Seyako még hosszú két napig lábadozott. A seb a kenőcs hatására a gyógyulás útjára lépett, ám rengeteg energiájába került újra felépülnie. Ebben a két napban nyomát sem látta a nagyúrnak, csak Nagami hozott tőle minden este üzenetet. A fekvés és a sok gyógyszer egyre jobban nyomasztotta a lányt, és a második nap végére minden tilalom ellenére felkelt. Lábai először nem akartak engedelmeskedni, de fél óra gyakorlás után már lassú nyugodt léptekkel járkált fel-le a szobában.

Ennek hatására a vacsorát hozó Tomoe asszony, rettentő ideges lett, és azonnal visszaparancsolta az ágyba. Így a vacsora kissé feszült hangulatban telt el, ám Seya már tudta, a gyengeségen kívül semmi baja sincsen immáron. Ezért a morgolódó Tomoe-samával megüzente a nagyúrnak: Holnap.

Mást nem mert az asszony orrára kötni, egyrészt nem tudta hogy távozásuk hivatalos-e, másrészt biztosan megtagadta volna az üzenetközvetítő szerepét Tomoe ha, megtudja, hogy Seyako mire készül.

Eljött betegeskedésének harmadik estéje is. Borult, esőfelhős idő volt odakint, kissé hűvös is az évszakhoz képest. Álmatlanul feküdt az immár hihetetlenül kényelmetlen ágyban, és szomorúan kellett tapasztalnia, hogy bizony vihar készül.

„Szokatlanul esős az idei nyár!” – gondolta.

Az idő csigalassúsággal telt, besötétedett de ő még mindig képtelen volt elaludni. Az elmúlt napokon elmélkedett. „Nem csináltam mást csak feküdtem, ettem, meg halálra utam magam. Meg azokon a ninjákon gondolkodtam. Suyama hogy kerülhetett közéjük?” – gondolatai mind untalanul visszatértek ehhez a témához.

Hiába is akart másra gondolni vagy bármi mást csinálni, unalmas óráiban ott bujkált a nagy kérdés. És ezzel most is így volt, aludni képtelen volt, az utóbbi időben egy hétre előre kialudta magát. Legalább is ő meg volt erről győződve.

Úgy nézett ki az éjszaka már végkép nem hoz álmot szemeire, forgolódott, hol fázott, hol melege volt. Aztán elkezdődött az égi háború is, ami egyáltalán javított amúgy is padlón lévő közérzetén. Kikászálódott az ágyból, úgy gondolta becsuk ajtót, ablakot, elhúz minden függönyt. Utálta a viharokat. Legalább is egyedül átélni őket.

Amint kibújta a meleg ágyból egyből megérezte a hideg áramlatot, mely lábaitól kezdve kúszott felfelé. Borzongva húzta magára köpenyét, majd lassú egyenletes léptekkel elindult az erkély ajtó felé. Kikukkantott rajta és elkönyvelte magában odakint úgy szakad az eső, mint ha dézsából öntenék. Villámok cikáztak az égen, a mennydörgés megállás nélkül szólt. Megborzongott újra, és még jobban átjárta testét a hideg, ahogy a szél becsapott az ajtón.

A harmadik borzongás hullám, amit megérzett az már teljesen más volt. Tarkójától indult, végig szaladt karjain majd mintha csak átölelte volna testét. A közelbe csapott be egy fényes villám, mire a lány hátra lépett és egyből meg is fordult. Majdnem fel sikoltott. 

- Kétszer is szóltam de nem válaszoltál. – szólalt meg a mögötte álldogáló Sesshoumaru.

- Istenem! A frászt hoztad rám! – szorította mellkasához kezei a lány.

Pár pillanatig csendben álltak, aztán Seya behúzta az ajtót, és lassú bizonytalan léptekkel elindult behúzni a függönyöket. Mikor végzett a villámlások fényei még ugyan úgy beszűrődtek, mint a mennydörgés hangjai. Erre már csak megadóan felsóhajtott a lány.

-               Megkaptad az üzenetem? – kérdezte Seyako végül, hogy megtörje a csendet.

-               Meg. De mit jelent, hogy holnap? – kérdezte a férfi, miközben feljebb csavarta az olajlámpát.

-               Azt hogy részemről holnap indulhatunk.

-               Olyan jól lennél? – kérdezett vissza hitetlenkedve a démon.

-               Igen. És nem Te mondtad, hogy minél előbb indulni akarsz?

-               De ha nem vagy még jól csak hátráltatnál.

-               Kösz. – dohogta a lány és vacogva visszabújt a meleg takaró alá. – Azt hiszem én, megfagyok ma éjjel.

A szellem elhúzta a száját. Úgy nézett ki ő nem érzékeli a klíma hírtelen lehűlését.

- Amúgy mért készülsz Északra? – tette fel meggondolatlanul a kérdést Seya.

Ám amint kimondta már tudta, nem kíváncsi a válaszra. Mit is gondolt, hiszen egyértelmű mit fog hallani: „Megyek, meglátogatom a jövendőbeli feleségem.”

-               Téged kísérlek haza.

A válasz tömör és színtelen volt, még is Seyako majdhogynem kiugrott az ágyból.

- Miattam? – kérdezte akadozva.

- Igen, miattad, is.

Azért a lelke mélyén boldogabb lett volna, ha az ’is’ lemaradta volna, a mondta végéről.

-               És még? – kérdezte Seyako mikor már nyakig magára húzta a takarót.

-               A ninják. Mind az északi határ felé tűntek el.

-               Micsoda? – hűlt el a lány – Ugye ezt nem mondod komolyan?

-               De. – a férfi arcán nem látszott érzelem.

-               Szerinted…? – Seya nyitva hagyta a mondatot.

-               Nem tudom. Ezért is megyünk arra.

-               De miért?

-               Van pár tippem, de mind csak találgatás. Visszaviszlek és kiderítem.

-               Ezért is küldted előre Ryohmarut?

-               Ezért, is.

Már megint az a fránya ’is’. Seyako sóhajtva vette tudomásul, hogy minden egyes mondatot harapófogóval kell kihúznia, ha nem akar a tudatlanság kényelmetlen, de biztos állapotában maradni.

-               És még mért?

-               Aya írt.

Erre aztán tényleg néma csend lett a szobában. Seyako inkább lehunyta kék szemit, nehogy valamilyen kóbor érzelem tükröződjön rajtuk. Jó pár villámlás és mennydörgés elhalt mire újra megszűnt a fagyos némaság.

-               Mit írt? Aya? – kérdezte a nő száraz hangon.

-               Ha arra vagy kíváncsi említett téged. Tudta, hogy nálam vagy.

-               Micsoda? – döbbent meg Seya.

-               Jól hallod. És kételkedem benne, hogy csak ennyit tudna.

-               Ezt meg hogy érted? – a nő szemei kerekre tágultak a halvány félelemtől.

-               Sehogy. De van még valami. A levelet nem ő írta.

-               Sesshoumaru, én már egy szót sem értek… - jelentette be Seyako csüggedten.

-               Magyarázattal nem tudok szolgálni. Szintén csak sejtéseim vannak. De ha érdekel a véleményem, Téged elárult az Északi Terület.

Sesshoumaru nem kapott választ e nyers kijelentésére. A lány elfordult, ám hallatszott, ahogy egy bent akadt lélegzet távozik tüdejéből. Seya fejében lázasan futkostak a gondolatok, ám egyiket sem tudta megragadni.

-               Jobb, ha barátkozol a gondolattal. Akkor holnap reggel indulunk. Ha készen vagy gyere az előcsarnokhoz. A többiről Tomoe-san gondoskodik.  – a démon távozni készült.

Már közel járt az ajtóhoz, amikor egy rekedt, szinte ismeretlen hang megállította.

-               Azt mondod, én feláldozható felesleg voltam? 

A szellem megtorpant majd visszafordult.  Lány még ugyan úgy feküdt háttal neki.

- Azt mondod Aya elárult engem?

- Nem tudom Ayasihonak mennyi köze, van ehhez. Én csak figyelmeztetni akartalak. Talán itt az ideje, hogy átértékeld az életed.

- Átértékelni az életem? – kérdezett vissza az idegen hang.

- Hai.

- Az én életem nem átértékelhető. Amíg van kit szolgálnom, van értelme. Ha nincsen, akkor már élnem sincs értelme.

- Talán elkezdhetnél magaddal törődni. Magadért harcolni.

- Nem tudok. Nekem nem ezt tanították.

- Akkor felejtsd el, amit tanítottak… - igen szatirikusan hangzott a férfi válasza.

- Felejteni… - suttogta a lány.

A démon gondolkodva figyelte őt. Akár mennyire is összpontosított nem érezte, hogy a nő sírna, pedig hangja néha megremegett. Még egy csepp könny illatát sem érezte.

- Ne vedd biztosra, lehet hogy Aya ártatlan ez ügyben. De amit mondtam az életeddel kapcsolatban. Azt komolyan gondoltam… Oyasumi nasai. – Sesshoumaru nem akart többet nála időzni, rájött talán ezt is túl korai volt megosztania Seyakoval.

- Sesshoumaru! Ne menj el! – egy követelő, csilingelő, lágy, még is erőteljes hang állította meg.

Kérdőn vissza tekintett. Most már végkép nem igazodott ki a lányon.

Seya felé fordulva, kezén támaszkodva ült fel az ágyon. Arca sápadt volt, de szemében élet fénye csillogott.

-               Nem akarom, hogy elmenj. Maradj itt velem.

Erre a férfi összehúzta aranyló szemeit. Ez már nem kérés volt, ez már bizony utasításnak hangzott, méghozzá rejtett csengésekkel. Úgy nézett ki erre a nő is rájött.

-               Ne érts félre… - kicsit habozott, majd bosszúsan újra a férfire tekintett – Vagy felőlem félre is értheted. Csapán nem akarok egyedül maradni. Meg a vihar is…

A démon nem mozdult. Úgy nézett ki komolyan gondolkodóba esett. Talán rajta volt a sor az értetlenkedésben.

- Akkor maradsz? – kérdezte Seya, majd odébb csúszott az ágyban helyet adva maga mellett.

- Maradok. – válaszolta végül a démon, és a szobában álló asztal felé indult. Ott ledobta a prémet és a vértet testéről – De akkor megszüntetjük az elsötétítést. – jelentette ki. Ő sem kérdezett, hanem bejelentett.

- Rendben. – válaszolt a lány és visszabújta a takaró alá.

Mikor megérezte, hogy a szellem mellé fekszik halk köszönömöt rebegett el. Aztán nagy sokáig csendben feküdtek, tisztes távolságra egymástól, mikor Seyako újra megszólalt.

-               Nem zavar?  - kérdezte halkan, de tudta hogy a démon hallja.

-               Mi? – a férfi csak sokára szólalt meg.

-               Az hogy én egy halandó vagyok.

-               Nem gondolkodtam rajta.

-               Mert azt hiszem, egészen megkedveltelek. – a lány elakadt, de ha már elkezdte, folytatta - Arrogáns vagy, meg igen nagyra tartod magad, igaz nem ok nélkül. De van szíved.

-               Ezt most bóknak vegyem? – Sesshoumaru hangja ugyan gúnyosan csengett, de mind ketten tudták mi rejlik mögötte.

-               Annak is veheted. Csak el akartam mondani.

-               Jó.

Aztán, lassan ahogy a zivatar távolodott úgy közelítette meg a lányt az álom. Pihentető mély álomba merült, de még előtte érezte a hátán az őt figyelő, vigyázó tekintetet.

Sesshoumaru egy idő után lehunyta szemeit és valamennyit aludt is. Elvégre holnaptól nagy útra indul, ez az utolsó éjszakája otthonában. És ez az éjszaka kellemes volt. 

***