Mind a ketten egyszerre riadtak fel. Kagome arca vörös és verejtékes volt, szenvedés tükröződött róla. Inuyasha is hasonlóképpen nézett ki, csak az ő arcén szenvedés helyett inkább félelem és aggódás látszott. Ahogy egymásra néztek, tudták, hogy mind a kettőjük egyforma szörnyűségeket élt át álmában.

-         Kagome, jól vagy? Neked is rémálmod volt?

-         Igen, neked is?

-         Igen. Mit álmodtál?

-         Azt, hogy meghaltál… és Kikyo próbált vigasztalni. És amikor odaléptem a koporsódhoz, láttam, hogy életben vagy, és azt mondtad, hogy a halállal nem ér véget az élet, és még találkozunk. Szörnyű volt, azt hittem, valóság.

-         Jesszus, én is szinte ugyan ezt álmodtam, csak te Sesshomaru kezében haltál meg. De a többi ugyan ez.

-         Nem akarlak elveszíteni – zokogott a lány, Inuyasha nyakában.

-         Nem is fogsz, örökké együtt maradunk. – próbálta megnyugtatni szerelmét, de belül ő is pont ugyanígy érzett.

-         Álmos vagyok… jobb lenne aludni még egy kicsit. Ez csak egy álom, nem érdemes emiatt elrontani ezt a csodás napot.

-         Igazad van Kagome, aludjunk. – mondta, majd közelebb húzta magához a lányt és elcsattant közöttük az első csók. Lefeküdtek, és ismét elaludtak. Most már nem volt egyiküknek sem rémálma. Inuyasha kelt fel elsőnek, a nap után pár perccel. A fű még harmatos volt, a levegő lehűlt, a madarak álmosan csicseregtek. Az éjszakai állatkák közül néhányan még a zsákmányukat keresték. A vízben békák kuruttyoltak, és kiskacsák próbáltak szárnyra kapni. A félszellem nagyot szívott a friss levegőből, felállt majd elkezdett élelmet keresni. Fogott egy kis nyuszikát, és szedett mellé sok bogyót. Mire Kagome felkelt, olyan ízletes reggelit készített, hogy az ember mind a tíz ujját megnyalhatja utána. Még gyümölcslevet is facsart szerelmének. Mikor meghallotta, hogy Kagome mozgolódik, rátette egy nagyobb fakéregre, amit előzőleg vágott ki, és elindult menyasszonya felé.

-         Jó reggelt szerelmem, hoztam egy kis reggelitJ

-         Neked is jó reggelt- mosolygott – köszönöm, ez nagyon kedves tőled. Nagyon korán kelhettél, ha ezt mind te készítetted.

-         Napkeltekor keltem. De nem fontos, érted bármit megtennék. Egyél csak!

-         Nagyon finom az étel. Te nem eszel?

-         Nem…

-         Baj van? Olyan furcsa vagy.

-         Valami furcsa szagot érzek.

-         Furcsa szagot? Ezt hogy érted?

-         Olyan, mintha Naraku, Sesshomaru, Kouga, Kikyo és Ayame szaga keveredett volna egy személybe.

-         Remek, szóval az összes szellemé, aki meg akar ölni minket – szólt Kagome, majd folytatta a reggelizést.

-         Téged ez nem is zavar? – kérdezte ingerülten a hanyou – az összes szellem, akinek ránk fáj a foga egy személyben, én aggódnék a helyedben.

-         Én nem aggódok. Te itt vagy, és megvédesz, ha valami történne. És különben is, élvezzük ki ezt a csodás helyet – mosolygott a lány, és hozzábújt szerelméhez – gyere, egyél kicsit. Ne legyél olyan morci! – mondta, majd elkezdte etetni szerelmét. Inuyasha teljesen megfeledkezett a szagról, aminek tulajdonosa a távolból figyelte őket. Egész nap csak lustálkodtak és nevettek. Kagome sokmindent mesélt a fiúnak arról, hogy az ő világában milyen szokások vannak. Inuyasha is elmesélt pár dolgot a gyerekkoráról, amit eddig senkinek sem árult el. A lány, bár akaratlanul, de elaltatta a fiú óvatosságát, éberségét, szaglását és minden más érzékszervét, amivel észlelni tudta volna a közelgő veszedelmet. A furcsa alak, aki leselkedett utánuk, gonosz tervet eszelt ki ellenük. Türelmesen várt, míg el nem jött a megfelelő idő. A szerelmes pár egymás karjai közé bújva nyalták-falták egymást. Mindkettejüket elöntötte a boldogság. Inuyasha a lényegre tért. A hátára döntötte Kagomét és elkezdte simogatni szerelme hasát. A lány nagyon élvezte ezt, de tudta, mire készül a hanyou. Egy kicsit félt, hisz még soha nem tett ilyent. Inuyasha lassan abbahagyta a csókolgatást, és lejjebb indult a fejével. Először az ifjú miko nyakát vette célba, majd mikor azt már teljesen feltérképezte, elindult a lány lapos hasa felé. Játszadozott rajta kicsit a nyelvével, majd kezével elindult szerelme domborulatai felé. Felhúzta blúzát, és elkezdte csókolgatni Kagome melleit. A lány apró nyögésekkel jelezte élvezetét, majd végigsimította puha ujjaival a hanyou izmos hátát, és levette róla a kimonó felsőjét. Kagome felsőteste már szinte úszott a félszellem nyálában, ezért visszatértek egymás szájához.

-         Szeretlek – suttogta Inuyasha szerelme fülébe. Kagome nem válaszolt, csak rámosolygott a hanyoura, és ezúttal ő indult lefelé a fiú erős testén. Ő azonban nem állt meg a srác hasánál, hanem lejjebb vette az irányt. Lehúzta szerelme nadrágját és elkezdte simogatni, majd nyalogatni a fiú férfiasságát. Inuyasha nagyon élvezte, hogy így kényezteti őt a miko. Lassan felhúzta Kagomét, és letolta a szoknyáját, majd az alsóneműjét is. Gyorsan a lényegre tért. Kagome száját apró nyögések hagyták el. Inuyasha kezével és nyelvével egyaránt izgatta a lány legféltettebb testrészét. Hamarosan szerepet cseréltek. Gyorsan eltelt így az idő. Egész estig elszórakoztak egymással. Naplemente előtt fél órával mind a ketten kimerülten feküdtek a lágy fűben. Csak Inuyasha kimonója takarta el meztelen testüket. A furcsa lény, pedig az egész jelenetet végignézte rejtekhelyéről. Elbűvölte Kagome szépsége, így kicsit elgondolkozott, hogy valóban megölje-e, vagy inkább elvigye magával. Végül úgy döntött, mindenkinek jobb lesz, ha meghal a lány is.

-         Kagome, gyere velem kicsit… - szólt Inuyasha kipirult arccal – de előtte öltözz fel – mosolygott, majd ő is magára húzta ruháit.

-         Hova megyünk?

-         Keresünk valami élelmet. És megnézzük a naplementét – válaszolt kedvesen, majd megcsókolta barátnőjét. Hirtelen felkapta, és elkezdett rohanni vele a szikla tetejére.

-         Héj, lassabban Inuyasha!

-         Oké, de nézd, innen milyen szép a naplemente – mutatott ujjával az égre. És valóban, a lemenő nap korongja narancssárgára festette a kék eget. Ahol pedig a két szín találkozott egymással, lilává változott az égbolt.

-         Ez tényleg nagyon gyönyörű. Soha nem láttam még ilyen szépnek a naplementét. Szeretlek.

-         Én is szeretlek. De, Kagome, hiszen te reszketsz.

-         Ahogy ránéztem a lemenő napra, hirtelen az ugrott be előttem, hogy ez lesz az utolsó naplemenete, amit látok.

-         Ne beszélj őrültséget. Emlékszel, azt mondtad, ha velem vagy, nem félsz semmitől, mert én megvédelek. Akkor tényleg ne félj.

-         Igazad van – mosolygott.

-         Gyere, keressünk valami ételt – kezdett bele a mondandójába Inuyasha, mikor újra megérezte azt a furcsa szagot. Azonban mire észbekapott, már késő volt. Megjelent a démon. Nem volt különösebben szörny teste, sőt, egy jóképű fiúnak tűnt első ránézésre, de mégis ijesztő aurát bocsátott ki. A démont Koutának hívták. Hosszú, ébenfekete haja fénylett a rásütő nap sugaraitól. Smaragdzöld kimonót viselt, melynek oldalán ott volt a megszokottnál kicsit nagyobb fegyvertár: Sesshomaru kardja, a Tokiyin; Kikyo íja és nyílvesszői; és egy smaragd marokaltú tőr, melyet Naraku adott neki, és rengeteg gonoszság van benne. A démon tengerkék szeme felcsillant, mikor végre szembe találta magát Inuyashával. Bár alig lehetett több 16 évesnél, félelem mégsem tükröződött az arcáról. Elszántnak és bátornak tűnt, mint aki biztos abban, hogy ma csatát nyer. Lábaiban ott csillogtak a Kougától kapott ékkövek, karján, pedig Ayame pengeéles levelei díszlettek.

-         Te meg ki vagy? – kérdezte Kagome ijedten, és Inuyasha háta mögé lépett.

-         És miért van olyan szagod, mint Narakunak, Kikyonak, Kougának, Sesshomarunak és Ayaménak?

-         Hát, ez egyszerű… Naraku az apám.

-         Az apád? És van anyád is, vagy te is csak egy újabb inkarnáció vagy?

-         Még szép, hogy van anyám… hisz valódi szerelemgyerek vagyok. Az anyám Kikyo- mosolyog a lány. Inuyashát nagyon feldühíti ez a hír.

-         Mi? Hogy lehet neked Kikyo az anyád? Nem tudom elképzelni Kikyot Narakuval.

-         Inuyasha, nyugodj le, kérlek – szólt Kagome a fiúra, hisz látta rajta, mennyire zavarja, amit Kikyo tett.

-         Mi van te korcs? Talán még mindig szereted az anyámat?

-         Miből gondolod ezt?

-         Abból, ahogy viselkedsz, amikor meghallottad, hogy kik a szüleim, szinte felrobbantál a dühtől. Szerintem, ha anyámat szereted, nem kellene ezt a kislányt álltatnod – mondja vigyorogva, és Kagoméhoz lép. Magához húzza, és megcirógatja az arcát.

-         Ilyen szépséggel nem illik játszadozni.

-         Ne érj hozzám – mondta Kagome, akin látszott, hogy szenved. Szeméből patakként folytak a könnyek.

-         Hagyd őt békén, és inkább magyarázd el, hogy miért érzem benned a bátyám, és annak a rühes farkasnak meg a barátnőjének a szagát is.

-         Egyszerű. Mind végezni akartak veled, és szövetkeztek Narakuval. De mivel nem tudták eldönteni, ki végezzen veled, mindenki belémadta az erejét, és így most sokkal erősebb vagyok, mint akármelyik másik szellem.

-         Ceh, ezt a többiekről el is tudom képzelni, de a bátyámról nem, ő túl büszke ahhoz, hogy szövetkezzen veletek.

-         Tévedsz-, mosolygott, és nem is tétlenkedett sokáig. Kihúzta a „fegyvertárból” a smaragdzöld markolatú tőrt, és Kagome bordái közé szúrta. A lány fájdalmasan felsikított, szemét ellepték a könnyek, melyek folyamként zúdultak arcára. Lába elkezdett remegni, és lassan összeesett. Inuyasha, aki eddig Koutával szembe állt, most nagyon begurult. A düh és gyűlölet mellett megjelent szemeiben az aggodalom és félelem.

-         Hagyd békén őt. Hisz azt mondtad, Kikyoék engem akarnak, akkor miért Kagomét bántod? Neki semmi köze ehhez, szinte még gyerek, neki még nem jött el az ideje a halálhoz.

-         Ezeket én is jól tudom. Tényleg csodás kislány – felemelte a lányt és maga felé fordította. Belenézett a szemébe, majd közelebb húzta és megcsókolta. Inuyashát elöntötte a düh, de nem tett semmit. Nem akarta, hogy még több fájdalmat okozzon Kagoménak a démon. A miko azonban nem volt ilyen előretekintő, és félrerántotta a fejét és szembeköpte. Kouta ennek természetesen nem örült, és büntetésként félrehajította a lányt, egyenesen egy sziklának. Inuyasha rögtön hozzárohant. Letérdelt hozzá, és elkezdte nyugtatni a lányt

-         Ne félj, nem lesz baj, megölöm ezt a mocskot – közbe a fejét simogatta.

-         Sajnálom Inuyasha, de nekem itt a vég. Gyönyörű volt ez a pár nap, amit veled tölthettem. Szeretlek, és mindent köszönök.

-         Ne mondj ilyeneket – próbált mosolyogni a fiú, de csak annyit ért el, hogy az ő szeméből is elkezdtek folyni a könnycseppek.

-         Ne sírj, kérlek!

-         Nem fogsz meghalni szerelmem – de amint ezt kimondta, hatalmas fájdalmat érzett a hasában és hátában egyaránt. Kouta állt mögötte, kezében a Tokiyinnel. Rögtön ezután Ayame pengeleveleihez nyúlt, és a szerelmesek felé szórta. Inuyasha a fájdalomtól egyenesen Kagoméra zuhant.

-         Megvédelek – nyögte a hanyou és a Tetsuaiga után nyúlt. A démon azonban Kouga ékköveinek köszönhetően gyorsabb volt, és kitekerte a fiú kezét, amiből kiesett a kard. Kouta felvette és eltette.

-         Ezt a bátyádnak ígértem – nevetett vidáman. Kagome felé vette az irányt. Lehajolt, és kivette a nyakából az ékkövet.

-         Ez, pedig apuéké. És most, jöhet a játék.

-         Nem szórakoztál még eleget, te mocsok – préselte ki magából Kagome, akinek már szinte egész testét vér borította. És nem csak a sajátja, Inuyasha vére is.

-         Ne foglalkozz vele Kagome, semmit nem tehet ellenünk, emlékezz az álmunkra. Most már tudom, miért történt minden. Ne feledd szerelmem, a halállal nem ér véget az élet.

-         Igazad van Inuyasha. Köszönöm, hogy emlékeztettél erre. Már én is értem az álmot – mosolygott, és megcsókolta a hanyout. Ez volt életük legszebb csókja.

-         Inuyasha, el kell mondanom valamit.

-         Mit?

-         Kisbabát várok. A te babádat. A mi babánkat – mosolygott, és ezzel kilehelte a lelkét.

-         Mii?  - csodálkozott a fiú, azonban amikor meglátta, hogy szerelme meghalt, észbe kapott. Megpróbált felkelni. Kouta sem tétlenkedett, felemelte az utolsó fegyverét. Kikyo nyílvesszőit.

-         Kikyo úgy akarta, hogy az ő nyilai legyenek a veszted. Annak a nőnek a fegyvere öljön meg, akit te a világon a legjobban szerettél. Haha! Milyen ironikus.

-         Te… légy átkozott. Nyugodtan megmondhatod anyádnak, hogy már rég nem szeretem őt. Ő már nem az a nő, akit én annak idején szerettem, csak egy ostoba másolata. Kagome az, akit szeretek… mindennél jobban. De te elvetted tőlem, és nem csak őt, hanem a születendő kisbabánkat is megölted. De sajnos nem sikerült a terved, nem tudsz minket elválasztani. Hisz a halállal nem ér véget az élet.

-         Ostoba kis korcs. Az életeddel fizetsz a szemtelenségedért – nevetett Kouta, kifeszítette az íjat és ebben a pillanatban megjelent az összes ellenség. Szépen felsorakoztak a fiú mögött, és kaján mosollyal az arcukon végignézték, ahogy a fiú kifeszíti az íjat, és lőtt. A nyílvessző egyenesen Inuyasha szívébe fúródott. Szemei üvegesek lettek és szép lassan, mintha lelassult volna körülötte az idő, elkezdett Kagoméra zuhanni. Mikor arcuk találkozott, a fiú feleszmélt. Lelke elhagyta a testét, és egy csodás, ámulatba ejtő, varázslatos helyen találta magát. Minden csupa kellemes színben tükrözött körülötte, a madarak csicseregtek a Sakura fák ágain. Kedves bárányfelhők repkedtek az égen. A fű csodálatosan zöld volt. Inuyasha szeme egy közeli dombra tévedt. Egy cseresznyefa állt a dombtetején, alatta, pedig egy fiatal lány ült.

-         Kagome… igen, ez ő lesz – suttogta maga elé. Elkezdett a domb felé futni. Mikor felért a tetejére, megpillantotta szerelmét. A miko visszanézett rá, felállt, és a hanyou felé kezdett rohanni.

-         Inuyasha… látod milyen csodás hely ez. Itt sokkal jobb lesz nekünk, mint abban a piszkos, szennyes világban – nevetett Kagome, miközben a fiú nyakában csimpaszkodott.

-         Szeretlek Kagome, igazad van. Ez a hely tényleg sokkal jobb, mint az a másik. De Kagome, te és én is itt vagyunk… és a baba?

-         Ő is. Nézd – mondta a lány, majd megfogta a hanyou kezét, és a hasára tette. A kis jövevény épp ekkor rúgott egy erőset anyja hasába.

-         És ez nem fáj neked? Mármint amikor rugdal.

-         Nem. Túl boldog vagyok ahhoz, hogy fájjon. Különben is, itt semmi nem fájhat, hisz ez a boldogság földje.

-         Nem hittem volna, hogy egyszer ilyet fogok mondani, de boldog vagyok, hogy meghaltunk – nevetett Inuyasha, és lassan Kagome is vele mulatott.

-         Képzeld, nem csak mi vagyunk ezen a világon. Találkoztam egy csomó kedves párral.

-         Ennek nagyon örülök, legalább magányosak se leszünk.

-         Igen.

Eltelt pár hónap:

Kagome épp a baba születésére készült. Kicsit furcsa volt számára, hisz fájdalmat is csak keveset érzett. De az a fájdalom se olyan volt, mint a Földön, hanem „boldog fájdalom”.

Inuyasha végig körülötte sürgölődött, és a sok barátjuk is, akit ez idő alatt szereztek.

Mikor Kagome úgy érezte, itt az idő, a barátokat kiküldte, hogy kettesbe lehessen szerelmével. Nagyon boldogok voltak, örömmel várták a kis csemetét.

A baba sikeresen a világra jött.

- Kislány – kiáltott Inuyasha

-         Jaj, de örülök…

-         És mi lesz a neve? – mosolygott a hanyou

-         Hát… Lucy, vagy esetleg Nana?

-         Válassz, melyiket akarod, nekem mindkettő tetszik.

-         Akkor, legyen Lucy.

-         Rendben – mondta Inuyasha, és magához ölelte a két hölgyeményt. Minden percük boldogan, vidáman, bajok nélkül telt, abban a természetfeletti világban, ahol nem létezik a gonosz, a jó és a szeretet uralkodik, és ahol minden ember úgy él életét, ahogy neki tetszik. Mindenki szereti és megérti egymást, és természetesen segítenek is egymásnak, ha kell. Inuyasha, Kagome és Lucy titokban minden este hálát adtak Koutának, hogy eljuttatta őket erre a helyre, bár tudták, hogy őt csak a rosszándék vezérelte.

          The end

By: Bettina