8.    fejezet

Élet vagy győzelem

-         hogy meritek!- üvöltött magából kikelve Hayu. Sárga ostorával sisteregve csapkodott.

-         Mindenki elhagyott, Hayu! Nincs értelme, hogy dúlj-fúlj, mint egy kisgyerek- mondta Miroku magabiztos és nyugodt hangon. A barlangban tapintani lehetett a feszültséget. Csend uralkodott. Még a lélegzetüket is visszafojtották.

-         Vesztettél, ezt te is jól tudod. A fiad, aki legdrágább kincsed volt, elhagyott. Mert méltatlanul és gonoszul bántál vele. És megérdemled. Soha, senkinek nem adtál semmit- folytatta a szerzetes.

-         Elég, hagyd abba!- vágott a szavába Hayu. Miroku pedig folytatta, mintha egy varázsigét mormolna.

-         Egyedül fogsz meghalni, és azok fognak megölni, akiket igaznak hittél. És ők igazak is. Mert téged megöltek. Ha kell valami elveszed, de én nem hagyom, hogy ami az enyém, azt is…- Hayu ostora hatalmas csattanással szúródott a szerzetes mellkasába.

-         Elég volt, szerzetes!- vicsorogta. Miroku elesett. Sango mellé zuhant. A többiek szeme elkerekedett.

-         Miroku!- visított Sango.

-         Azt is elvedd- nyögte Miroku. De ekkor már Inuyasha, Kagome, Kirara és Shippou is mellette térdeltek.

-         Ostoba szerzetes! Minek csináltad ezt?- dühöngött Inuyasha. Egyetlen dolog bizonyította, nem dühös Mirokura: a szeme megtelt könnyel, amelyeket próbált visszafojtani.

-         Hayu, Hayu szinte legyőzhetetlen- kezdte Miroku.

-         Hm. Látom, kezd megjönni az esze- mosolygott Hayu.

-         Mert az önbizalma utolsó csepp véréig töretlen- folytatta. S már levegőt sem kapott rendesen, felfedezését elmondta.

-         Egyetlen esély, ha valaki annyira felhúzza, hogy megtörik. De azt a valakit megöli - lihegte.

-         Feláldoztad magad értünk? – bőgte Sango. Hideg könnyek futottak végig az arcán.

-         Ne sírj!- kérte Miroku. De a lány, mintha meg sem hallotta volna. Könnyei egyre gyorsabb patakokban folytak le az arcán. Dús kebleit és vállait rázta a zokogás. Néhány hosszú pillanat elteltével Inuyasha könnyes szemével felnézett.

-         Hayu! –mennydörögte.

-         Oh!- zokogta Sango és a holttestre borulva sírt tovább. Kagome sem bírta. Beharapta a száját, közben az arcán folyó patakokat próbálta eltűntetni, hogy lásson is.

-         Megölted, Hayu! De most te is meghalsz! Miroku áldozata nem lesz hiábavaló! Mert akár igaz amit mondott, akár nem, én megöllek! – üvöltötte. Hayu hátrahőkölt. Nem is tudta, miért.

-         Állj! Ez az én tisztségem!- szólt Sango.

-         Nem! Életem során kevés ígéretet tettem, de azokat mind betartottam. Ezt is befogom-, lökte hátra Inuyasha a meghökkent szellemirtót. Hayu egyre jobban félt. Kagome és Sesshomaru is beálltak a harcosok közé. Hayu hátrált. Beleütközött néhány gyertyába, és kimonója lángra kapott. Idegesen próbálta eloltani a tűzet. Inuyasha hátrapillantott Mirokura. Annyira szerette volna látni a lelkét, ahogy eltávozik. Tudta, Sango is ezt kívánja, amint az élettelen kezet szorongatja, és a már kihűlt test fölé hajol.

-         Inuyasha!- mikor a barlang bejáratához értek, Miroku félrevonta. Inuyasha nem nagyon értette. Szerette volna szemmel tartani Sesshomaru-t, tudta, hogy rosszban sántikál. Nem tudta eldönteni, hogy miért nem hozta Rint. Mert tényleg harc lesz?

-          Mi van?- kérdezte bosszúsan a hanyou.

-         Én az életem árán is megvédem Sango-t. És ha valami történne, akkor egyre kérlek. Vigyázz rá!- a pap Inuyasha vállára tette a kezét.

-         Miroku, a barátom vagy. És őszintén remélem, hogy nincs szükség az ígéretem betartására.

-         Én is. Ígérd meg!- Miroku szomorúan mosolygott.

-         Rendben- bólogatott Inuyasha. Ahogy belépett a barlangba, rossz előérzete támadt.

-         Szélborda! – kiabált Inuyasha. A szélborda eddig sosem látott erővel csapott le Hayura. Kagome kilőtte egyik nyilát. Sesshomaru az ostorával próbálkozott. A sok támadás egyszerre hatott Hayura. Ráadásul az, ami erejének a magját alkotta, magabiztossága megtört. Száz sebből vérezve hullott a porba, mikor a támadások abbamaradtak. A medálban lévő smaragd apró szilánkokra esett. A gyertyák fénye megtört a szilánkokon. 

-         Sango, a te reszortod megölni- mondta Inuyasha. Sango odalépett Hayuhoz, akiben alig pislákolt a lélek.

-         Anya!- tört ki Sesshomaru. Kisgyermek módjára futott anyjához és átölelte. Sango könnyeket hullatott a földre. Inuyasha odament, és a Tessaigát beleszúrta Hayu testébe. Az asszony utoljára nyögött egyet, majd végleg elernyedt. Vörös szemei előre meredtek. Sesshomaru szívszakasztóan zokogott.

-         Sesshomaru nagyúr!- vigasztalta Rin. Átölelte a nagy szellemet, aki meglepődött. De visszaölelt.

-         Neki… neki legalább van, aki, hüp, vigasztalja, hüp- zokogott Sango.

-         Miért kéne téged vigasztalni?- kérdezte valaki. A szellemirtó nyaka köré kér erős ugyanakkor gyengéd kar fonódott, könnyáztatta vörös arcára valaki édes csókot nyomott. Sango reménykedve megfordult. Miroku állt mögötte. A szerzetes nyakába ugrott.

-         De, hogy? – kérdezte. Miroku válasz helyett a háta mögé bökött, ahol Inuyasha és Kagome szórakoztak a kicsiny Muso-val, aki, mint a sötétből kilépve kiderült, egy kisebb sárkány.

-         Jól van, feltámasztottad Mirkut, meg is gyógyítottad. Mit kérjünk még tőle?- gondolkozott Inuyasha.

9.    fejezet

Meglepetések

   Míg Inuyasháék ünnepeltek, Sesshomaru kiért a barlangból. Kisírt szemeit elvakította a nap fénye. Leült egy bokorba és csendesen sírdogált. Az anyja többé nem bánthatta. Visszaemlékezett a sok pofonra, a sértésekre. Szíve csordultig telt fájdalommal, majd gyűlölettel. Megint nem tudta, kit gyűlöljön. Az anyját? Vagy Inuyashát?

-         Sesshomaru nagyúr!- szólt egy csilingelő, de komoly hang: Rin.

-         Mi az, Rin?- szipogta Sesshomaru.

-         Ne bánkódj! Az anyukád már nem bánthat téged, és senki mást. Nagyon sok embernek szenvedést okozott, csak hogy a saját bosszúvágyát enyhítse.

-         Tudom, de mégis az anyukám volt- felelte a démon.

-         Igen, de én is árva vagyok. Ráadásul az én mamám a falu egyik legvidámabb asszonya volt- mosolygott Rin.

-         Mégsem lógatom az orrom. Mert velem van, itt- a kislány a szívére tette a kezét.

-         Nem hiszem, hogy az enyém, itt lenne velem. De megvigasztalnod sikerült- mondta Sesshomaru. Rinnel kézen fogva mentek el a naplementébe.

-         Miroku, ugye mindig is akartál gyereket?- mondta Sango.

-         Igen, miért?- kérdezte a szerzetes.

-         Akkor most teljesül a vágyad!- mosolygott Sango. Miroku értetlenül nézett rá.

-         Jaj, Sango anyu lesz!- csattant föl Kagome és barátnője nyakába ugrott.

-         Végre, nem én leszek a legkisebb!- ujjongott Shippou.

-         És tőlem?- hunyorgott Miroku. Sango bólintott.

-         Apa leszek!- kiabálta Miroku. Még a rég messze járó Rin és Sesshomaru is hallották örömkurjantásait.

-         Nahát, ilyen őrülteket!- ingatta a fejét Sesshomaru. Egy bokorból egy 10 évesforma fiú lépett elő. Ruhája mutatta, úri családból származó. Hosszú, fekete haját varkocsba fogta. Egy vadvirágcsokrot szorongatott a kezében.

-         Rin, Akitoki vagyok! Egy egész birtok örököse. És nemrég jártál a falunkban. Szeretném megkérdezni, hogy eljössz e velem sétálni. Virágot is hoztam. Na?- és előrenyújtotta a fonnyadt növényeket.

-         Hát persze!- mosolygott Rin. Aztán Sesshomaru-ra pillantott. Az bólintott. Rin a fiúval együtt elszaladt és az alkonyati réten rohangáltak. Sesshomaru pedig elégedett mosollyal szemlélte őket. Aztán feltekintett az égre. Még csak az est-hajnal csillagot látta.

-         Anyu! –suttogta a félhomályba.

-         Anyu!- kiabálta egy sötétbarna hajú kislány. Kék kimonót viselt, ami kiemelte mélykék szemeit.

-         Igen?- kérdezte Sango.

-         Megjött Kagome!- lihegte a kislány és megállt. Mögötte már feltűnt Kagome, hatalmas hasával.

-         Hello!- integetett és nehézkesen lépkedett fel a dombra.

-         Kagome!- köszöntötte Inuyasha csókkal kedvesét.

-         Botan, úgy elsiettél, pedig hoztam csokit-, mondta Kagome. A kislány arca felragyogott.

-         Köszönöm!- ölelte meg a lányt, illetve már az asszonyt. Kagome odaadott neki egy tábla csokit, amit Botan gyorsan betömött a szájába.

-         Édes kislányom! Ennyire nem lehetsz mohó! Tudom, hogy Inuyasha ezt mutatja neked, de nem kell követned a példáját! – korholta a gyereket Miroku.

-         Mi van? Szerzetes!- üvöltött Inuyasha és elindult Miroku felé.

-         Osuwari!- visított Kagome.

-         Ez a kedvenc részem- tapsolt Botan.

-         Majd adok én neked! Én? Zabálni? – hőbölgött Inuyasha. Ahányszor felállt volna, Kagome kiadta a Fekszik! Parancsszót. A többiek meg csak nevettek.