***

Seya nagyot nyújtózott, még talán álmában. Erre ébredt a mellette alvó férfi. A nap még csak éppen elkezdte megvilágítani a távoli hegyek csúcsát, aranyozott glóriaként ragyogva felettük. A démon lassan kinyitotta borostyánszín szemit és körbe nézett. Megpróbált megmozdulni, ám ebben valami meg akadályozta.

A mellette alvó lány erre a kis mocorgásra ébredhetett fel. Hasán feküdt, lábait egymásra rakta, egyik keze egyik irányba lógott le, a másik a másikba próbált. Nagyot ásított még mielőtt kinyitotta volna kék szemit, hogy azután rácsodálkozhasson a világra.

- Te mindig ilyen zajosan alszol? – kérdezte a férfi az ébredező nőtől.

- Hüm? – jött a tömör felelet, mire a lány felemelte fejét.

Felemelte a fejét, a férfi bal válláról. Aztán megdöbbenve pislogott vissza eddig vánkosára. Könyökeire akart támaszkodni, de ahogy karajit magához húzta újabb meglepettséggel vette tudomásul, hogy egyik bizony máshol éjszakázott. Szinte végignézte, ahogy keze szépen végig húzódik a férfi hasán, majd a mellkasán át elér az ő arcáig.

-               Oppá – ennyit tudott kinyögni.

A démon felkelt, majd nyújtózkodott egyet, és körzött párat párnának használt vállával, hogy karjába visszatérjen a vérkeringés. A lány erre csak újra visszahanyatlott az ágyba. Igen kora volt még.

- Hova mész? – kérdezte a lány egy elfojtott ásítás után.

Erre Sesshoumaru meglepődött. Elvégre az egy dolog hogy itt maradt vele éjszakára, de a lánynak ehhez már tényleg semmi köze nem volt. Ezt Seyako is megérezte, mert utána gyorsan kijavította saját magát.

-               Tudom, semmi közöm sincs hozzá… csupán megszokás volt…

-               Megszokás? – húzta el a száját a démon.

-               Jól van! Ne piszkálj… - újabb nagy ásítás – Mikor indulunk?

-               Amint összeszedted magad. – Sesshoumaru felöltözött, illetve visszavette a páncélt meg a prémet, és az ajtó felé indult – Egy óra múlva az előcsarnokban várlak.

-               Aha.

Seya nem nagyon akart felkelni, csak nézett a becsukódó ajtó után. Odakint Sesshoumaru alig lépett párat már is Nagamiba ütközött. Ennek az lett a következménye hogy egyikük bosszúsan, a másikuk meglepetten nézett maga elé. Aztán a lány tekintete tovasiklott az éppen bezáródott ajtó elé, minek következtében szemöldökei magasra húzódtak. Aztán gyorsan észbe kapott, meghajolt majd besietett az ajtón.

Odabent ha lehet, még jobban felhúzódtak íves szemöldökei, ahogy megpillantotta barátnőjét szétterülve szunyókálni az ágyon. Seyako aztán az újabb ajtócsukódásra mozdult csak meg, de mivel háttal feküdt nem láthatta, ki jön be.

-               Itt hagytál valamit? – kérdezte, majd csak utána nézett arra.

Kissé megdöbbent, amikor Nagát pillantotta meg az ajtóban, méghozzá igen csak szellemes arckifejezéssel.

-               Upsz. Azt hittem… - kezdett mentegetőzni Seyako ám barátnője közbe vágott.

-               Pontosan tudom mit hittél… Az előbb futottam bele a folyósón…

-               Teljesen félre érted Naga! – kelt ki az ágyból Seyako.

-               Persze, nyílván való! – bólogatott a lány, de most már nem tudta elrejteni előtörő mosolyát – Legalább jó volt?

-               Menj már a fenébe! Nem történt semmi! Te azt sem tudod, mit beszélsz… – Seyako bosszúsan felöltötte köpenyét. 

-               Jól van. Én elhiszem. Csak legközelebb jobban vigyázatok.

-               Naga! Fejezed már be! – kelt ki magából végleg Seyako. – És nem lesz semmiféle legközelebb! Ha tudni akarod, ma indulok.

Erre barátnőjének arcáról végleg lehervadt a mosoly. És lassan valami döbbent szomorú kifejezés ült ki rá.

-               Hová indulsz Seya?

-               Vissza Északra. – sóhajtott nagyot a lány.

-               De…

-               Tudom, azt hiszem már én sem akarok annyira… De muszáj. Figyelj, amint… - elharapta a mondat végét – Amint tudok, eljövök érted. Jó?

-               Hai. – bólintott nagyot keserűen Naga.

-               De tényleg. Ugye addig vigyázol magadra? Lépett közelebb barátnőjéhez Seyako, majd óvatosan megölelte.

-               Ugyan, mi történne velem?

-               Bármi! Ígérd, meg hogy megvársz!

-               Jó.

-               Akkor, most valami ruhát kéne találnom, meg reggeliznem. Egy óra múlva indulunk.

-               Indulunk?

-               Igen. Sesshoumaru is velem jön.

Erre visszatért az előbbi csalfa fintor Nagami arcára.

-               De aztán írsz, amint történik valami?

-               Írok! – sóhajtott nagyot Seya, majd megszakította az ölelést. – Induljunk.

A két lány végig ballagott a még homályba burkolózó folyósón. Útjuk a konyha felé vezetett, ahol azonnal Tomoe asszonyba botlottak. Ő kikelve magából fogadta a hírt, hogy Seyako már lábra állt, sőt hogy azonnal indulni készül. Azzal sem tudták lenyugtatni, hogy Seya nem közönséges ember, és bizony erős életképes lány, ő továbbra is sopánkodott. Végül Naga megkérte az asszonyt menjen, szerezzen valami kellemes utazó ruhát barátnőjének, aztán még hozzá tette azt is, hogy lehetőleg valami hozzá illőt.

A válasz erre csupán annyi volt Tomoe asszonytól, hogy ő bizony nem társul, ahhoz hogy egy szép ártatlan lány ilyen magamutogató ruhákban keljen át a fél szigeten, mint amilyenben a harc estéjén összeszedték.

Ebből aztán heves vita alakult ki, magyarázatok, indoklások és ellenérvek repültek a levegőben. Aztán Tomoe-sama nagy sokára elindult ruhát keresni, és Nagami meg Seyako gyorsan összedobták utolsó közös reggelijüket. Mire végeztek az előkészületekkel, a hajnal egyre jobban közeledett, így egyre több cselédlány csatlakozott hozzájuk, és kedvesen érdeklődtek Seya állapota után. Persze nagy volt a döbbenet, amikor megtudták a lány, elutazik, és természetesen egyből tudni akarták az utazás körülményeit. Seyako nem akarta nagydobra verni, ám erről Naga helyette gondoskodott. Bőszen kacsintgatva mesélte hogy az ő egyetlen és utánozhatatlan barátnője bizony Sesshoumaru nagyúrral együtt kel útra.

Seyako valóban sokat beszélgetett eddig is társnőivel és tényleg minden téma szóba került köztük, de Sesshoumaru még nem. Így hát majd leájult a székről, amikor meghallotta a lányok áradozását a szellemről, miközben ide-oda kapkodta a fejét. A csattanó már csak az volt, amikor az egyik lány, aki már jóval előttük itt szolgált halkan megjegyezte.

-               Különben nehogy azt higgyétek, hogy csak mi gondolunk ilyenre… Biztos forrásból tudom, hogy Tomoe-sama nagyon-nagyon gyengéd érzelmeket táplál a Nagyúr iránt…

Az előtörő visítást csak az tetézte jobban hogy Seya majdnem bele fulladt teájába, hiszen immár megbizonyosodhatott eddigi sejtését. Újra látta maga előtt azt az ominózus konyhai jelenetet, és ennek hatására a tea, ami éppen lefelé készült ajkai között bizony visszaszállt a csészébe. Ennél már csak az tudta még jobban megnevettetni ahogy elképzelte hogyan fekszik be Sesshoumaru nagyúr Tomoe-sama mellé az ágyba, hogy az idős asszony ne féljen a villámoktól. Merész gondolataiból Nagami nevetéstől kényszeredett hangja ébresztette fel.

-               Seya vigyázz, mert vetélytársra találsz az öreglányban…

A visító, nevetéstől fetrengő, sikítgató, már lassan 20 fős társaság azonnal elnémult, és minden szem szinte szúrva meredt piros arccal pislogó Seyakora. A lány erre zavartan kapott valami ételt a szájába. 

A kérdések özönleni kezdtek, de az istenek meghallgathatták könyörgését, mert felbukkant Tomoe asszony és kiragadta őt a kínosan indiszkrét tömegből. Nagát sikeresen magával rángatta így ők hárman eltűntek a konyhából. Régi cselédszobájukban álltak csak meg. A lány nagyot sóhajtott.

- Szerettem ezt a helyet.

- Hiszen bármikor visszajöhetsz? – csodálkozott Naga.

Seyako próbált ebben hinni de valahol a lelke mélyén érezte, ha vissza is tér a Nyugati palotába, soha többé nem lehet itt cselédlány.

-               Remélem – válaszolt, érzéseit eltitkolva.

Tomoe asszony átnyújtotta neki az utazó ruhát rejtő csomagot. Seya gyorsan levetkőzött, majd magára húzta a könnyű hadajinban-t (vékony alsó ing) és végig begombolta, belelépett a susoyake-ba (alsó szoknya, jelen esetben nadrág), és erre húzta rá a mélykék hakamatot (nadrág). Fölűre még egy könnyű fehér, háromnegyedes, bő ujjú haorit húzott. A magában fehér agyag vállrészénél és visszahajtásánál halványlila geometrikus alakzatok díszítették. Kapott még egy pár fehér tabit (egy újas zoknit) és két magasított talpú a kor divatjának megfelelő zorit (saru papucsot). Utoljára még Nagami segítségével belebújt egy hosszú, kétoldalt csípőig felvágott világoskék egész ruhába, melynek ugyan hiányoztak az ujjai, de magas állított nyaka volt, valamit ferdén futott a csatolás elől a mell részén. Erre már csak egy halványlila obit kötött, ami tökéletesen harmonizált a haori mintájának színével. Övébe bele dugta a Ryohmarutól kapott kést, melyet barátnője még a csata estjén visszaszolgáltatott neki

-               Na, milyen vagyok? – pördült körbe a lány.

-               Akár egy istennő! – lelkendezett Nagami – Azt hiszem, hamar utolér ér az a levél engem…

-               Csssss! – sziszegte mérgesen Seya – Indulnom kéne.

-               Várj, szerintem a hajadat is kösd fel, vagy nem fog akadályozni? – vágott közbe Nagami, csak hogy még egy kicsit húzza az időt.

-               Felkötni? – gondolkodott Seyako, majd fésűt ragadott.

A munkába beszállt Tomoe-sama is és az eredmény magáért beszélt. Elöl két vastag tincset befontak a lány aranyló hajából, hátul visszahajtott copfba kötötték, majd a két fonatot visszahajlítva egy kék szalaggal a copfhoz kötötték. Hát igen, kényelmes, viszonylag egyszerű haj viselet, a kornak megfelelő.

Aztán már akárhogyan is húzták az időt eljött a búcsú ideje. Seya nem szerette a könnyes nagy öleléses búcsúzkodást, mosolyogva és vidáman vált el a két nőtől, és megkérte őket nem kísérjék tovább. Egyedül sétált vissza a konyhához, ahol már munka folyt, nem lazsálás. Egy kézmozdulattal búcsúzott társnőitől, majd végig haladt a folyósón, ami a nagy előcsarnokba vitte. Szokatlanul nehezére esett elhúzni a cseléd bejáró ajtaját.

A nagy terem akusztikája visszaverte a halk neszt, erre nézett arra Sesshoumaru. Ő már az előcsarnokban volt. Ahogy a frissen öltözetett lányra nézett, megérezte annak gondolatait. Seyako beállt a férfi mellé, de nem bírta ki hogy ne nézzen vissza még egyszer a két nagy lépcsőre, a rejtelmes folyosókra. Akaratlan sóhaj szakadt ki ajaki közül, és csak ekkor vette észre, hogy a démon őt figyeli.

- Hiányozni fog a palotád… - indokolta meg a kis sóhajtást.

Sesshoumaru elindult a lány követte és pár perc múlva már a palota falain kívül az alant elfekvő várossal ellentétes irányba gyalogoltak. Mikor már a mosó helyet is elhagyták a lány újra visszanézett, ám a démon nem hagyott neki időt. Hamarosan beértek a fák közé, és kezdetét vette a nagy utazás.  

Vége az első résznek…

Ezennel vége az első szériának, ha érdekel benneteket Seyako és Sesshoumaru további sorsa, olvassátok el a folytatást Bűvöletben – A Világhódítás Kardja címmel. A véleményeket szertetettel várom a midayoi@gmail.com címre! Mido