Körülbelül 1 hónap múlva:

Kagome épp gyógynövényeket szedett, mikor émelyegni kezdett. Tudta, hogy ha most itt elájul, nem fogják megtalálni, hisz nem szólt senkinek arról, hogy hova ment. Megpróbált visszamenni a többiekhez, azonban túlságosan szédült. Elájult. Hosszú időn keresztül csak feküdt a földön, mígnem egy büszke, nagy szellem észre nem vette, a látszólag halott lányt. Sesshomaru volt az. Odalépett Kagoméhoz, megnézte, él-e még.

-         Veled meg mi történt, halandó lány? Ha te itt vagy, az öcsémnek is erre kell lennie, valahol. Jobb lesz, ha visszaviszlek neki – mondta a szellem, aki már tudta, mitől ájult el Kagome – az a korcs biztos örülni fog.

-         Se… ssho… ma… ru – nyögte Kagome, aki még mindig kicsit kábult volt – te meg mit keresel itt?

-         A földön feküdtél, éreztem, hogy mitől ájultál el, gondoltam, visszaadlak az öcsémnek – mondta mit sem törődve azzal, hogy Kagome eléggé zavarban van.

-         Hogy érted azt, hogy tudod, mitől ájultam el?

-         Talán még magad sem tudod?

-         Nem. De, ha kérhetem, letennél?

-         Persze – letette, kicsit látszott a meglepettség az arcán, de ez gyorsan szertefoszlott – mond, voltál együtt mostanában az öcsémmel?

-         Miii? – Kagome eléggé zavarba jött – ugye nem ara célzol, hogy kisbabát várok.

-         De, nem is egyet, két kis korcsot éreztem benned. Megjöttünk. Innen már oda találsz egyedül is, nem akarok összefutni az öcsémmel.

-         Megértelek. Köszönöm szépen. Nem gondoltam volna, hogy tudsz te jót is tenni.

-         Eltúlzod. Ne hidd, hogy emiatt most jóba leszünk.

-         Sajnálom, hogy így gondolod. Pedig szerintem jól kijönnétek Inuyashával, ha félretennétek a büszkeségeteket.

-         Ha megkapom a Tetsuaigát. Na jó, nem fogok felállni egy ostoba halandó lánnyal, aki az öcsémtől vár ikreket – mondta minden különösebb arckifejezés és érzés nélkül, a szokásos rideg stílusában, és már el is tűnt. A helyén, pedig megjelent Inuyasha. Megérezte szerelmén Sesshomaru szagát.

-         Hát te meg hol voltál? És miért van Sesshomaru szagod?

-         Beszélnünk kell Inuyasha. Fontos dologról.

-         Miről? Ugye nem azt akarod mondani, hogy beleszerettél a bátyámba – kérdezte félve a hanyou.

-         Te, idióta, miért mondanék ilyent?

-         Hát… vele voltál, nem?

-         Igen, de nem azért. Elájultam, és ő talált meg. Beszélgettünk, és elhozott ide. Tulajdonképpen neki köszönhetem, hogy tudom, miért ájultam el.

-         És mégis miért. Ugye nem vagy beteg – fogta aggódóra a dolgot Inuyasha.

Kagome zokogva a nyakába borult.

-         Kisbabát várok, tőled. Jobban mondva kettő kisbabát, ikreket.

-         Hogy, mi? Ez, csodálatos – mondta meglepetten a hanyou és átkarolta a lányt, ugye most csak azért sírsz, mert boldog vagy.

-         Igen. Szeretlek, és nagyon örülök, hogy kisbabáink lesznek.

-         Én is. Gyere, mondjuk el a többieknek.

-         Oké – mondta Kagome, letörölte könnyeit, és belekarol Inuba. Odafelé úton végig arról beszéltek, hogy hívják a piciket. Mikor odaértek, Medi, Hito és Naomi fogadta őket.

-         Sziasztok, jaj, de jó hogy itt vagytok, mondanunk kell valamit… - mondta Inuyasha.

-         Mondjátok. – válaszolta Hito, miközben mosoly ült az arcára.

-         Gyereket várok, pontosabban… - kezdte Kagome, mikor Medi vágott bele mondanivalója lényegébe.

-         Ikreket…

-         egy fiút…

-         és egy lányt. – mondták az ikrek felváltva, Inuyasha meg Kagome nem győzött figyelni, olyan gyorsan váltották egymást.

-         Honnan veszitek?

-         Kagome, el ne ájulj…

-         de mi vagyunk azok…

-         csak ti már rég meghaltatok…

-         így nem tudjátok, kik vagyunk.

-         TESSÉK? EZT MIÉRT NEM MONDTÁTOK?

-         Féltünk a dühkitörésedtől…

-         Nekem nincsenek is dühkitöréseim!

-         Akkor most mi van?

-         Cuh, csak mérges vagyok.

-         Basszus! – kiáltott Medi.

-         Mivan?

-         Ma lett volna a próbám a bandával! Á! Ilyen nincs!

-         Jaj, csak ez?

-         Igen ez, de leütlek, ha úgy teszel, mintha hülye lennék!

-         Az vagy.

-         Mit mondtál? – fordult meg idegesen Medi, és Hitot (elnézést a kifejezésért) tökön rúgta. A fiú összegörnyedt, Inuyasha és Kagome, meg döbbenten nézték a jelenetet.

-         Hülye cafka.

-         Idióta állat.

-         Béna vagy!

-         Te meg lassú!

-         Csend legyen! – állt az ikrek közé Inuyasha, de késő volt. Az ikrek még át is változtak félszellemmé, és egymásnak ugrottak, Medi ott ütötte, ahol tudta, a fiú védekezett, majd elkezdte húzni Medi haját. A lány bedühödött, és lekevert egyet „bátyjának”. Hito válaszképpen rátaposott Medi lábára, ki ezért dalolni kezdett, mindenkinek be kellett fognia a fülét. Hito csettintett, mire eleredt az eső, mindenki bőrig ázott, mire Inuyasha le tudta állítani a verekedő gyerekeit. Visszamentek a többiekhez, és a közelben kerestek szállást. Egy fekete felhőnek köszönhetően a legjómódúbb vendéglőbe kaptak bebocsátást. A szobákat kettesével kapták: Inuyasha – Kagome, Miroku – Sango, Medi – Hito, Naomi – Shippo (és Kirara)

-         Hülye cafka.

-         Sündisznó.

-         Sose fejezik be?

-         CSÖND LEGYEN! – ordított Inuyasha, mindenkibe belefagyott a szó, és kikerekedett szemmel nézték. – még egy szót meghallok, lekeverek nektek egyet. Medi megpördült, karon ragadta Hitot, majd beviharzottak a szobájukba.

-         Most, hogy végre megfogantunk, minden rendben van, haza is mehetünk – mondta Hito.

-         Igen, de előtte mit szólnál, ha Inuyasha megbékélne Sesshomaruval? - próbálkozott Medi

-         Ez őrültség, ezek ketten sose lesznek jóba.

-         Ne feledd, a mi időnkben is kibékültek.

-         Igazad lehet, akkor, mi a terv? – értetlenkedett a fiú.

-         Igaz, Kagome nem említette, hogy Sesshomaru mondta meg neki, hogy ikreket vár. Inuyasha hálából kibékülhetne vele.

-         De ha Inuyasha bele is megy, mi lesz Sesshomaruval? Ő biztos nem fog beleegyezni.

-         Elintézem, emiatt ne aggódj – mondta a kislány, majd egy csalafinta mosoly kíséretében kisétált a szobából.

-         Hova mész Medi?

-         Megkeresem Sesshomarut. Ha anyuék kérdezik, hol vagyok, mond meg az igazat.

-         De…

-         Semmi de, fogadj szót, most az egyszer, kérlek – mondta Medi, majd elment. Éjszaka volt. Kénytelen volt átváltozni félszellemmé, hogy megérezze a szellem szagát. Ez elég nehéz volt a kislány számára, de nagy nehezen, egy sötét erdőben rálelt a keresett személyre. Mikor Sesshomaru megérezte a gyerek szagát, meglepődött.

-         Te meg ki vagy? A korcs öcsém és annak a halandó lánynak a szagát érzem benned.

-        A nevem Medi, Inuyasha és Kagome lánya vagyok. Azért jöttem, hogy megkérjelek, békülj ki apuékkal.

-        Mi? Hogy lehetsz te a gyerekük?

-        Az ikertesómmal visszajöttünk a jövőből, hogy megmentsük a szüleinket. Elintéztük, hogy megfoganjunk, és most már csak az a dolgunk, hogy kibékítsünk titeket.

-        Ostoba korcs vagy te is. Miből gondolod, hogy hallgatni fogok a szavadra?

-        A mi időnkben már jóba voltatok. A mi időnkben minden rendben volt, míg Naraku fel nem éledt.

-        Ez nem jelenti azt, hogy most is ki kell békülnünk. Amúgy, ha én bele is egyeznék, az öcsém túl büszke ahhoz.

-        Kérlek, egy próbát megér. Tudom, hogy a szíved mélyén egy kedves, szeretetteljes szellem vagy.

-        Rendben, menjünk – mondta a szellem, és mintha egy apró mosoly jelent volna meg az arcán, követte a Medit. Mikor odaértek a kunyhóhoz Kagome már nagyon aggódott a lányért.

-        Medi, te meg hol voltál? – aggodalmaskodott Kagome.

-        Ne haragudjatok, hogy eltűntem, de hoztam valakit, lehet, hogy nem fogtok neki örülni, de kérlek, ne legyetek dühösek rám.

-        Sziasztok – lépett elő egy fa mögül Sesshomaru.

-        Mi, ez meg mit keres itt?- hőbörgött Inuyasha.

-        Apu, ki kell békülnötök!

-        Mi, és te ebbe beleegyeztél Sesshomaru?

-        Bele, a lányotok nagyon meggyőző tud lenni – kacsintott a gyerekre.

-        Nem hiszem el – esett le Inuyasha álla.

-        Na, kibékültök?- kérdezték kórusban az ikrek.

-        Csak rajtad áll, Inuyasha – mondta mosolyogva Kagome.

-        De… - a hanyounak nem nagyon tetszett az ötlet, de szíve mélyén, szerette volna, ha kibékül a bátyjával – Rendben – nyögte ki Inuyasha, majd odalépett Sesshomaruhoz, és kezet nyújtott.

-        Béke. De többé ne halljak rólatok rosszat - mosolyogtak az ikrek – nekünk most már mennünk kell. Hamarosan ismét találkozunk. Mi asszem kicsit előbb látunk titeket, mint ti minketJ - nevetett Medi. Odafutottak szüleikhez, megölelték őket, kapott mindenki egy-egy búcsú puszit. Mindenki nagy meglepetésére, mielőtt elmentek volna, Medi odafutott Sesshomaruhoz, a nyakába ugrott és neki is adott egy puszit. A szellem először meglepődött, pár pillanat múlva azonban már ő is a lányt ölelgette.

-        Köszönöm, amit tettél – súgta Medi fülébe Sesshomaru, majd megsimogatta a gyerek buksiját és letette.

-        Hugica, gyere, mennünk kell! – kiabált Hito, aki már a kútnál volt. A lány gyorsan odafutott. Megfogták egymás kezét, és beleugrottak a kútba. A kis csapatunk, egy ideig bámulta a kutat, majd elindultak, és élték tovább életüket. A két gyerek, pedig félve mászott ki a kútból, hogy vajon sikerült-e a tervük.

-        Szerinted életben vannak? – aggódott Hito.

-        Remélem. Nézzük meg! – mondta Medi, majd kimászott a kútból. Csodák csodájára, a szüleik a Szent fánál voltak és beszélgettek. Fel sem tűnt, nekik, hogy a gyerekek távol voltak, hisz körülbelül 10 másodperccel távozásuk után értek vissza.

-        Szia anya – ugrott Kagome nyakába Medi.

-        Medi, de hát, el se mentem – lepődött meg Kagome.

-        Igaz, de… Ööö. Nekem viszont mennem kell – mondta a kislány, majd elfutott.

-        Szia anya, szeretlek, én is megyek – ölelgette anyját Hito is. Majd húga után rohant.

-        Ez meleg volt, azt hittem, elárulsz minket. Ne feledd, nem tudhatják meg, hogy miattunk élnek.

-        Oké, egy pillanatra én se tudtam, mit mondjak, túlságosan örültem, hogy újra láthattam őket, mármint, a mi korunkban.

-        Megértelek.

-        Jaj, mi lehet a fellépésemmel? – aggodalmaskodott Medi. Ebben a pillanatban megcsörrent a telefon. Medi ugrott gyorsan.

-        Halli, Medi vagyok, ki az?

-        Szia Medi, baj van. Lebetegedett a gitárosunk, nem tudnál szerezni egyet?

-        Hát… az öcsém megfelel?

-        Ha ért egy kicsit a húrokhoz, jöhet.

-        Oké, csáo.

-        Viszlát, ne feledd, fél óra múlva itt legyél.

-        Persze – letette a kagylót – a francba.

-        Mi a baj?

-        Megint késésben vagyok. Ja, hozd a gitárodat, fel kell lépned a bandámban.

-        Mi? Én? Te meghibbantál.

-        Ne veszekedj most, gyere, kérlek Hito. Ismered a számainkat.

-        Rendben, de ezért az adósom vagy.

-        Oké – berohant a szobájába. Nagyon meglepődött, mikor meglátta, hogy a fiatalabb Miroku ül az ágyán.

-        Te meg mit keresel itt?

-        Hozzád jöttem. Hiányoztál – mondta a fiú, majd váratlanul megcsókolta.

-        Héj. Ezt meg miért tetted?

-        Mert szeretlek, amúgy meg, mennem is kell, anyu hót ideg, hogy megszöktem…

-        Maradhatnál a koncertre.