3. Egy újabb társ

Sesshoumaru elgondolkozva bámulta a teliholdat. Egy sziklapárkány szélén állt, alatta valahol mélyen egy erdő húzódott. A játékos szél meg-meglebbentette a bal vállán hordott prém végét, csakúgy, mint a hosszú, fehér haját.

Ahogy ott állt, egyszer csak különös szag csapta meg az orrát. Arany tekintete elsötétült, ahogy felismerte annak az idegen nőnek a szagát, akivel már kétszer összeakadt. Azét a nőét, aki a legelső találkozásukkor legyőzte. „Engem, a nagy Sesshoumarut!”- villant át az agyán, mire összehúzott szemekkel bámult a valósággal kacagó Holdra.

Ahogy pedig elnézte az ezüst labdát az égen, elfintorodott és elfordította a tekintetét. Úgy érezte, mintha az égitest rajta nevetett volna. Azóta is hihetetlennek gondolta azt a harcot. Sokat tűnődött azon, hogyan is történhetett mindez.

Ám a választ eddig még nem találta meg.

Ráadásul, ha mindez még nem lett volna elég, a legutóbb Rint és Jakent is a társaságában találta, akik szemmel láthatóan egészen jól érezték magukat vele. Ez pedig kimondottan bosszantotta a szellemet.

Annak viszont örült, azóta sem látták, habár néha, az olyan alkalmakkor, mint amilyen a mostani is volt, ha gyengén is, de érezte a szagát annak a különös idegennek. Jóllehet, csupán nagyon enyhén, jelezvén, maga a tulaj igencsak távol lehet tőlük. Ezekben az esetekben pedig mindig eltűnődött az ismeretlen felbukkanásán. Kérdések merültek fel benne, melyekre nem talált választ. S ez igencsak felbosszantotta.

Végül úgy döntött, nem marad tovább a sziklapárkányon. Elindult hát, jóllehet, előtte vetett egy pillantást a tőle nem messze pihenő társaira is. Miután megbizonyosodott a biztonságukról, elindult.

Igaz, nem igazán tudta, merre kellene mennie. Csak bolyongott az erdőben. Szeretett egyedül lenni, gyakran is tett ilyen kis kiruccanásokat. Valamiért viszont mindig visszatért hű szolgájához, Jakenhez, és az általa megmentett, s egyúttal tulajdonképpen be is fogadott Rin ember lányhoz. Igaz, mindennek az okára még nem igazán jött rá. Mégis, ha csak pár nap múlva is, de akkor is megkereste őket, s együtt folytatták útjukat.

Az effajta kis sétálgatásai közben pedig néha összeakadt egy-két szörnnyel is, akiket természetesen nem hagyott elmenekülni. No és néhanapján még a gyűlölt öccsével, Inuyashával is összehozta a sors.

Ezeken tűnődött, és még sok más dolgon is, miközben sétálgatott. Az idő pedig csak telt. Lassan felkelt a Nap is, kinyújtva sárga tüneményeit, melyekkel végigsimították a földet. Aztán túljutott a delelőjén is, majd ismét alászállt a horizonton, csakhogy átadja helyét ezüst testvérének, a Holdnak. A körforgás pedig sosem ért véget. A Nap már ismét felkelőben volt, mikor Sesshoumaru megérezte a levegőben társai szagát. Csakhogy érzett még valami mást is… valami sokkal idegesítőbbet…

Kilépett a fák közül, mire minden szem felé fordult. Többek között egy arany tekintet is, melyben enyhe csodálkozás csillant.

- Sesshoumaru-sama! – kiáltotta boldogan Rin, aki éppen egy kisebb, melegvizű tavacskában ácsorgott, s Neilat fröcskölte a vízzel, amíg meg nem jelent a férfi.

- Te…? – suttogta a szellem, korántsem barátságosan, mire a harcos térdére támasztotta egyik karját, miközben várakozón felhúzta egyik szépívű szemöldökét.

- Ne aggódj, éppen menni készültem – jelentette ki fagyosan Neila, mire Rin ránézett.

- Miért? Ne menj még! Olyan jól játszottunk! Jaken-samaval sosem tudtam ilyen jól játszani. Maradj! – kérlelte a kislány és megragadta a karját az éppen felállni készülő nőnek. Neila csodálkozva pillantott rá, csakúgy, mint Sesshoumaru. A férfi szemei azonban hamar elsötétültek.

- Rin… - mondta, mire a gyermek ránézett. Lazított a szorításán, így a harcos ki tudta szabadítani magát. Neila hátat fordított és menni készült. Rin bánatosan állt a vízben.

- Miért vagy te itt? – szólalt meg váratlanul a szellem, mire a nő félig visszafordult. Kissé meglepődötten nézett rá, de mikor kitalálta, mire gondolt, összeszűkült szemekkel válaszolt.

- Nem én találtam rájuk, hanem ők rám. Többnyire nem szoktam a közeletekben lenni, ha még nem jöttél volna rá - csattant fel enyhén sértődötten és eltűnt a sűrűben.

Sesshoumaru kíváncsian nézett utána.

- Kár, hogy elment. Jaken-sama, folytassuk a játékot – törte meg a pillanatnyi csendet Rin, miközben a kobold felé közelített. Ismét kezdődött hát a fogócska. Sesshoumaru viszont továbbra is csak bámult, még az sem zavarta, hogy társai már az ő lába körül szaladgáltak.

- Rin. Fejezd be – szólt rájuk, amikor menni készült, mire a lány azonnal megállt. Aztán követte védelmezőjét, a kobolddal a nyomában, aki a kétfejű sárkányt vezette.

Arra mentek, amerre Neila is elindult. Valamiért nem hagyta nyugodni a különös nő a férfit. A gondolatai körülötte jártak. Még érezte a jelenlétét a levegőben. Egyszer viszont elvesztette a nyomot. Mintha egyszerűen csak eltűnt volna. Megállt, s érdeklődve nézett körbe. Az erdő fái őrként vették körbe. Kíváncsi volt, hová tűnhetett el ilyen váratlanul. Aztán felnézett a kissé felhős égre. Összevonta a szemöldökét.

Társai ekkor érték be, így tovább indultak.

Közben Rin szavain tűnődött. Igaza volt hát, mikor úgy gondolta, a gyerek megkedvelte. Láthatóan valóban jóban voltak. Pedig azt már ő is észrevette, Rin mennyire bizalmatlan úgy általában az emberekkel szemben. Nem akart sohasem egy faluba bemenni, pedig nem egyszer kérdezte, nem szeretne-e ottmaradni.

Az még a Napnál is világosabb volt, miszerint nem lenne rossz egy olyan társ, aki képes megvédeni őt, s egyúttal helyettesíteni is valamiképp egy barátot. Vagy éppen szülőt… Mert, hiába bízta rá mindig Jakenre, s hiába tűrték meg egymást, láthatóan a kobold szolgája nem igazán rajongott a gyerekfelügyelő szerepért.

Ezzel ellentétben ő maga nem igazán szerette volna, ha még egy lény van a közelében, aki nyaggatni tudja. Főleg nem egy olyan makacs személyiség, aki minden tisztelet nélkül, tulajdonképpen egyenrangú félként kezeli. Aki valószínűleg néha válaszokat akar majd egyes dolgokkal kapcsolatban.

Mégis…

Ahogy így szövögette a gondolatait, miközben haladt, minden bizonnyal meg sem fordult a fejében, miszerint az a bizonyos személy nincs is olyan messze, mint azt gondolná.

Neila szintén Sesshoumarun gondolkozott. Jóllehet, inkább azon, vajon miért is van vele Rin. Ő maga is megkedvelte a lányt. Szeretett vele lenni, pedig eddig nem sok időt töltöttek együtt. Mégis… a gyermek vidám mosolya valamiért őt is jókedvre derítette.

A harcos felsóhajtott. Azzal is tökéletesen tisztában volt, szinte csak akkor találkozhatnak, amikor a véletlen összehozza őket. Nem gondolta ugyanis, hogy Sesshoumarut képes lenne megtűrni a közelében. És persze fordítva.

A nő megrázta a fejét, kiverve haszontalan gondolatai a fejéből. Majd elnézett a messzeségbe, valamiféle nyom után kutatva, ami arra utal, egy falu húzódhat a közelben. Egy magasabb fa ágán ücsörgött eddig, élvezve az enyhe szellő keltette szabadság érzését.

Ahogy a tájat fürkészte, egy helyen bizony ültetvényt vett észre. Elég messze volt, az igaz, talán csak sötétedésre fog odaérni, mégis úgy gondolta, megéri. Egy gondolatára tűzszárnyak jelentek meg a hátán, melyekkel leszállt a földre. Aztán elindult abba az irányba, amerre az ültevényeket látta.

Mindig is jobban szeretett gyalogolni, ezért aztán inkább sétált. Bár, így valóban csak jóval sötétedés után érte el a földeket, melyek történetesen dinnyeültetvények voltak. Már a házakat is megpillanthatta, mikor váratlanul egy szellem jelenlétére lett figyelmes.

Kardja markolatára tette a kezét, s a tájat fürkészte. Az érzése viszont gyengülni kezdett, ami azt jelentette, az illető távolodik. Méghozzá gyorsan. Ahogy a környezetét szemlélte, egyszer az égre tévedt a tekintete. Akkor vette észre a távolodó kis pontot, ami hamarosan el is tűnt a messzeségben.

Neila eltűnődött, utána eredjen-e, vagy inkább próbáljon szerencsét a faluban, hátha kap szállást. Egy kis időnyi töprengés után végül úgy döntött, inkább kideríti, mi folyik itt. A tűzszárnyainak segítségével a különös valami után repült. Lassan haladt, mivel közben az alatta húzódó földeket is szemügyre vette, hátha talál valami gyanúsat.

Fel is figyelt egy különös nyomra, így leszállt a földre. Egy régen elhagyott szellemlakra bukkant egy nagyobb odvas fában. A harcos elhúzta a száját, amiért hagyta magát félrevezetni. Leült egy fatönkre, mivel akkor úgy gondolta, veszett fejsze nyele az egész dolog. Már-már visszaindult a faluban, mikor megérezte a szellemet. Behúzódott a fa mögé, s várt.

Egy barna, kígyótestű szörny közeledett lassan a levegőben. Neila nem tétovázott, amint megfelelő közelségbe ért, egyetlen csapással megölte. Elgondolkodva nézett abba az irányba, ahonnan a lény jött. Elindult arrafelé.

Ekkor érezte meg Rin jelenlétét, illetve Sesshoumaruét. Ez önmagában nem zavarta volna, ám nem voltak egyedül. Neila így meggyorsította lépteit. Mikor pedig kiért a füves rétre, megdöbbenve találta szemben magát Inuyashával és a társaival.

A két fivér egymással szemben állt, Inuyasha mögött nem sokkal egy fiú állt. A másik irányban pedig Kagome fogta Rint, aki láthatóan ájult volt.

A harcos nem igazán értette a helyzetet. Ezért óvatosan a diáklány felé oldalazott, aki, észrevéve őt, csodálkozva bámult rá.

- Kagome! Már jóideje nem találkoztunk. Mi folyik itt? – érdeklődött Neila, mikor odaért a lány mellé. Előtte azért vetett egy aggódó pillantást az ájult Rin felé, de mikor látta, nem komoly az ügy, a szemben álló felek felé fordult.

- Kohaku meg akarta ölni Rint, amit Sesshoumaru megakadályozott. Ő viszont nem hagyná ezért életben Kohakut, ezt akarjuk megakadályozni. Bár, nem tudom, hogy Inuyasha mit szándékozik tenni a bátyja ellen.

- Inuyasha és Sesshoumaru… - kerekedett el Neila szeme. Kagome bólintott.

Végül Kohaku elmenekült, mivel Sesshoumaru nem ölte meg. Ekkor Rin is ébredezni kezdett. Mikor kinyitotta a szemeit, s meglátta a szellemet, azonnal felállt.

- Sesshoumaru-sama! - kiáltotta, s már indult is volna utána, bár azért visszafordult Kagome felé.

- Oh… és Neila! – jegyezte meg meglepődötten, mégis láthatóan boldogan. Aztán, megköszönve Kagome segítségét, kézen fogva a harcosnőt az idősebb testvér után indult volna, aki mindezt érdeklődve szemlélte.

A nő, észrevéve ezt, kiszabadította magát a gyermek fogásából.

- Menj – intett neki, aki elszomorodva ugyan, de bólintott, s a védelmezője után szaladt, aki közben elindult. Igaz, mikor megérezte, a harcosnő nem követi, megállt. Félig visszafordulva szólt.

- Neila. Igyekezz! – jelentette ki hidegen, mire mindenki, de különösen a harcos, döbbenten bámult rá. Sesshoumaru, mint akit mit sem érdekel mindez, újra elindult.

Kagome és Inuyasha kérdő pillantást váltottak egymással. Neila egy pár pillanatig mozdulni sem bírt a meglepetéstől. Aztán érdeklődve elindult.

- Sziasztok! Remélem, még találkozunk – intett búcsút a társaktól és megszaporázta lépteit, csakhogy utolérje Seshoumarut és Rint. Közben azon tűnődött, vajon miért akarta a férfi, hogy velük tartson.

Beletelt egy kis időbe, míg végre utolérte őket, s akkor már Jaken és Ah-un is ott volt. A harcosnő érdeklődve lépett ki a fák közül, mire a zöld kobold akkorára nyitotta a szemeit, hogy szinte eltűnt a feje.

- Menjünk – szólalt meg Sesshoumaru, s elindult egy általa kiválasztott irányba.

- De… de… Sesshoumaru-sama… - dadogta Jaken, aki próbált nem elbotlani a botjában, miközben igyekezett lépést is tartani urával. Persze mindez nem sikerült, így ismét orra bukott.

- Törődj bele Jaken-sama! Neila is velünk jön – lelkendezett Rin a földön hasaló koboldnak, akiből elkeseredett sóhaj szakadt fel.

Mindezt maga a harcosnő élénk érdeklődéssel figyelte. Majd tekintete a távolodó férfire esett. Végül úgy döntött, magától az indokot úgysem találja ki. Ha valaha is megtudja, miért is lehet velük, azt csakis Sesshoumaru által lehet, így úgy gondolta, megér egy próbát a dolog. Különben is nehezen hitte el, miszerint a szellemnek bármiféle kapcsolata lenne Inuyashával.

Neila végül fejcsóválva, karba tett kézzel a férfi után indult, a mellette vígan csacsogó Rin társaságában, aki Ah-unt is vezette. Nem sokkal mögöttük pedig Jaken botladozott, próbálva lépést tartani velük.