényeg, hogy
megmenekülj – tette kezét gyomrához, amely teljesen elfertőződött.
Kagome nehezen tudta gyógyítani, mert Naraku átka erősnek
bizonyult. Kék villámszerű nyalábok csaptak fel testéből, melyek
folyamatosan rázták. Tenyerét még jobban oda illesztette, ahonnan a
gonoszt érezte, majd erősen koncentrálva igyekezete megfékezni.
Rózsaszín buborékok fonták körbe ujjbegyeit, melyek mind egy célért
jöttek létre, hogy elnyomják Naraku gyűlöletét, melyet Kikyou iránt
táplált. Kagome szemeiből könnyek csordultak, ki melyek lehullottak a
nő sebére. Kikyou kinyitotta szemét, majd felpillantott, mikor meg látta
a lány mosolygós arcát újra lehunyta. A buborékok összegyűlve a
sebben forrasztották össze a mély vágást. Kagome fáradtan esett a
nőre ki megérintette hátát.
-        Tudom miért tetted – térítette magához a meggyötört lányt,
ki mosolyogva állt fel, közben egy fához támaszkodott.
-        Örülök, hogy épségben vagy – mondta majd sajnálkozva
nézett az erdőbe.
-        Tudom, mire gondolsz Kagome, de ebben nem én döntök. –
haladt a fák közé.
-        Ne értsd félre! – szabadkozott a lány, azonban Kikyou
elnevette magát, olyan természetesen, mint régen.
-        Szeretem Inuyashát, nem tudok lemondani róla, mert ezzel
az érzéssel a szívemben, ami régóta megvan, nem engedi, hogy
szabaduljak – helyeztette kezét szívére – Ezt nem mi döntjük már rég
el, Kagome – szegezte előre tekintetét, valami neszt hallva. – Körül
vettek. – húzta elő nyilait, melyet az ár nem sodrott el.
Kagome megfontolva mit mondott Kikyou, hogy Inuyasha, hogy dönt
kettejük között, elgondolkodtatta volna még, de nem tehette, mert
Naraku szellemei körül fonták őket, mint a gyűrű. Kikyou felkapva fejét
lőtt a lombok közé, ahonnan egy démon ló, hullott le halottan. Fujtatva
kettőt hunyta le szemeit. A fák furcsán zörögtek, ahogy összeért
levelük a szél kergetőzésében, mintha suttogtak volna.
-        Hallod Kagome? – mutatott a nő a növényekre – Jeleznek
mindent, ami az erdőben történik. – mikor befejezte mondani valóját
egy csapat madár reppent fel, különös előérzetet közvetítve. – Jönnek.
-        Kik? – szegezte ugyanoda íját, mint Kikyou.
-        Démonok, melyeket Naraku küldött, hogy elpusztítsanak –
nézett az értetlen lányra, aki elszántan várta a szellemeket.
Hamarosan előtörtek rejtekhelyükről és támadtak, fegyvereikkel,
melyeket nehéz volt leküzdeniük, még így nyilaikkal is.
-        Kettőt Kagome! – mutatta meg, hogyan helyezi őket a húrra,
majd elrepítette őket.
Kagome megtette, majd ezzel a támadással élve pusztította támadóit.
Mikor észrevette, hogy nyilai megfogyatkoztak a papnőre pillantott, ki
szintén tétlen volt. Kikyou hunyorított majd a fákra nézett, melyek a
szél hatására agáiktól megszabadultak. Kikerülte a démonok karmait
és felvette a földön fekvő kezdetleges fegyvereket. Odadobott
Kagoméhoz is egy-kettőt, majd húrjára illesztette. Kérge lehullott róla
és egy egyszerű pálcikának tűnt, azonban az felizzott és zöld színben
pompázott. A két nő egyszerre pusztított el egy szellemet, bizonyítva
hasonló gondolkodásmódjaikat. A démonok megfogyatkoztak, ám egy
pengeszerű képződmény utat vágva a fák közt szelte őket darabokra,
majd Kagomét eltalálva csapódott a földbe.
-        Kagome! – kiáltott a nő majd a támadás irányába nézett,
ahonnan egy nő botorkált elő.
-        Kagura – vált kifejezéstelenné arca, nem is gondolkodva lőtt
rá, ami megállította őt újabb kísérletébe, hogy előidézze a pengetáncot.
-        Te ribanc! – tárta szét legyezőjét újra és elkiáltotta magát –
Sárkánytánc! – nem tudta megállítani Kikyou túl erős támadás volt, de
miután látta, hogy Kagome ott fekszik, ahová a fegyver támadása tart,
energiapajzsot vont kettőjük fölé és védte őket egy darabig majd
Kikyou ájulva terült el Kagome mellett.
-        Ezért kellett Naraku utasítására ide jönnöm, hogy két
egyébként is hullát holtan lássa? – vonta össze szemöldökét és
legyezőjét összecsapta, amit kezébe helyezett.
Éppen fordult, mikor valaki elkapta bokáját. Hátra nézett a
szélboszorkány és megpillantotta Kagomét, ki száját nyitotta:
-        Meg ne próbálj el menekülni! – rázta meg bokáját, ki elesett.
-        Mit képzelsz? – vonta kérdőre.
-        Nem bánthatod. – válaszolt és a fadarabot kilőve utasította
maga mögé Kagurát, ki megpróbált ismét támadni, mire ő kezét
széttárva lilásfény kíséretében csapta a fához, ami megreccsent. –
Most már biztonságban vagyunk – nézett fel az égre, ahol egy toll
szállt a meleg levegőben.
Kagome szelíden megeresztett egy mosolyt, majd magára vette a
fáradt Kikyout, kit folyamatosan követtek lélekrablóik, melyek
adagolgatták számára a hajadonok lelkeit. A lány a hegyre készült,
ahonnan lezuhantak. „Biztos ott van Inuyasha” – mondta magának
Kagome, majd az alvó Kikyout nézte, ki a vállára dőlve pihent.
-        Mindjárt ott vagyunk, Inuyashánál biztonságban leszünk –
nevetett, majd megpróbált sietni teherrel a hátán.
Inuyasha ott ült vizsgálta a köveket, melyek gömbölyűen fénylettek a
lemenő napfényében. A hanyou nézte, ahogy eltűnik a hegyek között,
majd érezte, ahogy a sötétség eluralkodik. Nem látta a Holdat, így
tudta, bár fel volt már épülve, vigyáznia kell magára, mert emberi alakot
öltött magára. Fekete haját lágyan ringatta a tavaszias szél, amely
hirtelene feltámadt az erdő felöl. Lélekrablók cikáztak az éjben, annak
látszatát keltve, mintha hullócsillagok lebegtek volna. Inuyasha
felkapta fejét, mert látta, hogy két alak bontakozik a sötétben. Az egyik
egy lány hátán lehetett, mert babaszerűen össze volt gömbölyödve.
Mikor a fiú megpillantotta két jövevényt és a lélekrablók hűséges
viselkedést, melyek nem mozdultak, oda sietett a nők közelébe, ahol az
egyik fáradtan mosolygott rá.
-        Kagome…
-        Ugye megmondtam Inuyasha… - remegett lába, majd térdére
esve engedte el a hátán lévő nőt, ki rá esett.
-        Kikyou… -simított végig arcán, akinek szeme megrebbent, de
nem mozdult, hanem Kagomét szorongatta.
Mint két testvér, feküdtek egymáson, melyek közel kerültek egymáshoz
a harc alatt. Kikyou eddig nem fogadta el reinkarnációját, mert
gyengének és hasztalannak vélte. Mikor rá kellett néznie, el fogta az
undor, legszívesebben megszabadult volna tőle. Nem bírta elviselni,
hogy ő Inuysha közelében lehet ő meg nem, mégis rájött itt már rég
nem erről és főképp nem róla van szó. Inuyasha megsimogatta Kikyout
és lágyan próbálta lehúzni Kagoméról, hogy kapjon levegőt, de az
kitartóan ragaszkodott hozzá. A fiú úgy döntött, megvárja, míg
felébrednek, ezért letelepedett az egyik hűs sziklához, mely a tavaszi
fülledt melegben jól esően hűtötte. Kikyou felnyitotta szemeit, majd a
földre támaszkodva feltámaszkodott. Alatta Kagome aludt, hogy meg
ne zavarja, óvatosan felkelt. Íját elvette a lány mellől majd indulni
készült, mikor valaki mellette hozzá nem bújt.
-        Máris mész? – kérdezte, és magához húzta még jobban, mire
a lány is átölelte.
-        Mennem kell, örökre – szorította magához, és lágyan
elengedte.
Megfordult és látta Inuyasha szomorú arcát, mely a csillagok fényében
homályosnak és megközelíthetetlennek tűnt. Akárcsak múltja és jövője
Kikyounak.
-        Ha Naraku esetleg támadna, én ott leszek, Inuyasha, de
addig vigyázz a húgomra – mondta és furcsán kiemelte az utolsó szót,
hogy hallja mindenki elfogadta reinkarnációját.
-        Megértelek – guggolt le Kagome mellé, aki halkan beszélt
valamit.
-        Kikyou… - és kezével kereste a testet.
-        Legjobb, ha elmegyek – mosolygott őszintén, mint régen.
Inuyasha nem állította meg, mert tudta kit kell választania. Lágyan
mosolygott a nőre kinek hajával a szellő játszadozott. Könny csillant fel
szemében és eltűnt az éjszakában. Lélekrablói utána mentek körbe
fonva őt. Arcáról a könnycseppek legurultak, amelyet a szomjas föld
felitatott. Amerre csak egyet is ejtett virágok nyíltak ontva finom,
kellemes illatukat. Kikyou felemelte karját, és összpontosított. Egy
rózsaszíngömböt képzett, amelyet felküldött az égre. Intett az ujjával,
mire az, szétporladt, finom szemcsés port hullajtva a földre, amely
felitatta a vért és a démoni hulladékokat. Kikyou visszapillantott még,
ahonnan még látta az ébredező lányt, amely Inuyasha karjaiba lelte
nyugalmát. Hálásan nézett a büszke papnőre, akinek arcán
megjelentek az öröm jelei, amely rég elveszett számára. Körülötte a
cseresznyefák virágai fellebbentek és táncot jártak a miko körül, majd
visszaakaszkodtak fáikra. Mintha az idő viccelődött volna velük, olyan
látványt nyújtott. Kikyou letérdelt és egy halom harangvirágot szedett,
melyet a levegőbe dobott. Apró tűzijátékként szolgáltak. A papnő
eltűnt az éjszakába magával húzva a csillagokat, amelyek potyogtak az
ég karimájáról.
-        Sosem felejtünk Kikyou – mondta Kagome Inuyasha
szemébe, ki bólintott helyeslően.
-        Az emlékeimet nem vehetik el rólad. A remény, hogy normális
emberként élj, nem áll messze a valóságtól – nézte az eltűnt lány
helyét, bízva benne hátha még hallja. – Valaki más mellett, aki szeretni
fog.