7.) Változások

A társak tovább utaztak, s kezdett úgy festeni a dolog, ennek soha nem is lesz vége. Mindig csak újabb és újabb útbaigazításokat kaptak Naraku hollétéről. Macska-egér játék volt ez, amiben Naraku úgy változtatta a szabályokat, ahogy kénye-kedve tartotta.

Akkor tűnt fel és ott, ahol és amikor akart. Mindemellett megtalálta azokat a módszereket, amelyekkel csaknem teljesen biztonsággal képessé vált mindenfajta támadás kivédésére. Ezeken felül a majdnem teljes ékkő segítségével nem egy hozzá hű csatlóst hozott létre, melyekkel el tudta végeztetni a munka nagy részét.

Így aztán szinte lehetetlenné vált meglepni őt. Ami nem kis hátránynak számított az ellenfelei számára. S ebbe Sesshoumaru is beletartozott.

A férfi komoran menetelt az úton, nem figyelve a mögötte egészen jól szórakozó Neila és Rin vidám kacagására. Gondolatai Naraku körül jártak. Mindennél jobban szerette volna megtalálni és megölni. S talán jobban is oda kellett volna figyelnie, mit kíván, hiszen a kívánságok néha valóra vállnak…

A szellem egyszer csak megállt, majd szó nélkül rohanni kezdett. Neila, aki mit sem értve bámult utána, miután Rinéket hátrahagyta, szárnyai segítségével tudta csak beérni.

- Mi történt? – érdeklődött, miközben társa mellett repült.

- Naraku – felelte gyűlölettel telt hangon a kérdezett és megszaporázta lépteit.

Nem is kellett sokáig várniuk, hamarosan feltűnt egy bűzös mocsár, mely felett lebegett Naraku, s éppen egy furcsa szerzetet bámult, aki láthatóan erősen figyelt valamire.  A közeledtükre viszont mondott valamit Narakunak, majd elmerült a zöld mocsárban.

Sesshoumaru kirántva a Toukijint azonnal támadásba lendült, ám a kék energia szertefoszlott ellenfele pajzsán.

- Sesshoumaru. Hát ismét találkozunk – szólalt meg Naraku, s támadói felé fordult.

- Nicsak! Egy újabb társra tettél szert? Méghozzá micsoda társra! – mosolyodott el a férfi, mire a szellem ismét támadott. Csakhogy a Toukijin képtelen volt áttörni a burát. Sesshoumaru egy lapos kövön ért földet. Neila mellette lebegett, szintén kivont fegyverrel.

- Bízd rám – szólalt meg, s szemei felparázslottak. Belevágott a levegőbe, mire hihetetlen erejű tűzkatlan tört elő a pengéből, amely körbevette Naraku pajzsát. A férfi kedélyesen mosolyogva szemlélte a próbálkozást, ám csakhamar arcára fagyott a mosoly, mikor a bura megtörni látszott. „Hogyan…?”- kérdezte magától, ám végül a pajzs mégiscsak ellenállt.

- Felesleges időpocsékolás mindenféle támadás. Úgysem tudtok áttörni a pajzsomon – nevetett, mire Sesshoumaru ismét támadott. Ezúttal viszont Neila is besegített neki, s a kettős energiahullám darabokra szaggatta a burát. Ezután a szellem újból előrelendült, csakhogy ellenfele kivédte minden csapását. Egy hatalmas tüskét növesztve az egyik karján könnyedén hárított mindenfajta támadást.

A két társ felváltva támadta, mégsem jutottak dűlőre. Habár Neila egyszer darabokra szaggatta ellenfelük testét a Shirojin tűztengerével, az ismét összeállt az újból felvont bura mögött.

- Mondtam, hogy felesleges mindenfajta támadás. Engem nem tudtok megölni. És most visszaküldöm az erődet – közölte Naraku, mire a pajzsból előtört a lángtenger.

Sesshoumaru és Neila könnyedén elkerülték a csapást, majd ismét a pajzsot kezdték támadni. Azonban kevés sikerrel. Minden kezdődött elölről. Magán a burát is nehezen tudták csak áttörni. Ha pedig történetesen ismét darabokra szaggatták a férfi testét, az újra és újra újjászületett az ismételten felvont pajzs mögött. Ördögi kör volt ez, melyből csakis Naraku kerülhetett ki győztesen.

A két társ így valóban csak az erejüket pazarolták el, komolyabb eredmény nélkül. Kezdtek ugyanis fáradni, minek köszönhetően az újra és újra visszaküldött támadások immáron célt is találtak. Sesshoumarut a saját energiacsapása találta el, bár ez rá nemsok hatással volt. Könnyedén hárított a Toukijinnel. Neilat ezzel szemben komolyan kimerítette az általa keltett tűztenger elleni pajzs fenntartása. Mindemellett nem egyszer kettőjük számára is felvonta a szintén tűzből álló pajzsot.

Ráadásul, ha még mindez nem lenne elég, Naraku nem egyszer meg is sebezte ellenfeleit a tüskéivel, melyeket kardként használt a szemtől-szembeni harcok során.

- Nagyon sajnálom, de már kezd elegem lenni mindebből. Más dolgom is akad, minthogy veletek szórakozzam – jegyezte meg egyszer Naraku.

Ekkor az egyik karját egészen megnyújtotta, s egyenesen Neilat vette célba karmaival. Habár a harcos eleinte még képes volt kitérni a csapások elől, már igencsak fáradt volt. Nem volt szellem, tehát kevésbé bírta erővel a hosszú harcokat, mint akár Sesshoumaru. Ám ahogy a szellemre pillantott egyszer, aki a Toukijinnel közbelépett, s magára vonta ellenfelük figyelmét, egy pár pillanatnyi szünetet biztosítva társának; bizony rajta is felfedezte a fáradság jeleit.

Naraku gyors támadásait már ő sem mindig tudta kivédeni, így nem egy helyen meg is sérült a karmoktól. Ráadásul, ha esetleg levágta a végtagot, mérgesgáz tört elő ellenfelük testéből. Ez, habár rá nem hatott, Neilat még jobban lelassította, noha a harcos is sokkal ellenállóbb volt ezzel szemben, mint más szellemek.

A nő vállvetve harcolt társával, mégsem jutottak dűlőre. Mikor Sesshoumaru egyszer földet ért, Naraku ismét csak őt támadta. A férfi ügyes csapdát állított fel ellenük. A mocsárba esett testrészei felett ugyanis még mindig hatalommal bírt, így mikor a szellem a levegőbe ugrott, azok egy lándzsává összeolvadva előtörtek a vízből, egyenesen Sesshoumaru felé repülve. Neila viszont meglátta ezt, s még időben a férfi mögé tudott repülni, így a lándzsa az ő vállába fúródott.

Sesshoumaru csodálkozva nézett a háta mögé, majd, mikor a harcos zuhanni kezdett, utána eredt. Ám Naraku ismét támadott, ezért nem maradt ideje elkapni társát, aki egy hatalmas csobbanással landolt a mocsárban.

A szellem szemeiben vad düh lobogott. Lassacskán eluralkodott rajta a harag. Szemei vörössé váltak, arcán megvastagodtak a csíkok. Már-már átváltozott, ám Naraku mindezt nem várta meg. Miután sikerült megsebesítenie, talán meg is ölnie a harcosnőt, gonosz mosollyal az ajkán búcsút vett ellenfelétől és eltűnt.

A szellem ezt látva nyugalmat erőltetett magára, mivel tudta, nem mehet utána. Odament a vízben lebegő harcosnőhöz. A mocsár vizét vér festette vörösre azon a részen. Már-már elmerült, de Sesshoumaru óvatosan kiemelte az ájult nőt. Arany tekintetében aggodalommal vegyes düh csillogott.

Egy pár pillanatig tétovázott, mit is tegyen. Tudta, egyedül nem lenne képes ellátni társát. Ez már felülmúlta a képességeit. Ekkor eszébe jutott egy félszellem, akiről azt hallotta, gyógyfüveket termeszt. Ha jól emlékezett, korábban Rin is hozzá fordult segítséget kérni, mikor Jakent megcsípték a mérgező darazsak.

Egy ezüst gömbként felszállt, s a megfelelő irányba indult. Elég sokáig kellett repülnie. Már lemenőben volt a Nap, mikor odaért. Az ültetvényen állt egy kis házikó, mely előtt ismét felvette szellem alakját. Egy pár pillanatig tétovázott. Nem tudta, hogyan menjen oda, mit mondjon. Sohasem kért még segítséget mástól.

Az ott élők viszont megoldották a helyzetet. Egy idő nő éppen akkor lépett ki a házból, kezében egy üres kosárral, de mikor meglátta a férfit, karjában a sebesült nővel, érdeklődve fordult feléjük.

- Hozd ide és óvatosan fektesd be a házba. Jinenji majd megnézi – szólalt meg az idős nő, mire Sesshoumaru elindult. Habár gyűlölte ezt tenni, nem akarta elveszteni a harcosnőt.

A házba lépve a hatalmas félszellem csodálkozva nézett rá, majd a földön fekvő harcos felé fordította a figyelmét.

- Súlyosan megsértült, de túléli. Viszont sok pihenésre lesz szüksége – mondta Jinenji. Óvatosan kihúzta a tüskét Neila vállából, minek hatására kissé fokozódott a vérzés.

- Sok vért vesztett. Nagyon legyengült – jegyezte meg aggódva a félszellem. Sesshoumaru mindezt aggódva hallgatta, noha sem a tekintetében, sem az arcán nem tükröződtek az érzései.

Az anyó ekkor lépett be a házba, kosarában gyógynövényekkel. A ház másik oldalán nekiállt néhány levelet összemorzsolni, melyekből kis vízzel kenőcsöt készített.

- Jinenji, hozz kérlek még vizet – kérte fiát az asszony, mire a hatalmas ifjú kiment a házból. A nő ezután szabaddá tette a harcos vállát, hogy el tudja látni. Sesshoumaru elfordult. Ő is kiment a házból.

Az anyó kitisztította a még mindig vérző sebet, majd megvárta, míg elmúlik a vérzés. Beletelt egy kis időbe. A helyzetet látva pedig aggódni kezdett, valóban túléli-e a harcos a sérülést. A bal vállát teljesen átlyukasztotta az a tüske, amely akár meg is ölheti majd. Végül a vérzés lassan elállt. Az asszony ekkor bekent néhány rongyot a kenőccsel, amelyeket a sebre szorított, majd bekötötte a sérült vállát. Dolga végeztével a közben megérkezett Jinenji által hozott vízből töltött egy kisebb edénybe, melyben megnedvesített egy rongyot. Azután gyengéden megmosta a harcos arcát, majd miután kimosta a rongyot, a homlokára tette.

Érdeklődve szemlélte a nőt.

Neila élt ugyan, de a sápadtsága alapján akár halott is lehetett volna. Arcán izzadságcseppek csillogtak a ház közepén lévő tűz fényében. A szívverése gyenge volt, minek hatására az anyó aggódva ráncolta homlokát. A légzése is ki-kihagyott, bár azért egyenletesnek volt mondható.

- Kíváncsi vagyok, vajon mi történt vele – suttogta maga elé, mire fia, aki éppen teát rakott a tűz fölé, ránézett.

- Biztosan harcoltak.

- Az a szellem… Nagyon különös. Egészen eddig egy szót sem szólt, most meg eltűnt. Nem hiszem, hogy ő sebesítette volna meg, de hogy része volt benne, az biztos – csóválta meg a fejét az asszony.

Mintegy a szavaira válaszképp Sesshoumaru lépett be a házba. Nem törődve a felé irányuló kíváncsi pillantásokkal, leült a harcos feje mellé, s a házfalnak dőlve lehunyta a szemeit. Bár mindennél jobban gyűlölt egy ember és egy félszellem társaságában lenni, nem akarta Neilat egyedül hagyni.

- Talán jobb is, hogy visszajöttél. Ha a barátja vagy, vagy esetleg több is annál, mindenképpen szükségszerű a jelenléted. Különben meghal – szólalt meg az idős asszony, mire a férfi kinyitotta a szemeit. Válaszra viszont nem méltatta. Csupán aggódva lepillantott a harcosnőre, kinek fájdalom torzította el az arcát. Ezt látva az anyó újból megmosta az arcát a vizes ronggyal, minek hatására kisimultak a ráncok a homlokán. Úgy tűnt, elaludt.

Sesshoumaru ismét lehunyta szemeit, miközben karját Neila ép vállára tette. A ház lakói közben tették a dolgukat. Jinenji kitöltötte az elkészült teát, az anyó néhány szárított növénnyel foglalkozott.

Közben kint besötétedett. A Hold ismét megkezdte rövid uralkodását. Hideg fényével megérintette az alvó Neila arcát. Majd tovább haladt, egyenesen Sesshoumaru arcára, aki, megérezvén ezt, kinyitotta a szemét. Vele szemben az ablakon pont látszódott a felkelő Hold, így kissé sértődötten szemlélte az égi labdát, melyből most csupán egy vékony sarló látszódott.

A társak még a másnapot, sőt, a harmadnapot is a kis kunyhóban töltötték. Az anyó gondját viselte a sérült Neilanak, aki csupán a harmadik nap délben tért magához először.

- Hol vagyok? – lehelte alig hallhatóan, mire minden szem felé fordult. Sesshoumaru tekintetében megkönnyebbülés csillogott.

- Biztonságban gyermekem – válaszolta kedvesen az anyó.

A harcos kissé elfordította a fejét, s észrevette a közvetlenül a feje felett ülő szellem kinyújtott lábait.

- Sessshoumaru – suttogta, mire a férfi gyengéden megérintette a jobb vállát.

- Jól vagy?

- Igen.

Az asszony enyhén felhúzta egyik szemöldökét, hallva a szellem hűvös hangját, tömör válaszát.

- Nem sérültél meg? – érdeklődött tovább a harcosnő, akinek ekkor fájdalom nyilallt a vállába, mire felszisszent. Az anyó ismét kicserélte a borogatást, majd újból elküldte a fiát vízért. Utána óvatosan elkezdte lefejteni a kötést. Sesshoumaru elfordította a fejét.

- Nem.

Neila halványan elmosolyodott. Majd a kötést kicserélő asszonyra nézett.

- Őt is meg kellene nézni – lehelte fájdalommal telt hangon. Majd lehunyta szemeit. Szaporán lélegzett, homlokán izzadságcseppek gyöngyöződtek.

- Nincs szükségem egy ember segítségére – közölte fagyosan a férfi miközben felállt, és kiment.

- Egy jéghegyben több melegség van, mint benne – morogta az idős nő, mire a harcos felnézett rá. Tudta, hogy ez nem igaz, de nem szólt semmit. Elég bizonyíték volt, hogy idehozta. Elképzelte, mennyire is megalázónak tarthatja a helyzetet.

„S mindezt megtette… miattam” – futott át az agyán. Közben az anyó ismét kimosta a sebet, mely szépen gyógyult. Az asszony meg is jegyezte ezt, miszerint egy embernek még napokig nem zárult volna be a sebe. Neila rápillantott a szeme sarkából, majd ismét a mennyezetet kezdte fürkészni.

- Ha csak emberekkel foglalkozol, távozom.

- Ne légy nevetséges, leányom. Az én fiam is félig szellem. Nekem mindegy, ki a sebesült. Akinek segítségre van szüksége és hozzám fordul, annak segítek.

- Bárcsak minden ember így gondolkodna – mormolta a harcos, majd újból elnyomta az álom.

Csak este ébredt fel ismét. Sesshoumaru érdeklődve fordult felé. Csupán ketten voltak akkor a házban, az anyó és Jinenji még az ültetvényen dolgoztak.

- Hogy érzed magad? – érdeklődött a szellem kedvesen, ami igencsak szokatlannak volt mondható tőle. Ez persze a harcosnak is feltűnt, mégsem tette szóvá.

- Akár mehetünk is – válaszolta Neila, s megpróbált felülni. Ám ekkor belehasított a fájdalom a vállába, minek hatására elakadta a lélegzete, arcából minden szín kiment. Szemei előtt lassan elmosdott minden, s visszazuhant volna a földre, ha Sesshoumaru meg nem tartotta volna. Úgy helyezkedett, hogy a nő kényelmesen neki dőlhessen.

Neila feje a szellem jobb vállára bukott, ahonnan kivételesen hiányzott a prém. A harcos félig kinyitotta a szemét, de nem igazán látott semmit. A sötétség fokozatosan elöntötte a tudatát.

- Ne légy ostoba! Még fel kell épülnöd – suttogta a férfi a fülébe, mire Neila elmosolyodott, majd mindent elnyelt a sötétség.

Az anyó ekkor lépett be a házba. Mikor meglátta őket, csupán felvonta az egyik szemöldökét, majd nekiállt az esti teendőinek. Elsőként ismét átkötötte a harcosnő vállán lévő kötést. Sesshoumaru ezután viszont nem fektette vissza a földre. Csupán úgy helyezkedett, hogy ő maga a falnak támaszkodott, míg társát az ölébe fektette. Aztán lehunyta szemeit.

Neila a következő nap már fel is tudott ülni. Jóval gyorsabban gyógyult, mint egy ember, ám egy szellemnél azért lassabban. Így csupán az ötödik nap reggelén tudtak ismét elindulni. A harcosnő köszönetet mondott az anyónak és Jinenjinek, amiért ápolták. Otthagyott náluk egy apró, tűzből álló követ, melynek a segítségével bármikor el tudták érni. Szerette volna ugyanis valamilyen formában viszonozni a szívességet, ám a vendéglátók kereken megtagadtak mindenféle felajánlást.

Végül búcsút intettek. Elindultak, hogy megkeressék Jakent, Rint és Ah-unt.

- Biztos, hogy teljesen felépültél? – kérdezte egyszer Sesshoumaru, mikor észrevette a fájdalmat Neila szemében.

- Persze – felelte kissé csodálkozva a harcos, mire a férfi bólintott. Némán haladtak tovább.

- Először a kardomat szeretném visszakapni. Valahol a mocsárban lehet még mindig. Keresd fel a többieket, én majd később csatlakozom – törte meg egyszer a némaságot Neila, s felreppent.

- Még nem vagy elég erős – ellenkezett volna a szellem, mire a nő megállt a levegőben lebegve. Fogalma sem volt, miért aggódott érte ennyire a férfi, mikor korábban talán saját kezűleg fojtotta volna meg.

„Igaz, hogy az utóbbi időben egészen jól összebarátkoztunk, de… ez még nem indok erre” – futott át az agyán, felidézve magában néhány estét, amikor beszélgettek. Sesshoumaru végül, látva a kérdő tekintetet, elfordította a fejét.

- Tégy, ahogy akarsz – vetette oda, visszatérve a megszokott önmagához, mire a harcos egy félmosollyal bólintott és elrepült.

A szellem viszont sokáig nézett utána, miközben próbálta csillapítani az iránta táplált aggodalmát. Fogalma sem volt, mi történt pontosan az anyó házában. De akkor nagyon jól érezte magát, mikor a harcos vele volt. Őrá volt utalva, neki kellett vigyáznia rá.

- Micsoda ostobaság! – mormolta magának, és elindult. De az érzelmei már megváltoztak… talán maradandóan…