Kora este volt. A kerti liliomok édes illatát sodorta a szél. Minden csendes volt. Odakint a levegő melegen és párásan gomolygott. Minden valamire való démon tudta, az éjszaka vihar jön. Ám ennek még nyoma sem volt. Az ég tiszta és derült kékkel mosolygott, a nap ferde aranyló sugara rózsaszínűre festették a kis bárányfelhőket. Közeledett a nappal utolsó stádiuma, mind közül talán a legtitokzatosabb, az alkonyat.

Madarak még repkedtek fent a magasban, vacsorájukat fogdosták össze. A kis patak és a tó a pavilonban csilingelve kacagott, ahogy a napsugarak azon a napon utoljára megmártóztak fodraikban. A kerti virágok egy része becsukta szirmokkal körül ölelt fejét, más része bódulatig ontani kezdte az édes illatot.

A levegőcsordulásig megtelt jázminfa, estike és mámorító liliom illattal. A bogarak utolsó beporzó útjukat végezték a színes hívogató szirmokon. A kert maga volt a megtestesült nyugalom és békesség. És ebben a kora esti órában ez az érzés talán az egész palotára átragadt. Ezt érezte most szolga és nagyúr, érezte minden cseléd, és minden iparos, érezték a földekről hazatérő parasztok és érezték az állatok is. A háztetőn doromboló macska, az első fészekalját röptető madár pár.

Seyako lassan ébredt. Mély álomból és messziről tért vissza. Mikor kinyitotta fáradt azúrkék szemeit még az álomvilág gondolatai jártak a fejében. Ajakai kiszáradtak, kissé megnyalta őket hogy a húzódó érzést elmulassza. Hason feküdt teljesen elterül a nagy és puha ágyon. Azon az ágyon, amihez egy különös illat tartozott. Bágyadtan fúrta arcát a hófehér párnába és egy szó kezdett megfogalmazódni immár nedvesen csillogó ajaki között.

-               Sesshoumaru… - lehelte, majd könyökeire támaszkodott – Vele álmodtam…

Aztán a lélegzete is kihagyott, ahogy fejében egy gúnyos gondolat megszólalt: „Hogy mik vannak?” És ezzel egy időben megérezte azt az erőt sugárzó titokzatos jelenséget, ami meglepte pár napja a fürdőben. Kétségkívül az említett férfi auráját sejtette.

Seya egy pillanat alatt már a hátán feküdt, majd felült az ágyban. A szobában a fényviszonyok érdekesen csoportosultak, ahogy körbe nézett. Az ágy és a szoba feléje eső része lilás derengésben úszott, ahogy a nagy ablakok el lettek függönyözve. Aztán egy éles narancssárga csíkban napsugár ömlött be a szoba padlójára. A résnyire elhúzott erkélyajtótól indult, és a szoba ajtajáig húzódott, éles kontrasztban a bent uralkodó homállyal. A lány szemében arany vonalú útként tükröződött, ám ezek a szemek most mást kerestek.

Az ajtó élének támaszkodva egy napfény ölelte alak álldogált. A nő egyből tudta ki az, még is kissé elámult a látványtól. Újra az a kísértetfényű sziluett ragyogott előtte, mint azon az első napon, amikor a palotába lépett.

-               Már megint te? – kérdezte szinte csak magától.

-               Mért kire számítottál? – kérdezett vissza gúnyosan a férfi, miközben feléje sem pillantott – Mintha ez az én szobám lenne.

-               Tényleg. Bocsáss meg! – Seyako kikászálódott az ágyból, ám rosszul érezte, lábai még nem bírták el teljesen. 

Felállt és a falba vagy a bútorokba kapaszkodva megindult a ruhás kosár felé. Emlékezett rá hogy Naga valamit beszélt egy köntösről.

-               Feleslegesen fáradsz. Maradhatsz. – szólalt meg újra a férfi.

-               Kösz. – nyögte esetlenül a lány és megállt félúton célja felé.

-               Van egy befejezetlen beszélgetésünk. Itt az ideje, hogy mindent elmondj… - a démon belépett a szobába.

Sesshoumaru szemei gyorsan szokták meg az uralkodó félhomályt, ám már abban a percben bánta is, hogy visszakapta tökéletes látást. Pár pillanatig meredten bámulta a szoba közepén mezítláb és hálóingben ácsorgó nőt, majd bosszúsan elfordult.

-               Egyszer végre felöltözhetnél normálisan is amikor velem vagy…

-               Egyszer kimondhatnád azt is ami a felszín alatt van… – aztán gyorsan másképp fejezte be a mondatot, miután észbe kapott - nem csak mindig dörmögnöd kéne… - szájalt a lány és újra a ruhás kosár felé kezdett sántikálni – És mondjuk, segíthetnél is…

Rettentően meglepődött, amikor a férfi egy könnyed mozdulattal kivette a finom köpenyt, és feléje dobta, de még mindig ügyelt rá hogy véletlenül se nézzen a lányra.

-               Arigatou. (köszönöm) – válaszolta Seya, majd visszatornázta magát az ágyra.

-               Akkor tisztázzunk mindent. Én kérdezek, te röviden és lényegre szorítkozva válaszolsz. Érthető?

-               Hai! (igen) – jött a frusztrált válasz.

-               Ki vagy te?

„Már megint ez a kérdés? Legalább másképp tenné fel.” – sóhajtott a lány.

-               Seyako Yatsuha, Északi Palota testőrség parancsnoka, Ayasiho Nobunaga Északi tartomány örökös úrnő első számú oniwabai-ja, Edói bakofu-ba büntetésül beépített kém. Feladatom volt a Kyotoi-paktum felderítése, valamint kideríteni miért akarják az északi birodalmat megtámadni az emberek, és hogy…

-               Elég. – vágott közbe Sesshoumaru – Szóval Aya testőre vagy.

-               Hai.

-               Mért engedted magad elfogni?

-               Mert feladatomban fontos volt az álca és rejtőzködés, valamint nem akartam összetűzést Nyugattal. – a diplomatikus válaszadás magasiskolájában válaszolgatott a lány.

-               Befejeznéd? – förmedt rá a nagyúr.

-               Mit is? – kérdezte a nő ártatlanul, miközben vállsebét tapogatta a kötésen át.

-               Ezt az idegesítő stílust…

-               Ja. Persze, habár te mondtad, hogy szorítkozzak a lényegre.

„Reménytelen!” – gondolta a démon.

-               Mért vártál ennyit a szökéssel? – jött a következő kérdés.

-               Nem állt szándékomban szökni… Először beszélni akartam veled. Illetve akkor még nem tudtam, hogy te ki vagy…

-               És mért nem beszéltél?

-               Te ennyire fafejű vagy? Edoban a tudtomra adtad, hogy nem hiszel nekem, aztán letámadtál a fürdőben, és utána még csodálkoztál, hogy az antik kínai porcelán leveses tálat a földhöz vágtam, amikor felismertelek?

-               Mi ebben a logika? – csóválta a fejét a szellem és újra kifelé bámult az erkélyen.

-               Még hogy én vagyok a reménytelen! – dörmögte a lány.

Erre a démon kissé feljebb emelte a fejét. Nem emlékezett rá, hogy hangosan kimondta volna az előbbi gondolatát. Majd élesen újra a nőre nézett.

-               Mi van közted és Ryohmaru között? – a pillanatra beállt csendben ez a kérdés úgy hatott mintha ágyúztak volna.

-               Nem tudok róla, hogy közöd lenne hozzá! – csattant fel a lány.

-               Némi közöm azért van… Ő a Nyugat fenn hatósága alá tartozik. És szeretnék tisztában lenni vele, hogy amíg te itt vagy bízhatok-e benne. Mondjuk lényegtelen, mit mondasz, azt hiszem a kis délelőtti jelenet magáért beszélt. – Sesshoumaru ajkai körül gúnyos mosoly rajzolódott ki.

-               Ha ennyire érdekel, elmondom, nincs köztünk semmi. De most én kérdezek. – Seya mereven bámulta a szellemet – Ott voltál, amikor egérutat adott nekem?

-               Nem.

-               Hazudsz! – sziszegte a lány, habár életében először nem volt biztos a dolgában.

-               Mért tenném? – emelte fel a hangját a férfi, és immáron nem a kerti csendéletet nézte.

-               Tudom, hogy ott voltál! És visszaküldted őt! Különben a nyomomban lett volna! – Seya annyira felhúzta magát, hogy fájdalmairól megfeledkezve felpattant és a szellem felé indult.

-               Nem tudom mért olyan fontos ez neked halandó, és a te szempontodból édes mindegy hogy én küldtem-e vissza Ryohmarut. – fordult most már egyenesen szembe a férfi Seyakoval.

-               Nekem nem mindegy! Tudni akarom! Én is válaszoltam a kérdéseidre!

-               Fejezd be, hito! – Sesshoumaru szemmel láthatóan kezdett ingerült lenni.

-               Idefigyelj te pöffeszkedő, beképzelt, nagyképű youkai! Nekem te nem parancsolgatsz! Ezt már egyszer tisztáztuk. És ha most megbocsátasz nem élek vissza többet a vendégszereteteddel. - Seyako a tőle telhető maximális sebséggel az ajtóhoz viharzott és abban a pillanatban az, az orra előtt feltárult az.

-               Na hét alvó meg hoztam a vacsorát! – lépett be Nagami mosolyogva.

Aztán a bájos mosoly hamarosan lehervadt az arcáról, ahogy végignézett feldúlt barátnőjén, a szintén feszült démonon, majd belépett és behúzta az ajtót.

-               Seyako, azonnal vissza az ágyba! – förmedt barátnőjére.

-               Hogy én? Ennek a… ennek a démonnak az ágyába, vissza? – hápogott Seya miközben hol az ágyra hol a férfira mutatott – Ki van zárva!

-               Nem kötelező. A celláink is kényelmesek! – vágott vissza Sesshoumaru.

-               Inkább! – kiabálta a lány.

-               Mint két kisgyerek… - sóhajtott Naga.

-               Ne játssz a türelmemmel halandó! Csak Aya miatt vagy még életben!

-               Én a helyedben nem hivatkoznék rá! Nem valószínű, hogy repesne az örömtől, hogyha megtudná hogy a kedves vőlegénye, szabadidejében cselédlányokkal…

Seyako nem tudta befejezni a mondatot. De csak, azért mert a többi része a torkán akadt. Először csak levegőként, majd pukkasztó méreg formájában. A démon kajánul és szenvtelenül vigyorgott rá. Arany szemeiben számára megfejthetetlen fények villantak meg, miközben a lány mellé sétált.

-               Ne legyél annyira elszállva magadtól… Vagy legalább próbáld palástolni az érzéseid… Ugyan is nem csak én gyengültem el abban a pillanatban, Seyako. Ki árulja el jobban Ayát? – a szellem lassan elhaladt közte és Nagami között, élesre húzott szemekkel visszanézett a döbbent nőre, majd kilépett a szobából – Ha ettél, folytatjuk…

Seya dermedten állt. Mozdulni sem tudott, miközben a hideg futkosott a hátán. Fülében még ott csengett a hang, ahogy Sesshoumaru a nevén szólította. Aztán ökölbe szorultak kezei a dühtől. A tehetetlen dühtől, mivel érezte a démonnak igaza van.

-               Rohadék! – nyögte, majd az asztalhoz botorkált és leült.

-               Seyako, én nem tudok semmit, és talán közöm sincs hozzá. De nem tetszik nekem ez az egész… - ült le mellé Naga is.

-               Nekem sem. Megőrülök! Érted, kikészülök tőle! – hajtotta a lány homlokát a hűvös asztallaphoz.

-               De még is, van valami más is… Igaz? – kérdezte óvatosan Naga.

-               Már én sem tudom. Vissza kell mennem Északra és elfelejteni mindent! Jól mondta, az a szemét… Egy öntelet idióta de igaza van! Hogy a fene vinné el! – a lány az asztalra csapott mire a tálcán megugrottak a tányérok.

-               A nagyúr és a cselédlány… Aki mellesleg samuraiojo (női szamuráj) vagy mi a szösz… - sóhajtott Nagami – Seya, szerintem szedd össze magad és kész. Mond el neki is amit nekem, mármint az árulást, és menj haza. Hiányozni fogsz, de nekem nincsen jó előérzetem ezzel kapcsolatban…

-               Igazad van. Így lesz a legjobb. – Seyako a tálért nyúlt, majd már csak az evőpálcikák csattogása hallatszott.

Mindent befalt, ami a tálcán volt. Tudta minél többet eszik annál gyorsabban, nyeri vissza az erejét. És erre most nagy szüksége volt.

-               Domo arigatou! Domo gochisousama! (Köszönöm szépen! Nagyon jól esett!) – biccentett Naga felé. – Azt hiszem, már tudom, mit kell csinálnom.

-               Csak remélem, hogy jól döntesz! – állt fel a lány és az ajtó hoz lépett. – További kellemes éjszakát! – kacsintott vissza.

-               Kösz. Ha látnád azt a… - Seya nyelt egyet – Ha látod Sesshoumarut mond neki, hogy jöjjön vissza!

-               Úgy lesz! – Naga elment.

Seyako mélyen a gondolatiba süllyedt. Eljutott odáig hogy rendeznie kell háborgó gondolatait. Lassan felkelt, és továbbra is inkább bal lábát használva botorkált el az erkélyig. A nap már alábukott és a felhők gyülekezni kezdtek. Erős kissé viharos szél hozta őket, fentről a messzi észak felől. A lány egészen a korlátig sétált, majd háttal neki támaszkodott. Hazája illatát vélte érezni a szélben. 

Kicsit megpihent, aztán a korlát felé fordul, szembe a légáramlattal. Alant gyönyörű pavilonkertet pillantott meg. A virágok ugyan hajladoztak a szélben, és a tó vize is felkorbácsolódott, de így is vad szépséget árasztott a kis kert. Seya lehunyta kék szemeit.

„Véget kell vetnem ennek a bolondságnak. Megmondom neki, amit tudok, megpróbálok kedves lenni és megbeszélek vele mindent. Elmondom az én néző pontom, meghallgatom az övét. És nem maradok tovább. Hiszen engem nem érdekel ő, nekem csak egy feladatom van. Megvédeni Ayát bármitől. Akár magamtól is!”

Összerezzent, ahogy megérezte hogy valaki áll mögötte. Felnyitotta szemeit és dacolva a szembe széllel a távolba meredt. Eltervezte mit fog csinálni, ám a végrehajtás nem volt olyan könnyű. A férfi majdhogynem közvetlen mögötte állt, és ez egyből másirányba kezdte terelni gondolatait.

***

Sesshoumaru miután kilépett a szobából, dolgozó szobájába ment. Nem tudott semmire sem koncentrálni. Gondolatai még mindig annál a különös nőnél jártak. Képtelen volt csak egy pillanatra is másra figyelni, egész addig, amíg Ryohmaru nem lépett be hozzá. Erre már visszatért a valós világhoz. A két férfi pár pillanatig farkas szemet nézett egymással, végül az érkező szólalt meg.

-               Hogy van?

-               Nézd meg, ha érdekel. – jött a hideg válasz.

-               Jó. – csend állt be a feszül beszélgetésbe.

-               Ryohmaru. Mit akarsz? – állt fel a nagy kutyaszellem is egy idő után.

-               Mit akarsz te Seyakotól? – vágta ki a kérdezett.

Sesshoumaru egyáltalán nem lepődött meg a kérdésen.

-               Semmit. Nem kell félned a tiéd lehet. – jött a lekezelő hideg válasz.

-               Ne szórakozz velem! Nem vagyok vak… És te sem vagy hülye. Sesshoumaru mi folyik itt? – indulatoskodott a démon.

-               Ha tudni akarod… Nyugaton áruló van. Seyako mint tudjuk északi oniwabai. Volt egy kis összetűzésünk, a többit tudod. Miután visszaküldtelek, valószínűleg tudod mért, utána ez a bolond lány megmentette az életem. Nagyvonalakban ennyi…

-               Sesshoumaru. Ezt komolyan mondod? – hüledeztet a férfi – Mondj el mindent, kérlek – végül hozzátette - Uram.

A démon kissé meglepődött a hírtelen jött pálforduláson, de egy pillanatig sem hitte, hogy Ryohmarura nem számíthat a nehéz időkben. Igazi Nyugati démon volt. Még is jól esett hallania, hogy számíthat gyermekkori barátjára. Pedig már úgy érezte kenyértörésre kerül a sor köztük. Ám a hírtelen jobb belátásra térés, őt is meglágyította.

- Kyotoból 15 genjin-szamuráj jött nyugatra. Seyako, az ostoba, már a Hiyatsounál járt, amikor összefutott velük. Azt nem tudom mért harcoltak… De ahogy a szavaiból kivettem ő támadott rájuk… Azt hiszem ezzel megakadályozta h váratlanul rajtam üssenek. De ez mindegy. Remélem továbbra is számíthatok rád és hű maradsz a Nyugathoz… – nézett társára.

- Sesshoumaru-sama! Évszázadok óta vagyunk bajtársak. Nyugat nekem olyan, mint az anyám. Kérj bármit, megteszem! – hajolt meg a démon.

- Hagyjuk ezt! Ryohmaru, csak annyi a feladatod, hogy tartsd nyitva a szemed. És a figyelj mindenre ami a palota körül történik. Nem tudom, ki lehet az áruló.

- Hai. És Sesshoumaru, szerintem erősítsd meg a vár védelmét. Tizenöt genjin-szamuráj ha rajtunk ütnek váratlanul, még nekünk is kemény ellenfelek lehetnek… Igaz hogy halandók, de egyre veszélyesebbek.

- Tudom. – Sesshoumaru ismét elgondolkodott. – Most menj.

Újra egyedül maradt, majd kinézett az ablakon. A nap már lement. „Seyako is biztosan végzett.” – gondolta, majd visszaindult a szobájához.

Folytatás következik…