5.) Békekötés

A társak tovább barangoltak, Naraku nyomát kutatva, ám nem találtak semmit. Mintha csak a föld nyelte volna el. Talán ez is lehetett az igazság. Mindenesetre, útjuk közben nem egy kalandba keveredtek.

Neila és Sesshoumaru egészen jól megtűrték egymást az utóbbi időben. Korántsem volt már olyan feszült a légkör közöttük, mint a kezdetekben. S ez természetesen Jakennek is feltűnt, mivel az utóbbi időben kevesebb púp nőtt a fején… Még Neila is egészében véve békésen viselkedett vele szemben, s kivételesen ő maga is egyre kevesebbszer szólt rá tüzesvérű társára.

Sőt, mint azt néhány rövidebb harcban be is bizonyították, a két fél tökéletes párost alkotott csata közben. Valósággal kiegészítették egymást, ami komoly előnyt jelentett a számukra. Mindketten megváltoztak, ahogy útjuk közben kényszerűségből mégiscsak megismerték a másikat valamelyest.

„Mintha egyfajta békét kötöttek volna egymással”- vélte Jaken, a helyzeten morfondírozva. Ismét a harcosnő mögött bandukolt. S mint eddig mindig, megintcsak a hosszú szoknyájának végét bámulta, mely úgy hullámzott, akár egy tenger. Ez a lágy hullámzás pedig valósággal megbabonázta a szolgát. Ilyen esetekben pedig mindig a fennálló helyzeten kezdett el tűnődni. S mint eddig mindig, most is nekiment a nő lábainak, mikor az váratlanul megállt. S ahogy eddig, ezúttal is kiérdemelte az arany tekintet rosszalló pillantását, minek láttán a zöld kobold behúzott nyakkal lépett hátrébb.

- Mi történt, Neila? – kérdezte Rin, aki, mint általában, most is a harcosnő mellett baktatott. Sesshoumaru is hátrapillantott.

- Megint egy szellem? – kérdezte kissé unottan, mire társa bólintott. Erre egy halk sóhajjal előhúzta a Toukijint. Neila is mellé lépett, a Shirojinnel a kezében.

A némaság csaknem kézzel foghatóvá vált. Egyetlen neszt sem lehetett hallani. Még a réten korábban zizegő bogarak is elnémultak, jelezvén, valóban veszély közeledik.

Türelmesen várakoztak egy ideig, ám nem történt semmi. Valamiért mégis egyre nyugtalanabbak lettek. Nagyon is érezték, a szellem már nincs messze tőlük. Sőt… a tüzes tekintetét is érezték magukon, ahogy valahonnan őket szemlélte. S úgy tűnt, immáron kiszemelte az áldozatát.

Ekkor ugyanis váratlanul egy hatalmas imádkozó sáska bukkant elő a semmiből. Gyorsan mozgott, így ellenfelei mégcsak fel sem fogták, pontosan mi is történt, de ő már a levegőben repült, erős rágói között a segítségért kiáltó Rinnel.

- Átkozott! – suttogta Sesshoumaru, s a szörny után iramodott. Egy ugrással utol is érte és még ugyanazzal a lendülettel levágta a lény szárnyait. Erre az felordított, elengedve Rint. A férfi azonban hiába akarta elkapni, túl messze volt tőle, s még az imádkozó sáska is köztük volt. Már-már azt hitte, lezuhan a lány, mikor egy tüzes villanás vonta magára a figyelmét.

Csodálkozva nézte, ahogy Neila a tűzszárnyait használva minden nehézség nélkül elkapta a lány, aki az ijedségtől elájult. Majd a harcos ellenfelük felé fordult. Düh lángolt arany szemeiben. Ismét a levegőbe emelkedett, s egy suhintással tűztenger vette körbe a lényt. Ám a szörny erősebb volt, mint amire számítottak és egy ugrással kimenekült a katlanból. Ezután Sesshoumaru támadta. Szemtől szemben álltak.

Csakhogy a lény korántsem volt olyan lassú, vagy ostoba, mint amilyennek látszott. Amint a férfi felugrott, egy csaknem szemmel követhetetlen mozdulattal az egyik hatalmas fogókarjába zárta ellenfelét. A szellem eleinte képtelen volt megmozdulni a döbbenettől, miszerint ez egyáltalán előfordulhatott vele. Aztán, egyetlen csapással levágta támadója karját, majd a váratlanul megjelenő tűztenger elől félreugorva figyelte, ahogyan ellenfelük a földre zuhant.

- Megsérültél? – kérdezte Neila, aki az egyik karjában Rinnel leszállt mellé. A férfi lenézett a vágásra, amelyből vékony patakban csurdogált végig a vér a karján.

- Csak egy karcolás – felelte, s eltéve kardját elindult. A harcos követte, bár előtte a tekintetével megkereste Jakent, aki eddig Ah-un mögé húzódva figyelte az eseményeket.

Folytatták hát útjukat. Igaz, a Nap már lemenőben volt. Egy patak mellett ütöttek tábort a közeli erdőben, ahová eddig tartottak.

A nyugalom ismét körbevette őket. A fák levelei nyugtató dalt zengtek. Az ágak között néhol kisebb állatok ugráltak ide-oda, a földön pedig bogarak zizegtek. A kis patak lágy hullámai halk dallamot susogtak, mely tökéletesen kiegészítette az éjszakai erdő szimfóniáját. A vékony Holdsarló pedig az égen figyelte a történéseket, akár egy fáradhatatlan őrszem.

Miután a kis csapat valamelyest megnyugodott a történtek után, visszazökkentek a régi kerékvágásba. Neila egy általa létrehozott rongyot benedvesített a patak hűs vizébe, s megtörölte vele a még mindig eszméletlen Rin homlokát. A kislány nem sokkal később kinyitotta a szemeit. Majd, miután kényelmesen befészkelte magát Ah-un mellé, pihentető álomba zuhant. Nem sokkal mellette Jaken is régen az igazak álmát aludta.

A harcosnő így ismét benedvesítette a rongyot, aztán Sesshoumaruhoz lépett, aki egy fának támaszkodva, lehunyt szemekkel ücsörgött. Bár, mikor meghallotta a közeledését, ránézett.

- Engedd, hogy ellássam a karod – kérte kedvesen a harcos, miközben letérdelt mellé.

- Nincs szükségem ápolásra – közölte hűvösen a férfi és ismét lehunyta a szemeit. Neila erre felvonta az egyik szemöldökét. Lenézett a földre, ahol társa karját nyugtatta. Még mindig folyt a sebeiből a vér, mely apró tócsában gyűlt össze a földön. Megcsóválta a fejét. Majd, mit sem törődve a szellem kijelentésével, megfogta a karját, felhúzta a kimonóját és elkezdte kitisztítani a sebeit.

Sesshoumaru elkerekedett szemekkel bámult a nőre. Eleinte fogalma sem volt, mit tegyen, annyira megdöbbent a merészségén. Szinte szóhoz sem jutott. Végül, nyugalmat erőltetve magára, mégiscsak engedte társának a sebek bekötését. Ismét lehunyta a szemeit.

Bár fájtak neki a sáska által okozott vágások, mindezt elnyomta a harcos meleg érintése. Kissé túlságosan is meleg érintése, ahogyan a férfi megjegyezte magában. Tulajdonképpen még élvezte is a helyzetet. Elvégre is, kiszolgálták.

Mikor Neila végzett a kötéssel, felállt. Sesshumaru erre felnézett rá.

- Te… jól vagy? – kérdezte, mire a nő megállt. Félig hátrafordult.

- Igen, köszönöm – felelte mosolyogva.

Aztán ivott egy pár kortyot a tisztavizű patakból. Majd, megérezvén magán a szellem őt mustráló tekintetét, érdeklődve visszament hozzá. Leült mellé. Kényelmesen elhelyezkedett, s lehunyta szemeit. Már-már elaludt, mikor társa szavai felriasztották.

- Rin szerencsés volt, hogy a közelében voltál – törte meg a csendet Sesshoumaru, miközben elnézte a fák leveleinek táncát az enyhe szélben. Mellette Neila csodálkozva fordult felé.

- Érdekes erővel bírsz. Hatalmad van a tűz fölött – folytatta monológját a férfi, s a harcosra pillantott a szeme sarkából.

„Vajon hová akar kilyukadni?”- tűnődött magában Neila. Még mindig nem szólt.

- Feltételezem, nem sokan tudják ezt rólad. Talán még Inuyasháék sem.

- Miből gondolod, hogy én annyit lennék velük ?

- Néha érzem a szagukat rajtad. Ebből gondoltam, időnként összetalálkozol velük.

- És ez zavar?

Rövid szünet következett. Neila kíváncsian nézte az eget bámuló férfit. Fogalma sem volt, miért akart beszélgetni. Eddig nemigen váltottak szót egymással, csak ha valamiért kellett. Most pedig… most pedig beszélgetni kezdtek… Ezt igencsak különösnek tartotta a harcosnő.

- Ráadásul, láthatóan tökéletesen uralod az erődet. Ezt nem lehetett annyi idő alatt megtanulni, amennyi egy halandó embernek a rendelkezésére áll. Kíváncsi lennék, mégis ki taníthatott.

- Az apád.

Sesshoumaru erre elkerekedett szemekkel nézett rá. Nem akart hinni a fülének. Neila ránézett. Arany szemei akár egy tó tükre, csillogtak, ám ahogy a férfi mélyen belenézett, számtalan titkot vélt felfedezni a mélyén. Végül, mikor kissé összeszedte magát, a szellem tovább érdeklődött.

- Honnan ismerted? Egyáltalán hogyan…

- …hogyan élhettem már akkor is? – fejezte be a kérdést társa helyett a nő egy keserű félmosollyal az ajkán. Mellette Sesshoumaru élénken figyelt. Kezdte egyre jobban érdekelni a dolog. Arra már hamar rájött, valóban nem egy közönséges útitárssal hozta össze a sors, ám erre még ő sem gondolt.

- Amint megláttalak, azonnal tudtam, te csakis Inu no Taishou fia lehetsz. Sokban hasonlítasz rá – mosolyodott el a harcosnő. A férfi nem állta a tekintetét. Inkább a földet kezdte el fürkészni. Bár, valójában nem látott semmit. Csak a történetre figyelt. Neila egy halk, fájdalmas sóhajjal folytatta. A szellemnek viszont feltűnt, valójában milyen mély fájdalom lakozott a nő hangjában. Felnézett, s társa arckifejezését kezdte fürkészni.

Bár a harcos látszólag közömbösen beszélt, tekintete és a hangja nem erről tanúskodott. Az arany tó, mely eddig tükörsimaként húzódott a szemében, most elsötétült, felkavarodott. Hangja is szokatlanul komolyan csengett.

- Igen, sokban hasonlítasz rá. S hogy honnan ismerem? Nagyon régen történ már, amikor mi találkoztunk. Én akkor még elég fiatal voltam, csupán kétszáz éves. És persze, igencsak tapasztalatlan. Már akkoriban is szerettem mindenféle harcba és kalamajkába keveredni, csakhogy azidőtájt még korántsem uraltam az erőmet. Csupán annak töredékét fedeztem még fel. Egyszer pedig kissé nagyobb fába vágtam a fejszém, mint kellett volna. A szellem, amelyikkel harcoltam, jóval erősebbnek bizonyult nálam. Bizony nem sokon múlott, hogy nem végzett velem. Inu no Taishou az utolsó pillanatban lépett közbe és ölte meg a szellemet.

Neila itt elhallgatott egy pár pillanatig. Tekintete elhomályosult, hangja elhalkult. Szinte csak magának mesélt. Minden bizonnyal újból átélte az akkor történteket.

- Sokat tanultam tőle. Egy időre hozzá szegődtem, együtt barangoltunk a környéken. Ő tanított meg harcolni, az ő segítségével fedeztem fel a bennem rejlő teljes erőt és hajtottam az uralmam alá. Nem is tudom, mennyi ideig voltunk együtt. Nemsok, legalább is, az én és a többi szellem szemében. Mindenesetre, elég szoros barátság alakult ki közöttünk, noha én jóval fiatalabb voltam nála. Mégis, sokat mesélt nekem. Rengeteg történetet hallottam tőle. Többek között a kardjairól, illetve a családjáról is. Mondanom sem kell, igencsak elszomorodtam, amikor meghallottam a halálhírét. És annak a körülményeit…

Neila ekkorra már visszatért a jelenbe. Titokzatos, mindent tudó tekintettel nézett Sesshoumarura, aki mindaddig figyelmesen hallgatott.

- Ezek szerint egészen jártas vagy a múltamban is – jegyezte meg kissé sértődötten a férfi.

- Azért nem egészen – mosolyodott el a harcosnő. – Példának okáért, fogalmam sincs, mit csináltál abban az időszakban, amit tőle távol töltöttél.

- Erőt gyűjtöttem… - suttogta alig hallhatóan a szellem, minek hallatára társa érdeklődve fordult felé.

- Az apám… Ő volt a legerősebb szellem, akit valaha is ismertem. És ő lett volna a legerősebb, akit legyőzhettem volna…

Neila ennél a pontnál teljesen ledöbbent.

- S akkor megkaphattam volna a jogos örökségem. A Sou’ungát és a Tetsusaigát… Nem pedig ezt a használhatatlan Tenseigát. Amivel mégcsak ölni sem lehet.

Sesshoumaru tekintete egészen felizzott. Kezét ökölbe szorította.

- De az az átkozott szuka és az a fattyú Inuyasha mindent tönkretettek! A hatalmas Tetsusaigát kapta az a semmirekellő korcs. Aki forgatni sem tudja! Én pedig a hasznavehetetlen kacatot. Máig sem értem, miért így döntött az apánk.

- Pedig elég egyértelmű – vetette közbe Neila, mire a szellem rápillantott. Szemeiben ott csillogott a kérdés, ám a harcosnő nem volt hajlandó válaszolni rá.

- Magadnak kell rájönnöd a megoldásra. Különben mit sem ért az egész – vonta meg kecses vállait, minek hallatára düh villant a férfi tekintetébe. A másik hűvös szemeit látva viszont lecsillapodott.

- Talán… - suttogta Sesshoumaru.

Többet nem beszéltek. Neila kimerülten dőlt neki ismét a fa törzsének, s nem sokkal később már aludt is. Arcán békesség türköződött, amin nem egyszer elidőzött a mellette éberen vigyázó férfi tekintete. Igaz, a gondolatai messze jártak…