-Persze...-mosolyodott el Mikomi,őt nem lehetett átverni ilyen téren.-Tudom mi a problémád,csak hát...nem kellett volna így viselkedned Kagoméval ugye tudod...-majd lassan leült Inuyasha mellé.

A fiú nem felelt semmit csak kitartóan bámulta a hóesést valószínűleg még mindig"csípte a szemét a hideg".

-Inuyasha?!-szólt rá egy kicsit szemrehányó hangon nővére.

-Tudom...de...-s hangja ismét elcsuklott.

-Én megértelek...de ez nagyon rosszul esett neki.Figyelj nem gondolod hogy esetleg...véletlenül el kéne mondanod neki hogy mi bánt téged...joga van hozzá hogy megtudja...és hát bocsánatot is illene kérned.-mondta nyugtató bár kicsit még mindig szemrehányó hangon a lány.

-Tudom...tudom...és...majd...majd bo..bocsánatot kérek..én nem akartam megbántani...én szeretem őt...de az a baba én nem akarom hogy...én nem...-Inuyasha most már úgy sírt mint egy kisfiú s szomorúan a nővére nyakába borult,s zokogni kezdett.

-Értem mire gondolsz...de ezt kérlek meséld el Kagoménak...most azt hiszi hogy nem szereted őt...ugye ez nem így van...?-kérdezte,s közben nyugtatólag simogatta a Inuyasha fejét.

-Persze hogy nem...én...én mindenkinél jobban szeretem őt...sohasem szerettem még ennyire senkit a világon.-hüppögte akadozó hangon a fiú.

-Na jó...gyerünk..ne sírj már...gyere visszamegyünk és minden rendben lesz.-mondta Mikomi majd lassan felkeltek a földről és elindultak visszafelé a faluba.

   Kagome sírva ült bent Kaede kunyhójában,s mivel a többiek tapintatosan magára hagyták egyedül volt.Inuyasha remegő lábakkal közeledett a  ház felé...Mikomi pedig odament Mirokuékhoz akik egy hatalmas barna fahasábon ültek.

-Elmondta mi volt a baj?-kérdezte meg érdeklődve Sango miután a lány is leült mellé.-Eléggé le van törve.

-Nagyon szomorú...de ne aggódjatok biztos el fogja mondani nektek mi a gond.

Eközben Inuyasha bement Kagomehoz,aki a meglepődött és könnyes tekintetét azonnal a fiúra emelte.A lány szomorúan üldögélt a szoba eldugott kis sarkában egy meleg pokróccal beburkolózva.A hanyou halkan leguggolt mellé:

-Kijönnél velem a szabadba egy kicsit...beszélni szeretnék veled...-majd szinte meg se várta Kagome válaszreakcióját...felkapta a lányt és pár perccel később már ugyanazon a dombon ültek ahol nemrég Mikomival beszélgetett.

-Nos mit szerettél volna mondani nekem?...ha szakítani akarsz...szóval...én megértem...eléggé kibírhatatlan típus vagyok...-mondta életuntan a lány.

-Ne is mond ilyeneket...egyáltalán nem erről van szó...te nem vagy kibírhatatlan...inkább én...főleg ha így viselkedek...Kagome én annyira sajnálom...nem akartalak megbántani...csak...-s Inuyasha tekintete ismét megtelt könnyekkel.

-Elfogadom a bocsánatkérésedet de elárulnád nekem hogy mért csináltad ezt?Ok nélkül nem szokták otthagyni a férfiak a terhes barátnőjüket...nyugodtan megmondhatod hogyha nem szeretsz nem sértődök meg rajta.-folytatta a lány...hangjából tökéletesen ki lehetett hallani hogy mennyire szenved a történtek miatt.

-Hát képtelen vagy megérteni...nálad jobban senkit sem szeretek a világon és soha nem is fogok...én csak...más...más az ok...-kiáltotta a fiú,s most már nem bírta tovább kitört belőle a sírás...

-Inuyasha...!!?-s Kagome rémülten karolta át szerelmét...majd szorosan magához ölelte..Kérlek mond el mi a baj...segítek..együtt megoldjuk..nyugodj meg...-s akkor már a lány is sírt.Felemelte a fiút s mélyen egymás szemébe néztek...

-Inuyasha...könyörgöm...mond el mi a baj...!-szólt halkan a lány majd végigsimította a hanyou könnyes arcát.

-Én nem akarom hogy ez a baba...hogy őneki...-s Inuyasha hangja remegett képtelen volt elmondani...nem tudja...nem elég erős...

-Inuyasha?

-Amiatt van ami történt velem a múltban...-mondta ki a fiú halkan...szinte alig hallhatóan...-a gyermekkorom...nem éppen az volt amire...amire minden gyerek vágyik...nem akarom...nem akarom hogy az történjen vele ami velem...-mondta szomorúan,majd lehajtotta fejét...,s könnyei lassan öntözték a havas földet.

-Miért mondod ezt...mi történt veled gyermekkorodban?-kérdezte együtt érző hangon a lány.

Inuyasha nem szólt semmit,csak mélyen a lány szemébe nézett...azt se tudta hol,és hogyan kezdje el...nem tudta van e elég ereje hozzá,hogy képes lesz e elmondani Kagomének mi bántja...

-Jaj Kagome ha ez olyan egyszerű lenne...-kezdett bele a fiú,úgy érezte hogy itt az alkalom hogy felfedje titkait.-...és ez a történet nagyon-nagyon hosszú.

-Nyugodtan elmondhatod...tudod...rád mindig van időm...-mondta,majd kedvesen elmosolyodott.

A fiú mélyen a lány szemébe nézett...valami olyat talált benne amit előtte sehol...együttérzést,kedvességet,szerelmet...s most már tudta hogy képes lesz elmondani...Kagome erőt ad neki még akkor is ha úgy érzi elveszett...

-Biztos vagy benne hogy...

-Persze...nagyon szeretném ha végre elmondanád...

-Rendben...odáig még érted ugye hogy én egy hanyou vagyok...

Kagome nyugodtan bólintott fejével,nem tudta hogy hova akar kilyukadni fiú...

-...félig ember,félig szellem...de ezt már említettem...-kezdett bele Inuyasha.-...az emberek gyűlöltek  de főképp féltek tőlem azért mert az egyik részem szellem...a youkai-ok pedig...megvetettek és lenéztek emberlétem miatt...amíg az édesanyám élt nem voltak különösebb problémák...egy hatalmas palotában éltünk,de ez is csak azért volt mert tiszteletben tartották anya hercegnői származását...de én...rám mindig valahogy furcsán néztek...és akármennyire kicsi voltam láttam a gyűlöletet a szemükben...csak még nem értettem...nem értettem mit jelent...

-Az a tó..meg a labda......-tette fel Kagome az Inuyasha számára egyik legkeserűbb kérdést...-az...az is akkor történt...mármint abban a palotában?

-Igen...nem emlékszem minden egyes mozzanatra...kicsi voltam még talán 6-7 éves...anyával nem sokszor mentünk emberek közé...de azért mégis...egyszer kétszer megesett...hát...nem kellett volna...

-Inuyasha arca még a szokásosnál is szomorúbb volt...ez az emlék rossz érzést keltett benne...felébresztette benne azt a kérdést hogy ő hova tartozik...de amikor ismét belenézett Kagome könnyektől csillogó szemébe...nem kellett többé ilyen butaságokon gondolkoznia...

-...mint mindig amikor emberek közé mentünk egy kicsit előrébb szaladtam a kelleténél...anya pedig átment a híd másik oldalára...a labda pedig...addig-addig játszottam mígnem begurult az emberek közé...eddig láttad igaz?

Kagome lassan bólintott,s érdeklődő tekintetével egyre csak Inuyasha arcát figyelte.

-...utána pedig...-sóhajtott a fiú.-bementem a labdám után és próbáltam elkérni..de az emberek most talán még gonoszabbak voltak,hiszen anya nem volt ott...kemarizni kezdtek vele majd össze vissza dobálták..."kapd el te kis korcs"..."nesze te kis korcs" kiabálták...s én hiába nyúltam a labda után nem adták oda...csak....csak jó messzire eldobták...

Kagome még mindig nem felelt...de most már értette,mindent értett...de képtelen volt felfogni hogy mért tették ezt egy kisgyerekkel...

-...én meg gyerekes módon,csak futottam a labda után át a hídon-...folytatta a fiú..-s néztem ahogy az emberek eltávolodnak tőlem...s mikor anyát kérdeztem a korcs szó jelentéséről...csak szomorúan a szemembe nézett..majd megölelt és sírni kezdett...ez volt az első alkalom mikor láttam az édesanyámat sírni...ő sajnos már tudta hogy milyen élet vár majd rám...mintha érezte volna milyen lesz majd az életem..hogy hogyan viszonyulnak majd az emberek és a szellemek hozzám...s ez az egész a halála után be is következett...elűztek a palotából...s az életem nem állt másból mint szégyenből,bujkálásból és menekülésből...

S ahogy a történet melyet a hanyou mesélt egyre haladt előre Kagome arca egyre szomorúbb lett s könnycseppek folytak végig kedves arcán...

-Miért szégyenkeztél...hiszen büszke kellett volna lenned arra ami vagy...?-kérdezte keserűen könnyeivel küszködve a lány....

-Kezdetben az is voltam...szellem volt az apám...anyám pedig egy hercegnő..s arra neveltek hogy legyek büszke arra ami vagyok...csakhogy az emberek sértései ráébresztettek arra hogy szégyen félig szellemnek lenni...az a sok megvetés ami ért...gyerek voltam még Kagome...és egy világ omlott bennem össze...minden semmivé foszlott szét...amiben addig hittem...rá kellett  ébrednem...rá kellett ébrednem hogy senkihez sem tartozom,s hogy egyedül kell élnem,s meghalnom...

-De miért mondasz ilyet..hogyhogy egyedül kell meghalnod?Ne is említs ilyen dolgokat...-szólt közbe rémülten Kagome.-én veled maradok...veled maradok örökké...

-Nyugodj meg...ez mind csupán addig élt bennem míg meg nem ismertelek téged és a többieket...az előtt minden másképp volt...

-Hogyhogy máshogy...Kaede egyszer azt mondta hogy átokként ült rajtad az hogy félig embernek születtél...ez azért volt...szóval azért amit elmondtál?

-...átok..igen valahogy én is így fogalmaznék csakhogy nem ült...hanem ül...ez a mai napig így van rajtatok kívül mindenki lenéz engem...

-Ugyan már...ez nem igaz...

-Jaj Kagome ne áltasd magad...sajnos észreveszem a megvető pillantásokat...még akkor is ha nem akarom...így volt ez régen is...

-Ezt meg hogy érted?

-Nehéz volt...annyira nehéz...emlékszem a míg a gyerekek vidáman játszottak én csak néztem őket...tudtam hogy mindig alacsonyabbrendűbb leszek mint ők...egy korcs...s amikor csak esélyük volt rá emlékeztettek származásomra...hogy hol a helyem és hogy mi vagyok...egyszer amikor odamentem hozzájuk jól megdobáltak mindenfélével ami a kezükbe akadt...s egy idő után már az emberektől is félni kezdtem...nemcsak a démonoktól...és mindez addig folytatódott amíg...

-Amíg meg nem ismerted Kikyou-t...-s Kagome szomorú arcában egyértelműen felcsillant a féltékenység...

-Igen...de rájöttem hogy ő más volt...-s a hanyou már mentette is a menthetőt...-szerintem nem is voltam belé szerelmes....csakhogy anya halála óta ő volt az első ember aki hozzám szólt...nem rohant el sikítva...vagy nem sértegetett...

-Értem...-mondta Kagome kicsit sértődötten.

-Ne érts félre...

-Ó dehogynem megint ott tartunk...hogy Kikyou így...Kikyou úgy...

-Kagome kérlek...háát van egy pár különbség kettőtök között...

-Például...

-Például benne nem tudtam megbízni...és hát te te sokkal szebb vagy...és olyan szépen tudsz mosolyogni...és mindig vidám vagy...és

-Jó jó értem...-mondta Kagome immáron már mosolyogva...-De Inuyasha...mostmár ugye nem vagy szomorú...

A hanyou ismét nem felelt...de a válaszra Kagome hamar rájött a fiú elkomoruló tekintetéből...

-Figyelj egyet megígérhetek...soha de soha nem hagylak magadra téged...úgyhogy ne legyél szomorú...a babát pedig nem hagyom hogy bántsák...és úgy gondolom hogy te is ezen a véleményen vagy...Együtt mindenre képesek vagyunk...-mondta boldogan Kagome majd megölelte a fiút...

-Igazad van együtt mindenre képesek vagyunk...-ismételte boldogan Inuyasha...-mindenre...-s hozzábújt a lányhoz...-Szeretlek...-súgta halkan.

-Én is szeretlek téged...örökkön-örökké...-s megpuszilta a hanyout.

Sokáig ültek még ott,egymás karjaiban s csak bámulták a szélben kavargó hópihéket,el sem tudták volna képzelni mik várnak még rájuk...mekkora keserűséggel kell majd együtt szembenézniük...s hogy az élet mennyire múlandó...s a boldogság milyen gyorsan eltűnik...

10.fejezet:Kikyou bosszúja,Kagome fájdalma

Kagome terhességét a többiek mérhetetlen örömmel fogadták,s most már Inuyashán is látszott hogy dagad a melle a büszkeségtől hogy apa lesz...

Nem is gondoltak volna arra hogy ez lesz az utolsó s néhányaknak első karácsonyuk így együtt...

De Kagome örömét nem árnyékolhatta be senki és semmi...legalábbis aznap...odakint minden fehér volt...a szerelme és a barátai mind mellette voltak egy gyermeket hordott a szíve alatt...de a félsz azért ott bujkált benne...s a fájdalom...melyet amiatt érzett amit megtudott...Inuyasha múltja mely még így is ezer meg ezer titkot rejteget s mely részleteiben is nagyon szívszorító...nem hagyják,nem....a gyermekükkel nem fog ugyanez megtörténni...s ezért talán Inuyasha fog a legtöbbet tenni...

A havas és hideg tél nemsokára eltűnik...hiszen már a kis csapat a február közepét taposta...na jó azért harcra semmiképp ne gondoljunk Inuyasha az egész bagázst letiltotta bárminemű csatázásról...s természetesen az ékkőkeresésről...s emellett természetesen hihetetlen módon óvta a szerelmét mindentől...

Na jó ezek a szigorú előírások azért kerültek napvilágra mert Kagome és a baba egészsége mindennél fontosabb volt számára...és számukra:)

De sajnos csak úgy mint a rossz hírek a jó hírek is elterjednek...nem lehet kivédeni...és hát Kagome is kapott egy két megvető pillantást azért mert egy "korcsot" akart megszülni és felnevelni...Kaede szerint nem kell a falusiakkal foglalkozni ő majd tesz róla hogy ne történjen semmi olyasmi ami a baba kárára válna...de sajnos ezt a hírt nemcsak a falusiak tudták meg hanem Kikyou is...ami a legnagyobb veszélyt jelentette mindkettőjükre...az anyára és a gyermekére is...

Kagome sokszor ment ki arra a kis ominózus dombra ahol annyi minden történt...bizalmas beszélgetések...titkok napvilágra kerülése...

Aznap is kint üldögélt pedig tudta hogy Inuyasha nem szereti ha ezt csinálja hogyha csak úgy eltűnik,teljesen egyedül...de aznap már meg is szólták a baba miatt..a suttogás már elmaradt és felváltotta a sértegetés...s a lány ne bírta...nem bírta idegekkel ezt...a legrosszabb az volt hogy az emberek ezt akkor tették mikor senki nem volt Kagoméval s nem tudták jól megleckéztetni őket...hát igen itt Inuyashára utalnék,ugyanis szegény semmit sem tudott a lány sértegetésével kapcsolatban...

Kagome szótlanul ült a dombtetőn s csak nézte a tájat,az olvadó havat...a fel fel bukkanó kismadarakat...a nap ragyogóan sütött s egy felhő sem volt az égen...de hirtelen egy hang szólalt meg a rengetegből...egy hang akinek tulajdonosát akkor akarta látni mikor a háta közepét...

-Szervusz Kagome...olyan régen nem találkoztunk...-mondta gúnyosan az illető.

-Kikyou...te...te meg mit keresel itt?Mit akarsz tőlem!!-kiáltotta s lassan felállt a földről.

-Hallottam gyermeket vártok Inuyashával...gratulálok.-szólt s hangja egyre baljóslatúbban csengett.

-Azt kérdeztem mit akarsz tőlem...?-kérdezte Kagome immár reszkető hanggal.

-Csak nyugalom semmi rosszat nem teszek VELED...!-s sátáni kacaja betöltötte a tisztást.

S Kikyou egyre közelebb ért hozzá...nem tudta mit akar tőle a nő elképzelése sem volt...de érezte hogy ebből a találkozóból semmi jó nem fog származni.

És sajnos sejtése beigazolodott...a papnő ahogy odaért hozzá felpofozta...

-Hogy merted boldoggá tenni Inuyashát...neki szenvednie kell...-kiáltotta majd hasba vágta a lányt.

-Nee...-s Kagome remegve esett össze s közben a hasát szorongatta.-...mért akarod bántani...hiszen...már így is eleget szenvedett...kérlek Kikyou ha maradt benned egy kis emberség akkor ne bántsd...

De Kagome szavai céltalanul zengték be a környéket...ugyanis a papnőnél süket fülekre találtak...de mikor végre sikerült felállnia még megpróbálta meggyőzni Kikyout...

-Kérlek...legalább a babára légy tekintettel...