6.) A múlt árnyai

Neila ismét egyedül bolyongott. Már vagy két napja elhagyta társait, s mint eddig mindig, szó nélkül. Igaz, most már visszafelé tartott. Viszonylag nyugodt utazást tudhatott a háta mögött, csupán egyetlen szellemmel akadt össze, aki természetesen nem jelentett kihívást a számára.

Ahogy bandukolt az ösvényen, felnézett az előtte még messze magasodó, ám egyre közeledő hegyre, ami valamiért igencsak furcsának tűnt a szemében. Ő maga ugyan nem volt rosszul, ám ahogyan jobban is odafigyelt, érezte, valami mégsincs rendjén. A táj kissé túlságosan is lenyűgöző volt, s csaknem teljesen szellemmentes.

Ahogy azt egy völgyben lévő faluban megtudta, a különös hegyet Hakureizannak hívták, s igen erős szent erővel bírt. A harcos, miután megtudta, amit akart, tovább indult. Kissé borzongatta a környék túlzott tisztasága, ahogyan megjegyezte magában. Ráadásul, az érzékei sem egészen úgy működtek, mint ahogyan annak rendje és módja szerint kellene.

Ekkor valamiért igencsak kellemetlen érzés kerítette a hatalmába, ezért felszállt. A levegőben szemlélve próbálta kideríteni, miért gyötörte az a különös erő. Ahogyan a hegy felé közeledett, egyszer csak megérezte Sesshoumaru jelenlétét, ezért irányt váltott. Igencsak meglepődött, mikor őt is, nem sokkal a föld felett lebegve találta, ahogyan szélsebesen repült egy irányba. S ahogyan elnézte, egyenesen a megszentelt hegy felé. Csatlakozott hát hozzá. A féri csupán egy pillantással köszöntötte.

- Mi történt? – kérdezte Neila üdvözlés helyett. Közben vetett egy pillantást a szellem prémjébe kapaszkodó Jakenre, aki csaknem leesett.

- Azok az átkozottak elvitték Rint.

- Kik?

- Sichinintaiok.

A harcosnő csaknem megállt a levegőben megdöbbenésében. Elkerekedett szemekkel bámult társára, arcából minden szín kiment. Sesshoumaru erre érdeklődve nézett rá.

- Talán ismered őket? – érdeklődött különös hangsúllyal. Ám a nő válasz helyett csak gyorsított az iramon. Ha egészen megacélozta az akaratát, s megpróbálta kiszűrni a hegy tisztító erejét, halványan ugyan, de felfedezhetett az egykori emberek erejéhez hasonló érzést.

Ez vezette őket egészen a hegy lábához, ahol egy kisebb, teraszos részen ketten vártak rájuk. Az egyiknek a kezében volt Rin, a másik kivont kardját a vállán pihentette. Neila és Sesshoumaru szemtől szemben álltak meg velük.

- Hey! Neila! – kiáltott az egyik, s boldogan meglengette szabad kezét a levegőben üdvözlés képpen. A harcosnő erre nem tudta eldönteni, mit reagáljon. A szeme sarkából társára pillantott, aki kérdőn nézett rá.

- Nicsak! – szólt a másik. – Ez tényleg ő. Rég nem találkoztunk, nemde?

- Suikotsu… Jakotsu… Hogyan…? – dadogta a harcos kissé bizonytalanul.

- Háát, ez valóban egy jó kérdés. Felébresztettek minket. Hát nem nagyszerű? Mint a régi szép időkben – villant meg Jakotu szeme, ahogyan Sesshoumarura nézett.

- Hol van… - kezdte Neila, ám Suikotsu félbeszakította.

- Bankotsu? A sírunknál. Mukotsu és Kyokotsu ismét meghaltak, hát elment, hogy tiszteletét tegye – vont vállat, mellette Jakotsu kedélyesen mosolygott.

- Bizony felkereshetnéd. Biztosan örülne neked. Azért abban nem változott, hidd el nekem, csak az ereje lett nagyobb – jegyezte meg Jakotsu, s kacéran kacsintott egyet.

Sesshoumaru mindezt némán hallgatta, csupán néha küldött egy-egy kíváncsi pillantást a mellette álló Neilara. A harcosnő láthatóan kemény harcot vívott magával, mit is tegyen. Aztán döntött. Felnézett a férfire, aki szintén ránézett. Nem szóltak egy szót sem, mégis megértették egymást.

A nő végül elrepült, otthagyva a kétségbeesetten kiáltozó Rint és az enyhén döbbent Sesshoumarut Suikotsu és a mindentudón mosolygó Jakotsu társaságában.

A harcosnő nem igazán tudta megállni, hogy még egyszer ne lássa Bankotsut. Nem is kellet túl sokat repülnie, hiszen nagyon is jól tudta, hol volt a sichinintai sír. S valóban, ahogy közeledett felé, meg is találta Bankotsut, aki éppen akkor Kikyouval társalgott. Ezért úgy döntött, bevárja a férfit kissé lejjebb az úton, amelyen haladt.

Úgy is tett. Az út mellett sorakozó fák egyikének dőlve várakozott. Nem kellett sokáig. Nem sokkal később Bankotsu tűnt fel az ösvényen, hatalmas fegyverét hanyagul vállának támasztva. Amikor meglátta a harcosnőt, megállt.

- Hey! Tényleg te vagy az? – kérdezte, aztán felnevetett.

- Rég nem láttuk egymást! Na, mit szólsz, hogy újra élek?

- Narakuval szövetkeztél? – kérdezte a nő teketóriázás nélkül.

- Naa mi van? Nem is örülsz, hogy látsz? Egyébként, igen. Ő adta nekünk az ékkőszilánkokat, amivel ismét élhetünk. S nem is rosszul.

Ekkor Bankotsu kíváncsian pillantott a harcosnő háta mögé, akinek nem kellett megfordulnia, hogy tudja, Sesshoumaru állt ott. Karba tett kézzel állt a két férfi között. A szellem mögötte kardja markoltára tette karját, s lépett egyet előre. Erre Bankotsu gonoszul elmosolyodott.

- Csak nem harcolni akarsz? – érdeklődött.

- Nem – válaszolt a szellem helyett Neila, mire mindketten érdeklődve néztek rá.

- Ő nem Naraku ellensége, ne törődj vele – folytatta a nő vállat vonva, mire az ember kissé csalódottan pillantott Sesshoumarura, majd ismét rá. Aztán ő is vállat vont.

- No és te? Éppen vele vagy? – kérdezte. A harcosnő enyhén elpirult. Ő tökéletesen értette, miért kérdezte ezt.

- Nem erről van szó.

- Akkor, ismét csatlakozol hozzánk? Mint a régi szép időkben… - emlékezett vissza Bankotsu.

- Nem. Békésebb utat választottam.

- Nem tudod, mit hagysz ki. Nos hát… még találkozunk – intett hanyagul búcsút Bankotsu és tovább sétált.

Neila sokáig nézett utána. Csak akkor eszmélt fel gondolataiból, mikor Sesshoumaru mellé lépett. A férfi tekintetében kérdések csillogtak, mire a harcos felsóhajtott. Megfordult és elindult az úton, az ellenkező irányba. Mögötte a szellem fürkésző tekintettel lépdelt.

- Hol van Rin és Jaken?

- Biztos helyen.

S valóban. Ahogy megtalálták őket, Neila valóban elismerte, elég távol voltak a dolgok sűrűjétől. Csakhogy ezzel még korántsem volt vége. Sesshoumaru ugyanis, Jakennel a nyomában elindultak felkutatni Narakut, aki biztosan ott rejtőzött valahol. Neila pedig Rinnel és Ah-unnal várakoztak rájuk nem messze a Hakureizantól, bár azért biztos távolságban tőle.

Nem kellett sokat várakozniuk. Alig egy napon belül mindketten visszatértek. A lányka lelkesen üdvözölte mindkettőjüket, majd folytatták útjukat. Ezúttal dél felé, mivel eddig, a korábban hallott útbaigazítást követve észak felé meneteltek.

Éjszakára egy kis réten ütöttek tábort, melyet erdő vett körbe. A vacsora után Rin és Jaken hamar álomba merültek. Az őket szemlélő Sesshoumarunak ekkor tűnt fel a harcos hiánya. Mivel érezte a levegőben a szagát, elindult utána. Nem messze tőlük meg is találta a keresett személyt, aki elmélyülten szemlélte a csillagokat.

Nem szólt, mégcsak meg sem fordult, mikor mögé ért. Csupán állt, karba tett kézzel és bámult a sötét égre, mintha csak a csillagoktól és a Holdtól várná a választ.

- Ismerted őket… - törte meg a csendet Sesshoumaru, mire a nő enyhén összerezzent.

- Igen…

- Csatlakoztál hozzájuk.

A szellem hangja ridegen csengett, mégis ott bujkált benne az ügyesen leplezett kíváncsiság, elkeveredve a döbbenettel.

- Mint azt korábban is mondtam, az erőmhöz híven a természetem is tüzes. Mindig is szerettem különböző bonyodalmakba keveredni – vont vállat Neila.

- Ezek közönséges emberek. Akik kedvük szerint öltek.

- Aztán, mit törődsz te velük? Igen, emberek… De nem közönséges emberek.

- És Bankotsu…

Neila ezt hallva ismét összerezzent. Volt valami a férfi hangjában, ami miatt kirázta a hideg. Valami, amire még később is sokat gondolt, ám sohasem tudta igazán meghatározni.

A csend fojtogatóan ölelte körbe őket.

- Szórakoztunk – vetette oda kissé rekedt hangon a harcos, minek hatására csaknem felnyársalta az arany tekintet.

- Miért nem engedted, hogy megöljem?

- Mert korántsem ment volna olyan könnyen, mint azt gondoltad.

- Ember…

- Ember… de nem közönséges ember – javította ki társát Neila, aki erre megvetően horkantott. Egyértelműen kifejezte, mennyire nem tudja elhinni ezt.

- Ne felejtsd el, kivel álltál szemben. Bankotsu nem véletlenül lett a sichinintaiok vezére. A kegyetlensége vetekszik egy szellemével, ő valóban szórakozásból ölt. Ráadásul, most még ékkőszilánkok is voltak a testében, szerintem nem is egy. Aztán, ott van még a Banryuu is, ami akár egy szellemfegyver is lehetne. Nem lett volna könnyű dolgod.

- Akkor is legyőztem volna.

- Ugyan! Te szajkózod mindig, hogy nem akarsz feleslegesen harcolni. Inuyasha úgyis elintézte – vont vállat Neila.

Ismét csend következett. Mindketten szótlanul nézték a sötét égboltot. Végül mégiscsak Sesshoumaru törte meg a némaságot.

- Miért nem csatlakoztál hozzájuk?

- Békésebb utakon szeretnék járni – suttogta halkan Neila, s lehajtotta a fejét. – Túl sok sötét dolog rejtőzik már a múltamban, amit, ha kitörölni nem is tudok, legalább nem akarom ismét elkövetni őket.

Ekkor lágy érintést érzett, mintha valami finoman végigsimította volna a haját. Csodálkozva nézett fel. Sesshoumaru ugyan már elindult, mégis… tudta, hogy ő volt. Ezt nem lehetett egy enyhe szellőnek gondolni.

Neila érdeklődve nézett utána egy ideig, majd ismét az eget szemlélte.