Az esti órákhoz képest rengetegen mászkáltak itt, a sejtelmes, derengő fények közt, jobbára férfiak, de sok nő is akadt köztük. Lenge kimonóba bújva erősen sminkelt arccal siettek egyik házból a másikba. Utánuk parfüm és púder illat úszott, remekmű selyemruháik halkan susogtak, így kísérve tipegő kecses lépteiket.

 Mindenki arcán feszült izgatottság ült, a szemek csillogtak a fényekben. A férfiak némelyik ház előtt csoportosan várakoztak, és az úrnővel beszélgettek. A madame nem egyedül fogadta a kuncsaftjait a szép mívű hatalmas, jellegzetes japán ajtókban kisebb fajta testőrség állt, vigyázva, hogy a főnökasszonynak ne essék bántódása.

Mikor aztán a bordélyok kitárták kapuikat az izgatott emberek befelé áramlottak… És ez ma is így kezdődött, még is ez a nap más lett más lett…

***

Pár órával ez előtt, mikor még a nap magasan az égbolton andalogott:

A fővárosban nyüzsögtek az emberek. Férfiak asszonyok és gyerekek lépkedtek sietősen az utcán, dolgaikat, ügyeiket intézve. A piac tele volt, friss áruk, halak zöldségek sorakoztak a standokon. A palotaőrség járőrözött, a városkapuk tárva nyitva álltak s hívogató szájként tekintettek ki a város körülölelő síkságra.

Fent a palota legszebb pavilon kertjében, a délutáni napfényben egy férfi sercegtette pennáját hevesen. Az iromány bizonyára fontos lehetett hogy saját kezével írta. Arca gondterhelt volt, ahogy a délután utolsó fényei árnyékot vetettek ráncokkal barázdált bőrére. Néha meg megállt az írásban, elgondolkodott majd folytatta. Tőle nem messze cselédlányok, testőrség és hivatali emberek várakoztak az árnyékos teraszon, csendesen társalogva. Nem zavarhatták a shougunt, ki éppen levelet írt Kyotóba. A levéltitkos tartalmát csak ő ismerhette. Miután az idősödő férfi végzett, átolvasta írását végül az ecsetet a tusba mártotta, majd mindkettőt a földre helyezte. Készen volt. Enyhe elégedettséggel arcán intett az egyik várakozó emberének mire az odalépett és átvette a levelet. A shougun saját döntésén gondolkodott. Politikai vetélytársak voltak az ottani Sinjou vezetővel, most még is szövetségre léptek, mert most közös cél vezérelte őket. És ez a közös cél csábított a városba még valakit.

A különös férfi napnyugta előtt érkezett, hosszú földig érő köpenyt viselt, és annak kámzsája mögé rejtette arcát. Kíséretét meg jóval a város előtt elhagyta Az őrök gyanúsan, néztek utána, de nem volt bejárási tilalom, kénytelen kelletlen szabadon átengedték.

Az idegen energikus léptekkel haladt, nem nézelődött, határozottan egy irányba tartott. Méltóságteljesen átsétált a Nininbashi-n (Edo híres hídja). Ugyan arcát köpenyének kámzsája fedte, mégis mintha undorodó fintor látszott volna halványan szája szélén. Végül eltűnt az őrök szeme elől egy szűk mellékutcában. Ahogy erőt sugalló sziluettje elmosódott az emberáradatban, egy pillanatra ezüst fénnyel villant ki valami a köpeny alól, ám ahogy jött úgy már el is tűnt…

***

Egy nő bolyongott zavartan a sötét utcákon. Próbált nem feltűnni senkinek, miközben tájékozódási pontokat keresett magának. Egyszerű sötétlila kimonót viselt vastag kék övvel. Lábára fehér egy ujjas zoknival szandált húzott. Fejére kendőt terített, hogy palástolja legnagyobb árulóját. Derékig érő, aranyszín haját felcsatolta, ám opál kék szemeit nem tudta elrejteni.

Aztán kiért egy megvilágított forgalmas útra és már tudta: a lehető legrosszabb helyre tévedt. A hívogató vörös fény megvillant elkeseredett arcán. Végül nagy ácsorgása felhívta rá a figyelmet ezért gyors léptekkel elindult az utca egyik sötétebb szélén, de az emberek utána néztek. Úgy érezte mindenki őt figyeli, ez a pánik szerű érzés még jobban borzolta idegeit. Lassan futólépésre váltott és befordult egy sötétebb sikátor jellegű közre. Egy pillanatra visszanézett, hogy meggyőződjön róla senki sem követi, aztán meg…

- Oh… - hagyta el ajkait a meglepetés hangja, ahogy nekiütközött egy kemény dolognak.

Az egyensúlyát elvesztette és a sötét semmibe kapott, ahol szövetszerűséget tapintottak ujjai. Végül nekitántorodott az egyik ház oldalsó falának.

Az idegen, aki előtte állt maga is meglepődött a hírtelen „támadástól”, a lány mozdulatára félre csúszott az arcát takaró kámzsa. Jéghidegen villant meg a két borostyán szem, ahogy a nőre tekintett. A lány lélegzete elállt, szívverése kihagyott. Kezét remegve maga elé emelte, szólni akart de még sem tette. Az idegen bosszúsan rántotta vissza álcáját, miközben halk morgás szűrődött ki a ajkai közül.

Aztán nem mozdultak nagyon sokáig, úgy tűnt felmérik a másik erejét. Végül a nő kiegyenesedett és az idegen arcát takaró homályba fúrta tekintetét.

- Mit keresel itt, démon? – kérdezte reszkető hangon.

Az idegen felkapta a fejét, majd a köpeny alól előbukkant egy kéz és torokon ragadta a lányt. Az hörögni kezdett, és a fojtó kéz re tette kis fehér ujjait.

- Baka onna! (Ostoba asszony) Jobb lett volna, ha szó nélkül elfutsz… Most meg kell, hogy öljelek… - szólalt meg az ismeretlen.

A lány egy pillanatra még a levegőhiányt is elfelejtette. Ez a hang, ez az erőteljes férfihang szinte visszhangot vert elméjében. Bőre végig bordózott. Aztán utolsó erejével két bizonytalan szót lehelt:

- Várj… Tudom ki vagy… - csak remélni merte hogy ez bejön.

A szorítástól szikrák pattogtak a szeme előtt, ezért lehunyta őket. Ám abban a pillanatban keményen térdeire esett. Az ismeretlen pár lépést hátrálva figyelte. A nő köhögött és fulladozott még percekig, végül felemelte fejét és megszólalt:

- Téged küldött a Nyugati területek ura… A levél érdekel! Tudom, hol keresd. – suttogta rekedten.

Szavaira semmilyen választ sem kapott, az idegen nem mozdult és nem is mondott semmit. Ezért újra megszólalt:

- Tőle szöktem… Ma délután megírta a levelet, és én tudtam nincs többé itt helyem… Az úrnőm is így gondolná…

- Kit szolgálsz? – jött a rideg kérdés.

- Észak Úrnőjének húga vagyok. – válaszolta felszegett fejjel a lány.

E mozdulatra aranyszín tincsei előre hullottak ahogy lecsúszott fejéről kendője.

- Értem. De te nem vagy démon… Hogy lehetsz? – kérdezte a férfi bizalmatlanul, mire a lány közbe vágott.

- Ayashio-sama első embere vagyok. Észak ura utasított hogy épüljek be a shougunhoz… nem vagyunk édes testvérek csupán úgy neveltek minket. Én voltam az egyetlen közeli… - védekezett a lány hevesen.

- Aya sosem beszélt rólad. – válaszolt a férfi.

- Ismered a őt? Hát persze, hiszen te meg Nyugati kém vagy…

- Nem vagyok kém.

- Nekem úgy is jó. Mond elmehetek, vagy végzel velem? – kérdezte a nő immár cseppet bátrabban – Nekem mindegy melyiket választod, csak gyorsan tedd, mert hamarosan utánam jönnek!

- Nem ölöm meg a szövetségeseim embereit… Még ha csak egy asszony is az…- jött a kimért válasz, majd az idegen sarkon fordult és eltűnt a homályban.

A lány még sokáig ült a hideg földön, miközben azon töprengett honnan ismeri ennek a férfinek a hangját. Mert tudta hogy hallotta már valahol. Végül felállt, eligazította kendőjét és tovább indult.

Az utcácska kanyargott majd újra fény szűrődött be a végéről. Vörös fény. A lány sóhajtott és sietős léptekkel elindult, ám még mielőtt kiért volna egy fehérre festett arcú, vörös ajkú középkorú nőbe ütközött.  Az asszony nem volt egyedül, négy férfi kísérte.

- No lám csak… Micsoda szerencse… - búgott fel az onna mézédes hangján – Aranyom, csak nem eltévedtél?

- Nem, tényleg… Gomen... – hajolt meg a lány ijedten és tovább akart indulni.

Ám az asszony nem engedte, esernyőjével megálljt parancsolt neki.

- Ne siess úgy… Üzletet ajánlok neked! Sok pénzt pár éjszaka alatt!

- Köszönöm nem… nekem…

- Értelek. Hát akkor – intett sóhajtva a négy férfinak – hozzátok.

Folytatás következik...