szenvedett...neki ez a sorsa...és kit érdekel mit érez...ugyan már ő csak egy korcs...-s ahogy ezt a mondatot kimondta meglökte Kagomét s így a lány legurult a környék legmeredekebb lejtőjén...

-S most megvárom azt a kis szerencsétlent...úgyis nemsokára eljön érted....-kacagta s boldogan nézte ahogy a lány szenved...

S tényleg Kagome a saját vérében feküdt s egyre csak Inuyasha nevét kiáltozta...egész teste csupa víz volt...s fájdalmasan összehúzta magát s kezét a hasára tette...

-Nem lesz semmibaj kicsim...apa mindjárt...mindjárt itt lesz...-súgta majd elkezdett sírni...-Inuyasha...Inuyasha...segíts...-mondta halkan,majd elájult.

-Valami baj van...érzem...én elmegyek Kagome után.-kiáltotta a hanyou s felugrott a kunyhó padlójáról.

-Ugyan már Inuyasha még csak egy fél órája ment el nem kell azonnal rémeket látni.-próbálta megnyugtatni a cseppet sem ideges hanyout Miroku.

-Én is érzem....-mondta komor hangon Mikomi.-...valami nagy baj történt...-azzal felállt...-Maradjatok itt nemsokára visszajövünk.

-Hé én nem mondtam hogy te is jöhetsz...-szólt rá egy kissé ingerülten a fiú...

-Nem kértem az engedélyedet.-mondta mosolyogva nővére.

-Na jó rendben...indulás...-azzal megfogta testvére kezét s már indultak is Kagome felé akinek nagyon sok szüksége volt a segítségre...

11.fejezet:Szerelmes szívek szenvedése és egy testvér áldozata

Kikyou vigyorogva ült a lejtő tetején s kacagva bámulta a művét...majd közeledő léptek zajára lett figyelmes.

-Már itt is vannak gyorsabb mint valaha gondoltam.-mondta önelégült arccal.

-Ez...ez Kagome vérének a szaga...ez nem lehet...KAGOME!!!-kiáltotta Inuyasha ahogy kiért az erdőből...Mikomival együtt megérkeztek arra a bizonyos dombtetőre ahol Kikyou állt.

-Inuyasha örülök hogy megtisztelsz a jelenléteddel!-üdvözölte az aggódástól már holtsápadt fiút.-...s te biztosan Mikomi vagy...aki látja az emlékeket....akkor már azt is tudod ugye mit tettem a drágalátos kis Kagoméval...

-Te átkozott!Hol van Kagome!Mit csináltál vele?-kiáltotta a fiú...s tekintetével ölni tudott volna.

 S Mikomi Kikyou felé fordult....s hirtelen meglátta a nő emlékeit s ereiben megfagyott a vér...s az ő arca is falfehérré változott...

-Csak nem rájöttél...-s hisztérikus kacagásba kezdett-...azt hiszem rajta már nem segíthettek...már túl késő....ennyit arról te valaha boldog leszel...

Inuyasha ijedten pislogott nővére irányába...de hiába...Mikomi meg sem tudott szólalni...arcán hatalmas könnycseppek gördültek végig,amitől a fiú mind inkább megrémült.

-Hol van Kagome???!!!!Azonnal mond meg különben kettéhasítalak....-ordította,majd haragtól izzó tekintetét a mikora szegezte.

-Inuyasha....Kagome...a lejtő alján van...és...-szólalt meg hirtelen,akadozva Mikomi.

Több se kellet,a fiú fejvesztve rohanni kezdett szerelme felé...

-Na azt már nem!!!- kiáltotta Kikyou,majd elmormolt egy varázsigét,amivel egy erőteret emelt a dombtetőre,s így Inuyasha kezét az erőtérre helyezve nyomon követhette Kagome szenvedését...de segíteni nem tudott rajta...

-Kagome...KAGOME...-kiáltotta kétségbeesetten...-Kagome...

A lány Inuyasha hangja hallatán elmosolyodott...majd lassan kinyitotta könnyes tekintetét,s kezét szerelme felé nyújtotta...

-Inuyasha...Szeretlek....-súgta halkan,s karja a havas földre hullott...

Az ég elborult,Kagome pedig lehunyta a szemét s elvesztette az eszméletét...nemsokára már hatalmas esőcseppek hullottak a szürkés fellegekből...s mintha minden megfagyott volna...

Kagome ájultan feküdt a domb alján..s nem mozdult.Inuyasha pedig egyre csak szerelme nevét kiáltozta,majd könnyei mint az eső úgy hulltak a földre.Szíve megtelt keserűséggel,hogy az kit a világon a legjobban szeret ennyire szenved,s lehet hogy most el is veszíti...lassan az erőtérnek dőlt,mely szőrnyű sebeket ejtett a kezén...

-Ezt még megkeserülöd Kikyou...-szólalt meg a dühtől és a sírástól remegő hanggal.-De először Kagomén segítek...nem pedig egy ilyen szajhával törődök...-s már nyúlt is a kardja felé...

-A Tessaiga nem lesz képes megtörni ezt az erőteret...-kacagott a miko-ne is próbálkozz!!Kagome meg fog halni,s te ez ellen semmit sem tehetsz...és nem csak ő hanem az a kis torzszülött akit szíve alatt hord...

-Te rohadék!!!Hogy mondhatsz ilyet!Ezért...ezért megöllek...

-Ugyan már Inuyasha,úgysem tudod megtenni hiszen szerelmes vagy belém...

-Ezt meg honnan veszed...soha nem szerettelek...és nem is foglak és aki ilyen aljas dolgokat tesz az nem is érdemli meg...-s előrántotta a Tessaigát.

-Mert azt gondolod hogy te igen...mégis mi vagy te?!És egyáltalán képes e valaki szeretni egy ilyen kis szerencsétlent???!!Egy selejt vagy és nehogy azt gondold,hogy téged valaki valaha szívből szeretni fog...s ha az állítólagos barátaiddal vagy őket is lenézik,őket is megvetik...Hát ezt akarod???

...Mind meghaltok de legalább egy család lehettek a másvilágon...-nevetett vészjóslóan a nő.

S ezzel elérte amit akart,sikerült megtörnie a hanyou figyelmét,majd elővett egy nyílvesszőt s a fiúra szegezte.Inuyasha nem figyelt egyre csak Kikyou mondatai keringtek a fejében...

"-Tényleg szégyent hozok rájuk..."

S mire észbekapott már a papnő közeledő nyilát látta,de nem érdekelte...mennyiszer történt már ez vele...s mennyi boldog és fájdalmas emléke kötődik hozzá...

De ez alkalommal minden máshogy történt...ugyanis Mikomi hamarabb felfedezte Kikyou gondolatát mint ahogy azt a nő gondolhatta volna...s ennek következtében megmenthette öccse életét...Futni kezdett Inuyasha felé hiszen Kikyou szemszögéből "láthatta" a dolgokat...

A fiú pedig csak későn kapott észhez,amikor már a félájult Mikomit tartotta a karjaiban...

-Mikomi...mit...mit tettél...miért...miért akar mindig mindenki megmenteni...?-kérdezte nővérét s közben próbálta felmérni a nyíl álltal okozott sérülést a lány hátán..

-Azok akik szeretnek Inuyasha képesek bármit...bármit megtenni azért hogy élj s hogy boldog légy még akkor is hogyha az életüket kell adniuk ezért...Inuyasha ígérd meg..ígérd meg nekem hogy vigyázol a barátaidra...Kagomére és a gyermekedre...élj értük és akkor minden rendben lesz...

-s ahogy a lány hangja egyre gyengébb lett úgy erősödött Kikyou sátáni kacaja.

-Ne búcsúszkodj itt nekem...nem fogsz meghalni...nem halhatsz meg...nem engedem...-mondta Inuyasha de a szíve egyre jobban fájt,hisz úgy érezte minden miatta történt...

-Inuyasha...kisöcsém....szeretlek...-súgta halkan s ezután elvesztette az eszméletét,s amit Inuyasha még nem tudott többé soha nem szólalt már meg...

-Nocsak úgy látom vendégeink érkeztek...-szólalt meg jeges hanggal Kikyou.S valóban a kis csapat tagjai Kirara hátán próbálták meg megközelíteni az erőteret.

-Inuyasha!!-kiáltotta el magát rémülten Miroku,miután meglátta a testvérét élesztgető könnyes tekintetű fiút.

-Inuyasha sír...azt hiszem most tényleg nagy a baj.-szólalt meg a szerzetes előtt elhelyezkedő Sango.

-De hol van Kagome??!!!-kérdezte rémülten Shippou mikor sikeresen leértek a földre.

-Kagome halott...-kuncogta nyugodt diadalittas hangon a miko.-...s nemsokára Mikomi is....

-Ez nem igaz...gondolod hogy engedeném azt hogy megöld azt akit a világon a legjobban szeretetek???-kérdezte ingerülten a fiú.-Miroku,Sango kérlek segítsetek Kagoménak.

-Azt már nem!!!-kiáltotta Kikyou,s egy újabb erőteret emelt,ezúttal Mirokuék köré...-Ez a burok elszívja a levegőtök...nemsokára meghaltok...s mi édes Inuyasha együtt mehetünk a másvilágra...úgysincs szükséged senkire csak rám...

-Ez nem igaz...nincs szükségem rád,soha nem is volt...Kikyou miért...miért teszed ezt velem,miért veszed el azokat akiket szeretek???-kérdezte ingerülten de közben mérhetetlen szomorúsággal a hangjában.

-Mert nem vagy méltó arra hogy szeressenek...és...

-Ez nem igaz...azok akik tényleg igazi barátaim,vagy akik szívből szeretnek nem ezen a véleményen vannak,ők...ők sohasem mondanának nekem ilyet...mindig segítettek minddig itt voltak nekem a bajban,...Kagome pedig...ő az a lány akiért odaadám az életetem...ő az aki mindig velem lesz akármi történik...örökkön örökké...irántad pedig nem érzek semmi mást a gyűlöleten kívül,a mi szerelmünk már rég meghalt még akkor 50 évvel ezelőtt...és ezért...ezért nem mehetek veled a halálba...-jelentette ki határozottan a hanyou.

-Befejezted már végre a megható kis beszédedet...ha választottál hát választottál...de egy valamit ne felejts el...a kis szerelmed,Kagome... az az idióta szerzetes,...ja és a szellemirtó Sango ugye...emberek..s ha egy kicsit utánaszámolnál amit természetesen nem tudsz...az az örökkön örökké csupán,még a legjobb esetben is 60 év....el fogod őket veszíteni...és újra egyedül leszel,ha most meghalnak nem fogod mégjobban megszeretni őket...

-"Nem...az lehetetlen..."-s a fiú ismét elmerült gondolataiban,majd lassan lerogyott a földre,s görcsösen markolta a Tessaigát...

...gyere hát velem...éljünk együtt a pokolban...- mondta majd kinyújtotta kezét a földön gubbasztó Inuyasha felé.

-Soha...-súgta halkan s felemelkedett a földről...SOHA!!!-s hatalmas lendülettel elindult Kikyou felé s a nőnek már egy szempillantásnyi ideje sem maradt hátra az "életéből"...a hanyou lecsapott kardjával s a mikoból nem maradt semmi csupán por és hamu..az erőtér szinte Kikyou "halálával" egy időben tűnt el...s Inuyasha miután megbizonyosodott arról hogy barátainak szinte semmi baja nem esett, azonnal rohanni kezdett Kagome felé,s mikor odaért a lányhoz könnyei teljesen elborították arcát ugyanis szerelme rosszabb állaptban volt mint valaha gondolni merte volna...lassan karjaiba vette az ájult Kagomét s gyengéden végigsimította szomorú arcát...

-Sajnálom...-dadogta,s magához ölelte kedvesét majd felsietett vele a dombtetőre.

-Inuyasha...Mikomi nincs túl jól elvisszük Kaedéhez,talán ő még talán segíthet rajta...-szólalt meg Miroku bár tudta hogy a lánynak már semmi esélye sincs az életben maradásra...de ha ezt megemlíti a fiúnak lelkileg teljesen összetörik...

-Rendben...ahogy jónak látjátok...de kérlek tegyetek meg érte mindent...- s Inuyasha olyan halkan beszélt hogy szinte már hallani se lehetett...hangja többször elcsuklott borzasztó fájdalmat jelentett számára Kagome állapota és testvére áldozata...-én pedig visszaviszem őt a világába ott...ott...megmentik...segítenek rajta...nem veszíthetem el őt...nem...-s hangja végképp elhalkult s a sírás egyre elhatalmasodott rajta...Miroku tapintatosan a fiú vállára helyezte a kezét...

-Légy erős...siess hiszen minden perc számít...-szólalt meg halkan-minden rendbe jön majd ne aggódj...

S nemsokára már Inuyasha távolodó alakját figyelték ahogy eltűnik Kagome világának irányába a Csontok kútja felé...

12. fejezet:Küzdelem az életért

Inuyasha fejében egyre csak kavarogtak a gondolatok…minden szép emlék eszébe jutott..s könnyes tekintetét többször az eszméletlen Kagoméra emelte míg eljutott a kútig.

A táj csak elmosódott foltokként tűnt fel ahogy a fiú egyre gyorsabbra és gyorsabbra vette a tempót...

Nemsokára már Kagoméék házába rontott be őrült sebességgel a ház lakóinak nem kis rémületére…a lány édesanyja kétségbeesetten rohant Inuyashához aki dermedten állt a nappali kellős közepén az esőtől átnedvesedett ruhában,szorosan magához ölelve szerelmét...s könnyes tekintettel meredt maga elé…s a fájdalomtól szinte megszólalni sem tudott…majd végül erőt vett magán…

-Segítsen kérem segítsen…nem akarom elveszíteni…-s összetörten rogyott a földre,továbbra is szorosan ölelve Kagomét s közben szívettépően zokogott…

-Souta azonnal hívd a mentőket!!!-kiáltotta a lány nagypapája aki a leghamarabb ocsúdott fel a történtek okozta sokkból…

Nemsokára már a kórház felé tartó fülsiketítően szírénázó rohammentőben ültek…

Inuyasha és Kagome anyukája…miközben Kagome élet és halál között lebegett.

Inuyasha tekintete egyre csak Kagome fájdalmas arcát fürkészte már amenyit láthatott a körülötte sürgölődő mentőorvostól…a lány szeme és arca még mindig csupa könny volt,csurom vizes haja könnyedén omlott a fehér hordágyra…az orvos pedig egyre aggodalmasabb pillantásokat vetett a Kagome szívverését mutató gépre…

A kórházhoz vezető út mindannyiuk számára kész örökkévalóságnak tűnt ,de 10 perc múlva már a sürgősségi osztály ajtaján rohantak be az épületbe.

-16 éves fiatal lány,legurult egy lejtőn,az édesanyja szerint állapotos….vérnyomás 70/40,pulzus 120….rengeteg vért vesztett…-hadarta a fiatal mentős.

-Rendben….vigyük a 2esbe az szabad…és azonnal hívjanak le egy nőgyógyászt a 6.ikról….

Inuyasha és Mrs. Higurashi futva követték az orvosokat,akik hirtelen eltűntek az egyik kezelőben…

-Inuyasha…maradj itt kérlek…kimegyek a bejárathoz…ott várom meg a többieket…

-szólalt meg halkan de annál határozottabban Kagome édesanyja…de a hanyou érezte hogy mintha a fiatal nő menekülne a kezelőtől…idegileg teljesen kiborította ami a lányával történt…s nem bírt egy helyben maradni…

Inuyasha arca egyre rémültebbé vált amint meglátta mi zajlik bent abban a kis szobában amit az a sok fehér köpenyes ember a kettes-nek keresztelt el.Kagomét rengeteg furcsa ruhás ember állta körül…s ő lassan belépett a terembe…

A hangok értelmetlen morajlása és az orvosok elmosódott alakja mellett csak szerelmére tudott gondolni”…mi lesz vele…mi lesz a gyermekükkel…

-Intubálni kell!!!Nem lélegzik!!!

Miért nem cselekedett hamarabb…előre tudhatta volna hogy Kikyou nem nézte jó szemmel  a románcukat….

-A szívverés egyre gyorsul!...Hol van már az a nőgyógyász!!

Ha képes lett volna hamarabb lemondani egykori kedveséről…ha megmondta volna neki hogy már nem szereti…ha nem álltatta volna a papnőt…akkor…

-Hány egység vér ment már le….

-5….

-Még kettőt….gyorsan…hihetetlen…mért vérzik ez a szegény lány ennyire…!

…Akkor most boldogan tervezgetnék a közös jövőt….ez most…ez most csak az ő hülyeségének az oka….döntésképtelen volt…habozott…s most…”

Gondolatok viaskodtak a fájdalomtól elvakult elméjében…egyre közelebb ért Kagoméhoz…majd hirtelen megtorpant…a lány mindig oly vidám arca rémült volt…s könnyes… szájában egy furcsa cső éktelenkedett…a műszerek csipogása és az orvosok sürgetése  szinte elnyomta  a fiú gondolatait...

-Fibrillál!!!Elveszítjük!!!-kiáltotta idegesen az egyik férfi….-vigyék már ki ezt a szerencsétlen fiút…-célzott itt az orvos Inuyashára,aki még mindig megkövülten állt  

a sürgőssége személyzett kapkodó forgatagában…könnyes tekintetével kitartóan bámulta Kagomét…miért mondták azt hogy „Elveszítjük!”…ma egyedül ő veszíthet el valakit…vagy valakiket…a nap vesztese ő volt…bárki bármit is mond…a világ legszerencsétlenebb „emberének” érezte magát s most nem fogta meg senki a kezét, nem nyugtatgatta senki…mert az ki megtehette volna élet és halál közt lebegett…miatta…