Másnap korán indultak tovább. Egész délelőtt mentek.

A nap már az ég teteje felé járt, mikor hirtelen eléjük lépett az öreg banya, az erdő őrzője…

- Gratulálok - mondta – még mindig éltek, ezért elmondom nektek, hogy ez az erdő a bejárata az Angyalhercegnő szentélyének. Van két próba, az egyiket, már teljesítettétek tegnap. Az volt a bátorság, és az illúzión való átlátás próbája. A második a bizalom próbája. A feltétel nélküli bizalom próbatétele.

- És mégis ez mit jelent?- kérdezte Kagome.

- Mindjárt meglátod…- mondta sejtelmesen, majd csettintett egyet, mire hírtelen eltűnt Inuyasha, Sesshoumaru és Miroku is.

- Hova tűntetted őket? – kérdezték az ott maradtak.

- Mennyetek csak tovább az ösvényen, hamarosan találkoztok velük. – mondta a banya és ő is eltűnt.

A három fiú egy hatalmas szakadék szélén állt. Mögöttük volt az erdő vége. Hirtelen mellettük termett az erdő őrzője.

- Mért hoztál ide minket? – kérdezte gyanakodva Sess.

- És hol vannak a többiek? – idegeskedett Inuyasha.

- Nyugalom… – mondta a boszorkány - mindjárt itt lesznek. Most pedig elmondom a próbát. A társaitok közül mindegyikőtöknek ki kell választani egyiküket és rávenni, hogy átsétáljanak a szakadékon.

- Hogyan???? – kérdezte Miroku.

- Nem mondhatjátok meg nekik, hogy az a próba, hogy átjöjjenek. – folytatta a banya – Ha vakon bíznak bennetek, akkor gond nélkül átsétálnak a szakadék felett, mintha füvön sétálnának. Ha viszont, egy pillanatra is megrebben a bizalom, akkor lezuhannak és meghalnak.

Éppen ezért, jól gondoljátok meg, kit választotok. Nos?

- Én Rint. – vágta rá gondolkodás nélkül Sesshoumaru.

- Kagomét – mondta Inuyasha.

- Én Sangot. – válaszolta Miroku.

- Rendben – mondta az erdő őre – ők egymást nem fogják látni, csak titeket. Ja, és bíztassátok őket… - tanácsolta, majd eltűnt.

A kis ösvény végén először megjelent a szellemirtó. Odasétált a szakadék széléhez.

- Hát te, hogy repültél át? – kérdezte a szakadék másik oldalán álló szerzetest.

-… öööö… hát… én… izé… - dadogta Miroku. Nem igazán tudta hogy, hogy kezdje el.

- Mindegy! – mondta a szellemirtó, látva Miroku nem épp értelmes ábrázatát – Megyek Kirarával!! Kirara!!! – kiáltotta és körbenézett.

- Hova tűnt mindenki? – kérdezte Mirokutól.

- Sango, te bízol bennem? – kérdezte a szerzetes kis idő után.

- Mi? – döbbent meg egy kicsit Sango.

- Bízol te bennem? – ismételte Miroku.

- Hát, azt hiszem – gondolkodott el a szellemirtó – igen, bízom benned!- bökte ki végül határozottan.

- Akkor sétálj ide, hozzám. –mondta Miroku.

- Mi?? – kérdezte.

- Kérlek Sango csak egyszer az életben, bízz bennem, és gyere ide. Csak kérlek, bízz bennem… bízz bennem… nézz a szemembe… és gyere… - kérlelte Miroku.

-… jólvan… - mondta Sango és elindult a szerzetes felé.

- Csak a szemembe nézz és bízz bennem.. – suttogta Miroku.

Amit Sango elég közel ért hozzá, kinyújtotta a karját a lány felé. Az megfogta a kezét. Észre sem vette és átsétált a levegőben, a szakadék másik oldalára, Mirokuhoz.

- Huh… - sóhajtotta megkönnyebbülten a szellemirtó – Mi volt ez??

- Gyere, megmagyarázom. – húzta el Miroku a szakadéktól kicsit messzebb, és mindet elmondott neki…..

A szakadék egyik szélén Kagome, szemben vele Inuyasha állt.

- Hogy men… - kérdezte volna Kagome, de Inuyasha közbevágott.

- Bízol bennem, Kagome?- kérdezte.

- Persze, hogy bízok. – mondta egy mosoly kíséretében.

- Akkor sétálj ide. – mondta a félvér.

- De itt a szakadék… - hüledezett Kagome.

- Gyere! – mondta Inuyasha, és kitárta kezeit – bízz bennem, és gyere ide… ne nézz le, csak engem nézz…

Kagome még egy hosszú percig állt, majd lassan elindult a kutyafülű felé. Tekintetét nem vette le róla. Amíg a szakadék fölött lépkedett, úgy remegett, mint egy nyárfalevél. Mikor végre újra szilárd talajt érzett a lába alatt, szinte beleugrott Inuyasha tárt karjaiban.

- Gyere, mennyünk ki ebből a szörnyű erdőből, - mondta a lánynak – Sango és Miroku már várnak, a többiek pedig már átjöttek Kirarán. A bátyám és Rin is mindjárt jönnek.

Kisétáltak az erdő széléhez, és Inuyasha elmondta Kagoménak, hogy mi is volt a második próba…

A kis Rin boldogan futott Sesshoumaru felé, ám hirtelen megtorpant.

Ott állt a szakadék szélétől pár méterre. Körbenézett, hogy hol vannak a többiek, és hogy ők hogyan mennek át. De nem látott senkit. Kérdően pillantott Urára, aki nem mozdult.

- Gyere ide Rin. –mondta, de a kislány nem mozdult.

- Ne félj, - bíztatta a démon lágyan – nem lesz semmi baj, bízz bennem és gyere… bízz bennem…gyere…

Amint végigmondta, Rin elmosolyodott és odarohant hozzá. Úgy futott át a szakadékon, mintha az ott sem lett volna. Egyenesen a döbbent szellem elé rohant és megölelte.

- Ez gyors volt. – mondta Sesshoumaru és megsimogatta a kislány buksiját – Ügyes vagy, Rin!

- Tudtam, hogy nem hagyod, hogy bajom legyen – motyogta Rin – és mindenkinél jobban bízom benned, Nagyuram…

Az egész csapat együtt lépett ki a Végzet erdejéből. Újra megjelent a banya.

- Hm… látom, még mind megvagytok – mérte végig a társaságot – nagyon helyes. Az angyalok hercegnőjét, már sokan megpróbálták életre kelteni, de eddig senki sem élte túl a barlangba vezető, első öt lépése sem.

- Hát ez nem túl jó arány! – sóhajtott Miroku.

- Tariva már több ezer éve az álom fogságában van. – folytatta a boszorkány – Csak a kiválasztott keltheti fel. Csak azt a lényt engedi be a szentély, akinek a birtokába van egy bizonyos kard. Ő a kiválasztott. Azt ajánlom, hogy jól gondoljátok meg, hogy ki megy be. Járjatok szerencsével! – mondta, majd eltűnt.

- Az a kard, biztos a Tensaiga. – vonta le a következtetéseket Kagome – Akkor Sesshoumaru, te vagy a kiválasztott, neked kell bemenned…

Alig mondta végig, a szellem már be is lépett a barlangba, és pár pillanat múlva elnyelte alakját a sötétség.

- Akkor szerintem itt most táborozzunk le! – mondta Inuyasha.

- Minek? – kérdezte Kagome –Hiszen még csak délután van.

- Szerinted, csak úgy bemegy, megrázza az angyalka vállát, az meg felébred? – gúnyolódott a félvér – Nem megy az olyan gyorsan…

- Jól van – mondta Kagome sértődötten – Nem kell leharapni a fejemet, honnan kellene tudnom meddig tar az ilyesmi?!

- Könyörgöm, fejezzétek már be! – sóhajtott egy nagyot Miroku.

- De hát nem én kezdtem – kiabálta Inuyasha ……..

Nagyon sötét volt, de Sesshoumaru így is jól látott, és mivel kutyaszellem volt, érzékei kitűnőek voltak, nem esett nehezére tájékozódni.

Hosszú folyosókon ment át. Egyre beljebb, a hegy belsejében.

Végül elért a szentélyhez, mely érzékei szerint, pont a hegy közepén helyezkedett el. A falra valami írva volt, de a démon nem tudta elolvasni, mert ezt úgy vésték a sziklába, hogy csak az angyal tudja megérteni, ha valaha felébred…

A terem közepén egy oltár volt. Ott feküdt az utolsó angyal. A démon közelebb ment, és jól szemügyre vette. Gyönyörű volt. Ezüst-kékes haja legalább derekáig érhet. Ugyan ilyen színű szárnyai voltak. Csodálatos arcán látható volt az angyalok szent jele, amellyel csak a királyok és hercegek születnek. Ez a jelkép bal oldalt az arcán, a vállán, egészen a mellkasáig tartott. Világoskék kimonót viselt.

Sesshoumaru hosszasan nézte. Ahogy a világ legmélyebb álmát alussza, így is sugárzik belőle valami földöntúli, valami leírhatatlan.

Olyan törékenynek tűnik. Valóban, ő lehetett az összes angyal között a legjobb.

A szellem még egy ideig csak nézte, majd elővette a Tensaigát, ami már lüktetett is a kezében. Egy pillanatra elgondolkozott, hogy mit is kéne tennie. Nem halott, tehát nem az alvilág küldötteit kell elintéznie.

Egy hirtelen jött gondolattól, lerakta Tariva mellé a kardot.

Egy pillanatra, mintha az idő is megakadt volna. Majd hatalmas fényesség vette körül az oltárt, és valami földöntúli erő. Sesshoumarunak hátrébb kellett lépnie.

Kis idő múlva a fényesség elmúlt. Az oltáron ugyanúgy feküdt az angyalok hercegnője, mint több ezer éven át. A Tensaiga is ugyanúgy volt mellette. Látszatra úgy tűnt, hogy semmi sem történt.

De a szellem halotta Tariva szívének dobbanásait, ahogy felgyorsulta.

Sikerült. Az utolsó angyal felébredt álmából…

Magamhoz tértem. Nem nagyon tudok mozogni, a testembe csak lassan tér vissza az erő. Nem emlékszem semmire. Mintha már hosszú ideje aludtam volna. Lassan kinyitottam a szemem. Csak felfelé néztem. Valami barlangszerűségben vagyok – gondoltam – Ujjaimat kicsit megmozgattam, hogy érezzem, min is fekszem. Egy kemény kis kőépítményen, amit selyemmel takartak le. – állapítottam meg magamban.

 Mégis mi történt, és hogy kerültem ide? Nem emlékszem semmire. Lassan fel kéne kelnem - gondoltam. Vettem egy mély levegőt, és szárnyaim segítségével ülő helyzetbe tolom magam. Körbenézek. Egy teremben voltam, valamiféle hegy belsejében. Egy oltáron feküdtem, bár fogalmam sincsen, hogy miért…

Lassan lemászom, és nagy nehezen talpon maradok. Érezem, hogy egyre több erőm lesz.

Pár méterre mellettem, egy démon állt. Hosszú fehér haja volt, és aranysárga szemei, akárcsak nekem. Arcán méregcsíkok, homlokán pedig egy félhold volt. Fehér, piros mintás kimonót viselt, és páncélt.

-         Ki vagy te? – kérdeztem.

-         A nevem Sesshumaru. – válaszolta – te meg gondolom Tariva vagy.

Csak némán bólintottam. Már éppen nyitottam is volna a szám a következő kérdésre, ami az lett volna hogy ,hogy kerültem én ide. Átnéztem a válla felett, és megakadt a szemem a kőben lévő íráson. Az angyalok nyelvén vésték a falba. Az volt ráírva: Itt fekszik Tariva hercegnő, az utolsó angyal a világon.

Mi? Ez hogy lehet? Mi folyik itt?  Odamegyek az íráshoz, mit sem törődve a mellettem álló szellemmel. Megérintem a falat és behunyom a szemeimet…

Az emlékképek csak úgy záporoztak…

… az ördögök megtámadtak… betörtek az országunkba… mindenki meghalt… csak mi nem… az ördögök király leszúrja a kedvesem… én meg megölöm… a fiait a pokolba zárom… de őt már nem tudom megmenteni, a karjaimban van, és…

Hirtelen elkapom a kezeimet a faltól, és levegőért kapkodva elhátrálok. Már mindenre emlékszek. Hát öltem. És átkot szórtam. Meghalt, a karjaiban, de abban a pillanatban bennem is meghalt minden, minden ami addig az életemben szép és jó volt.

Álomba merültem, itt feküdtem már több mint

- kilencezer éve vagyok itt  –suttogtam – Nekem is meg kellet volna halnom. Hát így büntet a sors a vétkeimért… miért… miért keltettél fel, az örök kárhozatból? – néztem a démonra. Szemeimben tükröződött, kilencezer évi fájdalom…

-         A segítséged kell. – mondta a szellem – Az ördög fiai kiszabadultak a pokolból, és csak te tudod megölni őket. Az egyik, a legkisebb már meghalt, de a legerősebbet neked kell megölnöd…

Nem válaszoltam semmit, csak némán néztem magam elé. Nem akartam elhinni. A gondolatok egymást kergették a fejemben.

-         Gyere – szólalt meg végül a szellem – A többiek kint várnak!

Lassan melléléptem és elindultunk kifelé. Fogalmam sem volt, hogy mégis ki ő. Nem tudtam, hogy kik várnak kint. De valami megmagyarázhatatlan belső hang, azt súgta, bízhatok ebben a kutyaszellemben. Na meg persze az erőm is segített. Hiszen egy angyal minden lény lelkébe belelát…

Hosszú és sötét folyosókon mentünk kifelé a hatalmas hegyből. Nem nagyon szóltunk egymáshoz.

Elgondolkodtam, hogy mit is kezdjek most. Otthonom már nincsen, ha én vagyok az utolsó angyal, a Mennyek Országa már nem létezik. Akkor a szárnyaimra sincsen már szükség. Kis fényesség áradt a hátamból és eltűntek a szárnyaim. Beleolvadtak a testembe.

A mellettem haladó démon, kérdőn nézett rám.

- Nincsen rájuk szükségem – válaszoltam a fel sem tett kérdésre – Nincs már hova hazaszállnom.

Kiértünk a hegyből. A nap már kezdett lebukni az égről.

Egy kis csapat táborozott háttal nekünk. Egy furcsa ruhájú lány és egy félszellem veszekedett. Volt még velük egy szerzetes, egy szellemirtó, egy rókakölyök, egy szellemmacska, egy halandó kislány, és egy zöld kis démon, meg egy sárkányló.

Nem vettek észre minket, mindenki a veszekedőket figyelte.

-         Inuyasha, hogy lehetsz ennyire egy bunkó?! – kiabálta a fura lány, akiben miko erőt érezek.

-         Még hogy bunkó? – kiabálta vissza a félvér – Elegem van, hogy egy ilyen hisztis fruskával kell állandóan veszekednem!

-         Inuyasha, - kezdte hirtelen nyugodtan a lány – Fekszik, fekszik, fekszik!!!!  - erre a földbe vágódott a fiú.

-         Jaj könyörgöm – kezdte a szerzetes - hagyjátok már abba… - ekkor a mellettem álló Sesshoumaru kicsit megköszörülte a torkát, megunva a veszekedést, és jelezve, hogy figyeljenek ránk.

Mindenki rám nézett. Halálos csend állt be. Döbbenten bámultak rám, egyesek még a szájukat is nyitva felejtették.

Közben alaposan végigmértem őket. Fura kis társaság volt, de mindenkiben égett valami tűz, ami összekötötte őket…

Legelőször a furcsa ruhás lány tért magához.

-         Szia! – jött közelebb kedves mosollyal az arcán – az én nevem Kagome, ő itt Sango, Miroku, Rin ………  ja és az ott a földön Inuyasha. – mutatta be a többieket.

-         Drága angyal, - térdelt elém a szerzetes, Miroku – a világ leggyönyörűbb teremténye, lennél a gyerekeim anyja?

-         Tessék? – kérdeztem kissé összezavarodva, nem voltam biztos, hogy jól értettem, de mielőtt bármit is szólhatott volna, a szellemirtó lány felpofozta. Kérdőn néztem a mellettem álló Kagoméra.

-         Ő mindig ezt csinálja. –mondta nevetve.

Kis csend következett, majd leültünk a tábortűz mellé és beszélgetni kezdtünk. Vagyis inkább ők beszéltek, én csak hallgattam.

Meséltek Narakuról, a Szent Ékkőről, és az ördögökről. Az életemről nem kérdeztek semmit. Láttam a szemükben az együttérzést.

Hamar eljött az éjszaka és aludni mentek. Én nem is próbáltam aludni, tudtam, hogy úgysem menne. Felálltam és elindultam az erdő irányába.

-         Hova mész?- kérdezte a még ébren levő Inuyasha és Kagome.

-         Sétálni… - válaszoltam és eltűntem a sötétségben.

-         Hát nem lennék a helyében – mondta Kagome a félvérnek– Kilencezer év után felébredni, de neki minden olyan mintha csak tegnap ölték volna meg a társait…

-         Nem lehet könnyű… - suttogta Inuyasha…

Lassan mentem, át az erdőn, míg egy kis tisztásra értem. Ott megálltam, és a csillagokat néztem az égen. Ahol egykor az otthonom volt. A családom, a barátaim, a szerelmem. Minden, ami valaha fontos volt az életemben.

A nyakamban még ott lógott egy kristály formájú kis medál. Ez minden angyalnál volt. Az összetartást és a tisztaságot szimbolizálta.  Nekem már egyik sincsen. Nincs kivel összetartanom, az utolsó vagyok a fajtámból, és vér tapad a kezemhez. A legsúlyosabb bűnt követtem el, amit csak meg lehetett tenni. Öletem! És most arra kérnek, hogy újra megtegyem.

De nem biztos, hogy képes vagyok még egyszer megtenni…

Letéptem a medált, és a nyitott tenyeremet, az ég felé tartottam. A kis kristály fényes lánggal hamuvá vált, amit lassan elfújt a szél.

Még egyszer utoljára felnéztem az égre.

-         Ég veletek! – suttogtam, halott társaimra emlékezve. Behunytam a szemem, egy könnycsepp gördült le az arcomról.

Visszaindultam a táborhely felé. Egy furcsa érzésem volt mindvégig. Mire visszaértem rájöttem, hogy mi volt az. Sesshoumaru. Végig követett. Nem tudom miért, de igazából nem is nagyon érdekel…

A többiek már aludtak. Leültem egy fának dőlve, és hajnal felé aludtam pár órácskát.

Folytatás következik…