Pofon

-         Sango, nem tudom felfogni, miért nem- könyörgött Miroku. Sango egyrészt forrongott a dühtől, másrészt pedig majdnem bőgött.

-         Hagyj engem békén, jó! Nem tudod felfogni, hogy én nem vagyok OLYAN lány?- kiabálta. Megfordult és elviharzott.

-         Szerintem ne menj utána! – mondta Kagome. Miroku bólintott és leült melléjük. Sango felment egy dombra. A domb tetején egy magányos cseresznyefa állt. Kirara alig győzött utána futni. Sango leült és a fa törzsének támaszkodott. A nap már lement, átadta helyét a szürkületnek. Sango lehunyta a szemét. A lágy, tavaszi szellő megsimogatta az arcát. Sóhajtott egyet. Nem is értette, miért nem ment hozzá a herceghez, aki annyira odavolt érte. Nemcsak a Naraku elleni harc befolyásolta a döntését.

-         Sango, vacsora!- kiabálta Kagome, ezzel megzavarva barátnője gondolatmenetét. Sango felállt és elindult vacsorázni. Kagome már meggyújtotta a tüzet. Sango leült és szedett magának a rizsből, aztán elpirult és felpofozta Mirokut.

-         Perverz!- csattant fel.

Közben a szürkületben Hayu állt egy közeli dombon. Szemben vele Sesshomaru. Nem látták tisztán egymást, ez némileg kihozta Sesshomaruból azt a félelemmel vegyes tiszteletet, amit anyja iránt érzett.

-         Sesshomaru, tudtam, eljön az idő. Ez a pillanat- kezdte.

-         Kérlek térj a lényegre!

-         Jól van. Te is gyűlölöd Inuyashát, és én is. Tudom, hogyan gyengíthetnénk meg őket. Neked pedig csak le kell csapnod - magyarázta Hayu. Kezét ökölbe szorította.

-         El akarod rabolni Kagomét? Nem fog beválni. Csak felhergeled vele- ingatta a fejét a fiú.

-         Nem! Ostoba! – suhintott fia felé az anya. Sesshomaru arcán pofon csattant. Hosszú ujjaival végigsimította a helyét.

-         Akkor mi a terved? – kérdezte. Hayu elkapta a kezét.

-         Gyenge vagy! Gyenge vagy fiam! Egy pofontól megrendülsz! Gyenge!- süvítette dühtől kipirulva.

-         Mi a terved?- ismételte Sesshomaru.

-         Az legyen az én titkom!- Hayu megfordult és elment.

4.    fejezet

Sango csillaga

Sango újra leült a néhány cseresznyefa alá Az égen megannyi csillag ragyogott. A cseresznyefa virágai kissé visszaverték a hold sápadt fényét. Kagome újra belebújt a könyvbe Inuyasha pedig elbóbiskolt. Sango a csillagokat nézte. Miroku odasétált hozzá.

-         Ideülhetek?- suttogta. Kirara Sango mellett aludt. A lány megvonta a vállát. Miroku leült.

-         Gyönyörűek ma a csillagok- jegyezte meg.

-         Kiskoromban sokat bámultam. Apukámmal is, meg miután meghalt, egyedül- folytatta, mert Sango nem válaszolt.

-         Én is. Az emberek szeretik nézni a csillagokat. Mintha a válaszok bennük rejlenének - súgta végül a lány, néhány perces hallgatás után.

-         Talán nem?

-         Az ember közben gondolkozik, és rájön a válaszra. A csillagok csak inspirálnak.

-         Válaszokra? Hogy mindig a helyes utat válasszuk?

-         Igen.

-         És ha közben valaki kérdést tesz fel?- Sango emiatt értetlenül nézett rá. Miroku meg se mukkant. A lány visszaemelte tekintetét az égre.

-         Nem tudom. Általában egyedül szoktam vizslatni az eget.

-         Sango, lennél a gyermekeim anyja? Most komolyan kérdezem. Lehet, hogy minden lánytól megkérdezem, de csak neked gondolom komolyan. Szeretlek, és szeretném veled leélni az életemet- mondta. Sango szembefordult vele és értetlenül nézett rá.

-         Nos?

-         Hát… ö…

-         Mi a válaszod- Sango válasz helyett azonban megcsókolta.

-         Igen- súgta mosolyogva. A karjaikat egymás köré fonták, ajkaik a szerelemtől forrón összeért. Testük egymáshoz simult. A földet beborították a cseresznyefavirágok. Miroku véletlen belerúgott a fába. Az rezzent egyet, és szirmokkal borította be a párt. Miroku beletúrt a lány hajába. Megfogta a lány kimonóját, és óvatosan kezdte lehúzni. Sango karjait a szerzetes nyaka köré fonta és csókokkal árasztotta el.

-         Még jó, hogy a többiek alszanak- mosolygott Miroku. Sango felkuncogott.

-         Bolond!- mondta.

-         Egy nagyon mozgékony bolond- mondta Miroku és ezt be is bizonyította. Éjfél körül Sango felállt és a közeli tó felé sétált. A ruhája lecsúszott a vállára és a tenyere közepéig. Miroku, szerzetesi csuháját magával rángatva követte. Sango ledobta a kőre öltözékét. Buja pillantást vetett a férfire. Gyönyörű testén szinte megcsúszott a halvány esti fény, amely most a vízről is tükröződött. Selymes haja titokzatosan omlott a hátára. Először a lábát tette a vízbe. Leült a partra és hátnézett. Miroku tátott szájjal bámult. Úgy ismerte meg a szellemirtót, mint aki apácához hasonlóan él. Sango belecsusszant a hűvös tóba. Néhány karcsapással beljebb úszott. A tó eddig zavartalan vize most felfodrozódott. Miroku levetette csuháját és beugrott mellé. Vizes fejét kutya módjára rázta meg. Ekkor a vízben is egymáséi lettek. Miroku másnap reggel a parton, néhány szikla takarásában ébredt. A nap sugarai ébresztették. Kezével támasztotta ki magát. Sango még aludt. Mellkasa a légzése ritmusára fel-le mozgott. Csendesen szuszogott. A rózsaszín kimonó alig néhány helyen fedte a testét. Kinyitotta gesztenyebarna szemeit. Pillantásuk találkozott. Egy szó nélkül felálltak, megmosakodtak és felöltöztek. Miroku ölébe kapta mennyasszonyát és úgy vitte a táborhelyükre. Ezen mindenki csodálkozott. Gratuláltak, aztán megreggeliztek.

-         Mi volt?- kíváncsiskodott Kagome. Sango érzékien elmesélte az egészet.

-         Ez olyan romantikus! És csak a hold meg a csillagok voltak a tanúi!- sóhajtott Kagome. De ezt csak ők gondolták. Az igazság az, hogy egyáltalán nem voltak egyedül…

5.    fejezet

Az új ellenség

Sango és Miroku egész héten a szerelem mámorában úszott, rózsaszín felhőkön ugrált és csókolózott. Az éjszakáik érzékiségben teltek el, míg elengedték egymást, hogy levegőhöz jussanak, és kipihentessék a gyönyörtől fáradt izmaikat.

De egy nap minden megváltozott. Madárdalos reggel volt. Minden fényárban úszott. Inuyasháék egy hegységben sétáltak a sziklás úton. Inuyasha éppen azt ecsetelte lelkesen, hogy a „gerlicék” többet turbékolnak, mint a galambok. És hogy őrá sosem figyel senki. De rossz helyre lépett, megcsúszott. Miroku azonban elkapta a kezét.

-         Kösz!- nyögte Inuyasha és megpróbálta felküzdeni magát a köveken, de minduntalan kicsúsztak a lába alól.

-         Te jó ég!- suttogta Kagome rémülten. Sango bíztatólag rámosolygott és a vállára tette a kezét. Aztán hirtelen Sango arcából kifutott a vér. Kicsit megingott, lehunyta szemét majd liszteszsák módjára előredőlt. Miroku felkapta fejét. Inuyasha érezte, ahogy a szerzetes keze remeg. De Miroku nem engedte el a hanyou-t. Nagyot rántott Inuyashán, ezzel felhúzta.

-         Sango!- kiabált Kagome. Egy fölöttük magasodó sziklán Hayu tűnt fel.

-         Remélem kiélvezted az életet, kis szellemirtólány! Mert mostmár nem fogod!- arcára kaján mosoly ült, száját gúnyos kacagás hagyta el. Ostorát az eszméletlen Sango köré fonta, majd felemelte és magával vitte. Miroku kétségbeesetten kapott szerelme után, de nem sikerült elérnie. Szeme megtelt könnyel. Hayu azonban eltűnt, és csak gúnyos kacagása maradt utána, amely visszhangzott a hegyek között.

-         Ki volt ez?- hebegte Inuyasha. Ő tért magához legkorábban. Kagome, Miroku, Shippou és Kirara jóformán fel sem fogták, ami történt. Sango elájult, aztán a semmiből, váratlanul egy is, ismeretlen démon ugrott elő.

-         Ki volt ez?- ismételte, mert választ nem kapott kérdésére.

-         Sesshomaru nagyúr anyucija!- felelt egy csilingelő, vidám hang. Mind hátrafordultak, Rin ugrált mögöttük.

-         Hogy mersz így beszélni Hayu nagyasszonyról?- pattogott Yaken és a botját a földhöz csapkodta. Sesshomaru megállt.

-         A te műved!- morgott Miroku, szemében dühös tűz lobbant. Kagome és Miroku azonban megragadták a karját is visszafogták.

-         Mi az én művem?- kérdezte Sesshomaru értetlenül.

-         Te mérgezted meg és vitted el Sangot! – vicsorgott Inuyasha.

-         Az anyám volt- felelt higgadtan Sesshomaru és végigsimította a pofon helyét. Ha ugyan nem fájt neki annyira testileg, annál jobban fájt szellemileg. Anyja megannyiszor felpofozta már. Mikor végre elszakadt tőle, és a maga útját kezdte járni, hatalmas köveket érzett leesni a szívéről. De rá kellett jönnie, hogy Hayu élete végig kínozni fogja, s a nőhöz éktelen harag is társult.

-         Tehát ez volt a terve. Én nem tudtam róla-, hajtotta le a fejét.

Micsoda? Sesshomaru alázatos? Csodálkozott Inuyasha gondolatban. De érzései arcára is kiültek: az acsargó fogakat, a tűzet és szikrákat, hányó pillantást most tátott száj és értetlen szemek váltották fel.

-         Tudod, hol van a búvóhelye?- susogta.

-         Igen- sóhajtott Sesshomaru.

-         Neked csak annyi lesz a dolgod, hogy elcsalod őket a barlangomba. Érted?- parancsolta Hayu aznap hajnalban. Rin dideregve szuszogott a démon hát mögött. Sesshomaru-t meglepte az anyja felbukkanása. Azt hitte, már rég elment.

-         Anya, én ennél többre is képes…

-         Sesshomaru! Nem tűrök ellenvetést! Apád fia vagy te is, ugyanolyan együgyű. Próbáltam kinevelni belőled, de nem sikerült. Ez az én bosszúm, te tökkelütött! Te csak jelentéktelen segítség vagy benne, apró cinkos. Tudom, hogy találkoztál régen apáddal. Én mindent tudok. Nem ismertem e minden titkodat gyerekkorod óta? Nem látok e a lelkedbe, a szellemedbe, minden pillanatban? Dehogynem! És el ne merj árulni, mert akkor te is a bűnösökkel lakolsz, meg- mondta Hayu. Vörös szeme szikrázott.

-         Anya…- erre Hayu újra felpofozta, majd elment.

-         Igen, ismerem anyám rejtekhelyét. Elvezethetlek hozzá titeket- mondta halkan Sesshomaru.

-         Keh! Miért segítenél nekünk?- Inuyasha gyanakvóan nézett a bátyjára.

-         Mert, anyám, sosem volt olyan igazi anya. Mint a tied, Inuyasha- a hanyou hátrahőkölt.

-         De a pofon, amit egy hete kaptam, az utolsó csepp volt a pohárban. Nem vagyok hajlandó tűrni tovább a zsarnokoskodását!- a szellem hirtelen felkapta a fejét, egész testében remegett a dühtől, szemét vörös fény futotta át. Ujjait begörbítette, mint a sasok, mikor zsákmányt markolnak.

Ez meggyőzött. Nem is tudtam, de ha ilyen dühkitörése van egy pofon miatt, azt hiszem, megértem, gondolta Inuyasha.

-         Jól van, most megbízom benned. Vezess!- bólintott Inuyasha. Sesshomaru megfordult és elindult Hayu barlangja felé. Ha ugyan az egész csak színjáték volt, a dühkitörés a szívéből jött. De sosem merne anyja ellen fordulni, soha. Sesshomaru egyetlen lénytől félt a földön: Hayutól.