4.) Barát, vagy ellenség?

A kis csapat már jóideje volt úton, különösebb kalandok nélkül. Hacsak Neila és Sesshoumaru viszonya önmagában nem számított kalandnak.

A két él ugyanis sohasem jött ki igazán a másikkal. S ennek legtöbbször mindig Jaken itta meg a levét. A kis kobold éppen ezért most érdeklődve figyelte az előtte menetelő két alakot. Miközben Ah-un kantárját fogta, eltűnődött a helyzeten.

Maga sem értette, miért is engedte meg az ura annak az idegen harcosnak, hogy velük tartson. Ő maga már évszázadok óta szolgálta a szellemet, s mégcsak egy jót szót sem kapott cserébe. Az utóbbi időkben viszont megváltozni látszott az ura. „Az egész a Tenseigával kezdődött. Ő késztette Sesshoumaru-samat arra, hogy megmentsen egy emberi lényt”- morfondírozott magában a zöld szellem.

Persze, ha csak magának is, de azért elismerte, ő maga is megkedvelte az azóta eltelt időben a lánykát. Viszont a legújabb társukkal, Neilaval korántsem jött ki valami fényesen. Többször is rendre kellett utasítania a neveletlen és tüzes viselkedése miatt. Jóllehet, ilyen esetekben többnyire csupán néhány púppal lett gazdagabb a feje búbján.

Felsóhajtott.

Egyetlen egy előnyt tudott csak mondani, amiért esetleg Sesshoumaru mégis úgy gondolta, megengedi, hogy velük tarthasson a harcosnő. Mégpedig, miszerint a nő kivételesen jól kijött Rinnel, amivel nem kevés bajtól mentette meg mind őt magát, mind az urát.

Ahogy a kis kobold elnézte az előtte menetelő nő szoknyájának szélének hullámzását, egészen elmerült a gondolataiba. Így azt sem vette észre, hogy Neila megállt, ezért aztán egyenesen belesétált a nő lábaiba, aki ezt egy rosszalló pillantással jutalmazta.

A váratlan változás viszont Sesshoumaru figyelmét is felkeltette. Megállt, s kérdőn hátrapillantott. Neila észrevette a tekintetét.

- Egy szellem van a közelben – felelt a ki nem mondott kérdésre, mire a férfi enyhén összehúzta szemeit. Ő maga nem érzett semmi, mégis hitt a társának. Amióta ugyanis velük volt, régen megtanulta, új útitársuknak különlegesen éles érzékei vannak, amelyekkel egészen messziről is képes észleli a szellemeket. Az éppen feltámadó szélben viszont már ő maga is érezte a lény szagát, így a megfelelő irányba fordult. Karját a Toukijin markolatára tette, de megelőzték.

A harcosnő ugyanis ekkor megindult. Társait hátrahagyta, akik csak bámultak utána.

- Nahát… Ezt mégis hogy képzelte?! Komolyan, néha igazán nem értem ennek az ember nőnek a viselkedését – méltatlankodott Jaken. Ura csak állt mellette, türelmesen várakozva.

- Már nem ez az első eset, amikor csak így eltűnik – folytatta vállat vonva a zöld kobold. – Aztán vagy visszatér, vagy nem, vagy csak napok múlva. Közben Rin meg az én nyakamon lóg. Komolyan nem értem, Sesshoumaru-sama, miért engedtek, hogy velünk tartsunk. Semmi haszna sincsen, csak hátráltat minket, ráadásul az illemről sem hallott semmit és…

- Jaken…

A szellem elkerekedett szemekkel nézett fel urára.

Ekkor pontosan előttük egy szellem tört elő a sűrűből, aki vadul hadakozott a hátán ülő Neilaval. A levegőben kavargó szörnyeteg csaknem letarolta Jakent és Ah-unt. A zöld szolga még így is jópárat bukfencezett, mire egy fa végre megállította, mivel a támadó szellem fellökte. Rin is sikoltva húzódott Sesshoumaru mögé, aki örök higgadtsággal szemlélte a történéseket.

Neila közben a szörnnyel küzdött. A lény sörényébe kapaszkodott, s próbált fennmaradni a hátán, ami igencsak nehezére esett. Jobbjában kardját tartotta, s valószínűleg csak a szerencsének köszönhette, hogy még nem ejtette el.

A szellem mindent megpróbált, csakhogy idegesítő utasát levesse a hátáról, ám az erősen kapaszkodott. Közben ide-oda repkedett a levegőben, épphogy csak kikerülve a fákat. Egyszer viszont Sesshoumaru felé közeledett, aki kecsesen arrébb szökkent, bár előbb még Rint a földhöz lapította. A kislány ijedten lapult a földhöz, ám a támadó szellem mit sem törődött vele.

- Nem akarsz segíteni neki, Sesshoumaru-sama? – kérdezte Jaken, aki ura mellé tántorgott.

- Ez nem az én harcom – felelte a férfi fagyosan, mire a szolga a harc felé fordította a fejét.

Neila még mindig a szellem hátán kapaszkodott, ám tudta, így sosem jutnak dűlőre. Ezért aztán egyszer elengedte hátasát, mire annak lendülete azonnal levetette a hátáról. A nő számított erre, s egy fa törzséről elrugaszkodva, ismét támadásba lendült. A Shirojin egyetlen csapásával végzett ellendelével, aki elterült a földön, ismét feldöntve Jakent.

Neila elégedetten nézte áldozatát. Küldött egy diadalittas pillantást Sesshoumaru felé, aki csak horkantott válaszképp. A harcos erre kedélyesen mosolyogva megvonta a vállát és mintha mi sem történt volna, folytatta útját. Rin utánaszaladt, lelkesen áradozva. Sesshoumaru is elindult. Jaken, aki még mindig egy fának dőlve feküdt, próbálva elűzni a szeme előtt táncoló csillagokat, magában még egy előnyt adott a harcos jelenlétének…

A nap további része eseménytelenül telt el. Az idő meleg volt, az ég felhőtlen. Csupán az éj hozott enyhülést az utazók számára. Az ezüst Hold ismét megkezdte útját a sötét égbolton. Hideg sugaraival szintén végigpásztázta a földet, megérintve mindent. Mindenről tudomást szerzett, ami az ő uralkodásának ideje alatt történt.

Neila éppen ezeken tűnődött, mivel néha szeretett elkalandozni a valóság talajától, amikor a csodás Holdat nézte. Gyakran szemlélte a csillagos égboltot, mivel csupán akkor talált igazi nyugalmat. Ilyenkor a gondolatai szabadon szárnyalhattak.

Nem volt a társaival, inkább félrehúzódott. S nemcsak Sesshoumaru miatt. Bár nem szeretett túlzottan a szellem közelében lenni, mégis megtűrte. Gyanította, ez az érzés kölcsönös lehetett. Így aztán egyfajta rivalizálás alakult ki közöttük, habár sosem került sor semmiféle összeütközésre kettőjük között. Mégis, ő maga teljesen egyenrangúként kezelte a férfit, akinek ez biztosan nem volt az ínyére, s igencsak szerette volna bebizonyítani az ellenkezőjét. Hogy egyértelműsítse, mennyivel is magasabban áll egy ember fölött.

„Csakhogy én nem vagyok ember”- fűzte tovább a gondolatait. Erre szomorúan felsóhajtott. Néha bizony igencsak elege lett már mind Jaken állandó vádaskodásából, rendreutasításából, mind Sesshoumaru hideg tekintetéből, melyből leplezetlen ellenszenv sugárzott. De néha még Rin szüntelen csacsogásából is. Éppen ezért néhanapján bizony elment tőlük. Mindig is szabadnak tartotta magát, tehát úgy vélte, ha a szellem eltűnhet a saját dolgait intézni, akkor ő is megteheti. „Elvégre is, ugyan mivel akadályozna meg?”- tűnődött magában.

Most is annyira távolodott el társaitól, amennyire csak lehetett. Még éppen érezte a jelenlétüket. De megzavarni, vagy megtalálni már nem tudnák, ha ő maga nem akarná. Legalább is, így hitte. Csakhogy olyannyira elmerült a gondolataiba, hogy későn vette észre, valaki már ott járt közvetlenül mögötte. Magában füstölögve pillantott fel a mellette álló férfire, aki szintén a Holdat nézte az égen.

Egy ideig nem szóltak egymáshoz. Neila néha-néha a szellemre pillantott, mivel fogalma sem volt, minek köszönhette a látogatását. Egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Szeretett volna elmenni, mégis kíváncsi volt, miért kereste fel. Feltámasztotta az egyik térdét a hatalmas fatörzsön, ahol üldögélt, s karját kényelmesen rátette.

- Ki vagy te? – törte meg váratlanul a csendet Sesshoumaru, mire Neila csodálkozva nézett rá. Ha bármire is számított, hát az biztosan nem ez volt.

- Akinek gondolsz – felelte ugyanúgy, ahogy legelőször. A férfi horkantott.

- Nem vagy ember… De szellem sem… és félszellem sem.

A szellem társára nézett, aki viszont a földet bámulta.

- És halott sem…

A csend hosszúra nyúlt. A harcosnő nem akart válaszolni. Nem is igazán tudott volna mit. Mellette a szellem pedig nem akarta megtörni a némaságot, melyet ő maga is annyira szeretett.

Végül Neila felállt. Indulni készült.

- Hová akarsz menni? – érdeklődött Sesshoumaru, mire társa félig hátrafordult.

- Miért érdekel? Nem mindegy az neked?

- Rin hiányolt.

- Nekem is lehet szabadságom, nem? – vont vállat a nő. – Ha azt hiszed, egy ember gyerekkel le tudsz láncolni, nagyon tévedsz.

A férfinek megvillantak a szemei a fagyos hang hallatán.

- Ha megveted az embereket, miért maradtál velünk?

„Ez egy jó kérdés” – sóhajtott fel magában Neila. A választ pedig ő maga sem tudta. Valóban megkedvelte Rint. Talán kissé jobban is, mint ami a számára egészséges lett volna.

- Nem én akartam csatlakozni hozzátok. Ha jól emlékszem, te magad hívtál, Sesshoumaru.

- Valóban.

A harcosnő szembefordult a szellemmel, aki hűvös tekintettel nézett rá. Karba tett kézzel várt. „Ez a semmitmondó beszélgetés nem vezet semmire. Mégis minek jött akkor ide?”

- Ha esetleg befejezted a beszélgetést, akkor talán el is mennék. De ha mégiscsak beszélgetni szeretnél, keresd fel az öcsédet, Inuyashát. Vele többre mennél – vetette oda idegesen a nő, mire a másik tekintete dühösen villant.

- Ne merészeld annak a fattyúnak a nevét még egyszer kimondani előttem!

- Ooo… tehát ugyanannyira lenézed a félszellemeket is, mint az embereket. Mégis, az egyik éppen a te öcséd. Kellemetlen – mosolyodott el gúnyosan a harcosnő.

- Te sem vagy különb náluk.

Neila mosolya még szélesebb lett. Nagyon is jól tudta, mennyire nem kedveli a férfi. Az ő érzései sem voltak különbek.

- Azért kíváncsi lennék, mivel tartod többre magadat nálam. Elvégre is, legyőztelek.

Ez talált. A férfi tekintete egészen elsötétült. Minden bizonnyal ez egy örök szégyenfolt lesz a büszkeségén.

A némaság szinte kézzel foghatóvá vált. A feszültség csaknem életre kelt a szembenálló felek között. Végül Sesshoumaru hátat fordított és elment. Neila pedig felsóhajtott. Majd szintén elindult, de az ellenkező irányba. Nem is mutatkozott három teljes napig.

- Sesshoumaru-sama – szólalt meg Rin, a harmadik nap este. A férfi háttal állt neki, semmi jelét nem mutatta, hogy figyelne. Egy kisebb dombon ütöttek tábort, s a férfi a messzeséget fürkészte. A szél felőle fújt.

- Hol van Neila? – kérdezte a kislány. – Mikor jön vissza? Ennyi időre még nem ment el.

- Ugyan! Kinek hiányzik? – morogta Jaken, aki karba tett mancsokkal gubbasztott a tűz mellett.

- Nekem… nekem hiányzik – suttogta a gyermek gyámoltalanul, mire a szolga rosszallóan nézett rá.

- Ne légy nevetséges. Amennyire ismerem, minden bizonnyal megint csak harcol. Állandóan csatázik! Ilyen harcias embert még nem láttam. Az is lehet, hogy már megölte egy szellem. Nem csodálkoznék rajta. Ha mondjuk összeakadt volna egy sárkánnyal…

- Ne mondj ilyeneket Jaken-sama! Kérlek! – kiáltotta Rin, s megrázta a koboldot.

- Jól van, jól van, csak engedj el, te lány! – tiltakozott a szellem, mire a gyermek elengedte. Felhúzta a térdeit, átkarolta, s állát a térdein nyugtatta. Szomorúan nézte a lángokat. Mellette Jaken eleinte magában füstölögve ült, de mikor látta, mennyire elszontyolodott a lány, megenyhült a szíve.

- Na… nem kell ennyire letörni. Erős… egy emberhez képest talán túlságosan is – dünnyögte békítően Rinnek, aki enyhén bólintott.

Sesshoumaru eltűnődött mindezen. Ő is gyanúsnak tartotta, amiért Neila még nem tért vissza. „Lehet, hogy végleg elment?” – kérdezte magától. Ha tudta volna, hogy a keresett személy éppen akkor Inuyasha társaságában ücsörgött a tűz mellett, talán nem gondolkozott volna többet a dolgon.

Neila is kivételesen szótlannak bizonyult, ahogy Kagome mellett üldögélt. Ez pedig a diáklánynak is feltűnt. Korábban ugyanis mindig jókedvűen beszélgettek, jót nevettek azon, amikor Mirokut rendreutasította. A kacér szerzetes ugyanis nála is szerencsét próbált, ám a szokatlanul erőteljes pofon után és Sango dühös tekintetének kereszttüzében inkább úgy gondolta, Neilat kihagyja a szórásból…

- Minden rendben? – kérdezte Kagome, mire a harcosnő ránézett.

- Persze… Csak azon tűnődtem, talán ideje lenne mennem.

- Miért? Legalább az éjszaka maradj még velünk.

- Inkább nem. Szeretek a sötétben sétálni.

Ezzel felállt, s elindult. A többiek csodálkozva néztek rá.

Neila viszont nem törődött a kérdő tekintetekkel. Elég messze került Rintől, s gyanította, a kislány már minden bizonnyal halálra aggódta magát érte. Ő maga is nyugtalan volt miattuk. Keresett egy magas, vastagtörzsű fát, melynek az egyik ágát kinézve magának, letelepedett és megvárta a Napkeltét.

Az idő gyorsan telt, miközben ő a gondolatai útvesztőiben bolyongott. Mikor pedig kivilágosodott, ismét útrakelt. Valamiért viszont megszaporázta lépteit. Érezte, történt valami, amíg ő távol volt a társaitól.

Tovább ment hát, a kellemetlen érzésétől gyötörten. S nem is kellett tévednie. Nem sokkal maga felett ugyanis különös darazsakat vett észre. Lassan repültek, talán sérültek is lehettek. Üldözőbe vette hát őket. Ám egy zöld réten egyszerűen lehullottak. Érdeklődve szemlélte meg a rovarokat. Pár pillanattal később Inuyasha és csapata bukkant fel. Már éppen szólásra nyitotta volna a száját, mikor egy fényes gömb képében Sesshoumaru is megérkezett.

A férfi metsző tekintete még a szokottnál is ellenségesebb volt. Neila ebből tudta, valóban történhetett valami. „Talán megint az a Naraku, vagy ki lehet a dolgok mögött”- villant át a harcosnő agyán, felidézve a korábban Jaken által elmondottakat. Eszerint a szellemet egy alkalommal ez a személy csaknem magába olvasztotta. Csak Inuyashával együtt tudták legyőzni, bár az illetőnek sikerült elmenekülnie. S most, hogy ezen gondolkozott, az is felrémlett neki, mintha a szolga említette volna ezeket a rovarokat is.

- Inuyasha. Te ölted meg a saimyoushoukat? – kérdezte Sesshoumaru.

- Saimyousou? – érdeklődött a fiatalabb testvér. – Tehát így hívják ezeket a rovarokat?

- Nem ő ölte meg. Maguktól hulltak a földre – szólt közbe Kagome is, ám Sesshoumaru kardot rántott.

- Inuyasha. Nem vagyok jó hangulatban – jelentette ki, mire az öccse is fegyvert fogott.

Ismét egymásnak estek hát, minek láttán Neila elgyötörten, a fejét csóválva sétált oda a diáklányhoz.

- Ezek mindig ilyenek? – dünnyögte, mire a tanuló bólintott. A kibontakozó harc viszont túlságosan is lekötötte a figyelmüket, így Neila sem vette észre, mikor a kétfejű sárkány, hátán Rinnel elrepült felettük a távoli hegyek felé.

- Tulajdonképpen miért utálják egymást ennyire? – tette fel a kérdést a harcosnő, mire Kagome és Miroku felvázolták a történetet.

Közben Sesshoumaru a földre küldte Inuyashát, minek láttán Kagome közbelépett, Neilaval a nyomában.

- Sesshoumaru, ne öld meg! Azt akarod tudni, hol van Naraku? – rohant oda a diák, mit sem törődve a földön fekvő Inuyasha ellenkezésével. – Azt hallottuk, valahol északon tanyázik.

- Északot mondtál? – mondta az idősebbik testvér, s eltette kardját. Aztán, Neilara pillantva megfordult és szó nélkül elment. A harcosnő tisztes távolból követte.

- Várj, Sesshoumaru! – kiáltotta utánuk Inuyasha. – Miért üldözöd Narakut?

- Sosem bocsátom meg neki! – vetette oda a testvére, aki mégcsak le sem lassított. Neila viszont beérte, s mellette ment tovább.

- Hol voltál? – vonta kérdőre a férfi, mikor mellé ért. Kivételesen a társa úgy gondolta, jobb nem veszekedni. Sőt, valamiért akkor úgy döntött, talán megpróbál vele kibékülni. „Feltéve, ha ő is halandó lesz rá” – vélte magában. Összefonta karjait a mellkasa előtt.

- Szükségem volt egy kis egyedüllétre – vonta meg a vállait, mire a férfi rápillantott a szeme sarkából.

- Te viszont szólhattál volna, amikor Naraku ellen harcoltál – jegyezte meg halkan egy rövid szünet után, elfordítva a fejét. A szellem azonnal észrevette a változást, amit eléggé furcsállt is. Nem egészen erre számított.

- Csak nem érdekel a dolog? – vonta fel az egyik szemöldökét. A nő ránézett. Arany szemeiből semmit sem lehetett kiolvasni.

- Hiába érdekel, úgysem mondasz el nekem semmit. Pedig… néha talán elkelne a segítség, vagy talán nem?

Sesshoumaru már-már szólásra nyitotta a száját, aztán mégis lenyelte durva szavait. Megváltozott a légkör körülöttük. Immáron korántsem volt olyan feszült, mint eddig. Társai szavaiból sem a megvetést, sem a kérdőre vonást nem hallotta ki.

- Igyekezzünk – mondta végül, s egy ezüst gömbként a távoli hegyek felé vette az irányt. Neila csak bámult utána. Nem volt kedve felfedni előtte az erejét, ezért futva követte társát.

Ahogy pedig utóbb kiderült, nem hiába volt ez a nagy sietség. Rint ugyanis csak éppen hogy el tudta kapni a férfi, amikor egy növényért nyúlva egyszer csak leszakadt alatta a sziklapárkány és lezuhant.

Végül Ah-unnal együtt megkeresték Jakent, akinek az életét mentette meg az a növény.

A tűznél üldögélve, az alvó Rinnel az ölében Neila ismét az aznapon tűnődött. Tekintete pedig a neki háttal álló Sesshoumarura tévedt.

Elmosolyodott.