Kaguya hime
-A 2. movie előzménye-

A sápadt félhold csendesen, hunyorogva tekintett az alant
elterülő tájra. A fák ágai recsegő, éles karmokként vájtak
barázdákat a hideg levegőbe, s tompa sötétségbe taszították
a földet, mely helyett úgy tűnt mintha a végtelen mély űr
tátongott volna. De a talaj létezett, lehetett hallani az
éjszakai állatok lépteit, miknek mancsai alatt megroppannak
a száradt faágak.
A fény, mint megváltó csoda pislákolt fel a sötét rengeteg
buja növényzete mögül átszűrődve. A kis forrás meleg gőze
jólesű felhőként gomolygott fel. A víz kellemesen
hullámzott, nem is tűnt áttetszőnek, hanem inkáb valami
furcsa, rózsaszín árnyalatú tejnek, melynek finom habjaiban
egy gyönyörű nő fürdött. Szépséges teremtés volt, hosszú
ében haja, mely halvány lilásnak hatott a fényben, kecsesen
borult rá kellően domború végtagjaira. Teste körül tompán
furcsa, kékes aura ragyogott, mely sugallta a nő mennyei
eredetét, mintha egy angyal vett volna fürdőt a forrásban,
mely tejjé változott puszta érintésétől. A szépség szemei
vakító zölden ragyogtak a tisztaságtól. A partra tekintett,
hol ledobott ruhái pihentek, rajtuk egy újabb, nem
mindennapi tárggyal. A káprázatos, áttetszőnek ható
ruhadarab selyemként omlott alá, mint egy puha kis kígyó,
mely összetekeregve pihen.
A nő ajkai szelíd mosolyra húzódtak. Fejét hátra vetette,
ujjait hajába mélyesztette, miközben felsóhajtott
,megmutatva az éjnek lélegzetelálítóan tökéletes testét.
Mellbimbói vörösen keményedtek gömbölyded mellén, köldökéből
halk vízcsepp csilogott fel végig gurulva lényének fenséges
és erotikus völgyein a lába közé hatolva, miközben
szempillái átölelték egymást és arcát elöntötte a  hívogató,
pír hajnal.
Te kellesz nekem...
A nő szemei döbbenten gúbadtak ki. Nem maradt ideje a
tiltakozásra, ajkai is csak egy elfolytott sikolyt engedtek
el, amint hörögve elfolytotta őket a vörös, vérszerű folyam
mely a szájába ömlött és lezúdult a torkán. Elkerekedett
szemei még megpillantották azokat a karokat, mik ráfonódtak
dereka köré és vörös pikkelyeikkel csillogó nyálkát
csókoltak bőrére, de aztán számára mindent elöntött a
sziszegő és öntudatra ébredt sötétség.
A finom kéz kétségbeesetten kavarta a hullámokat, tajtékozva
csapva a magasba őket, de aztán elernyedt. Hosszú percek
teltek el, a víz derengése lassan abbamaradt.
A bokorban egy kopasz, korosabb férfi szemlélte az
eseményeket. Nem tudta felfogni, hogy micsoda borzalmas
dolognak volt a tanúja.
A hold az égen elkerekedett mint egy szem.
A kéz mint egy látomás, emelkedett ki a hullámok mögül. Az
ujjak mint a karmok, hajlottak be, miközben érintésükre a
tejszerű vízbe lassú és kimért feketeség burjánzott bele.
Csendesen gyökerezett a vízben, végül elöntötte a habokat és
egyetlen, ében masszává varázsolta azokat. A nő előre
csuklott feje recsegve emelkedett fel. Haja ocsmmányul,
szaftos csomókban ragadt arcához, ahogy a halvány fény
ráesett az ébenből zöldes színűnek hatott. Mint egy
pokolbéli lidércnyomás emelkedett fel, arcán sötéten
táncoltak az árnyak szemeit fekete semmibe süppesztve. A nő
ragacsos ujjai belevájtak hajába elhúzva a romlott fürtöket,
mik zavaróan tapadtak hozzá vonásaihoz. Szempillái lassan a
magasba hágtak, miktől a levegő hidegen megsuhogott.
Tekintete fagyos volt és visszataszítóan rideg, méregzöld, a
végtelen, csillagoktól mentes űr sziszegett bennük. A nő a
partra tekintett, mire szemei dühödten elráncosodtak. Nem
volt ott az áttetsző ruhadarab. Kezei kitárultak, ujjai
mögül kígyózó végtagok nyújtózkodtak elő. Vörös pikkelyeik
szivárványosan verték vissza a fényt, miközben az alattuk
hullámzó, színtiszta izom megdagadva lüktetett a levegőben.
A csápok gyökerekként terebélyesedtek erőtől duzzadó
mozdulataikkal, mintha a mennyet akarták volna elérni. Végül
megálltak a levegőben és görcsösen megfeszítették magukat,
mintha ásítottak volna. A végükről kampós, húsos csőrök
tárultak ki az utolsó bőrcafatig, mintha a szétszakadásig
akartak volna tátogni, miközben belőlük velőtrázó sipítás
tört ki, mely nem hasonlított egyetlen élőlény által kiadott
hanghoz sem, amint a sok csáp egymással versenyezve,
artikulátlan kórusként „énekelt”.
A nő a rengeteg karral a part fele indult. Lépéseinél
leomlott bőréről a szurok, amiben fürdött. Éles tekintetét a
part közelében forgolódó lábnyomokra szegezte...

A kislányt a sötétség vigyázva takarta el. Maga sem látta
végtagjait, sem a könnyeit, de érezte, ahogy hidegen a
ruhája alá csorognak. Nem akarta látni, mégsem tudott
elbújni az érintés elől. A vér melege láthatatlanul
fröcsögött ujjai közt. A magasba tekintett és nézte a
teliholdat. Hirtelen lépéseket hallott meg, mitől egész
teste reflexszerűen megfeszült. Egy nő lépet elő. Nyilván
valami szegény földműves lehetett, mert szakadt kimonót
viselt. Pedig nagyon gyönyörű teremtés volt, bájos és
elragadó, megtörve az éjszaka fagyosságát. A nő egyenesen rá
meredt szemeivel. Megszólította:
-Hé, te...
Merokoban felmerült a kérdés, hogy vajon hogyan vette észre
az alak olyan messziről a sötétben, mikor még saját magát
sem tudta meglátni , de nem törődött ezzel, hanem kirohant a
telihold fényébe és zokogó tekintetével az idegenre meredt:
-Szia - felelte a gyerek sírós hangon.
Megnyugvással töltötte el a nő jelenléte.
- Meg tudod mondani, mi történt itt?
- Ne-em... én... nem voltam akkor még a faluban, mert az
erdőben játszottam...amikor már visszaértem... minden...
mindenki meg volt halva...
- Vannak még mások is? Úgy értem, csak te maradtál életben
egyedül?
A lány szótlanul bólintott és lehajtotta fejét.
A nő kecsesen és szelíden kissé oldalra tekintett, mire
ajkai  barátságosan mosolyra fakadtak:
-És ki ő? Itt él a faluban?
-Nem...Ő nem itt lakik.
-Értem...-suttogta kissé csalódottan.
-A nagybácsikám. El tudnál kísérni? Csak....Mert...Ha
visszajönne az a szörny, ami ezt tette...
A faluban történt mészárlás nyomait eltakarta az éj, az
árnyak mögül az egyik sarokban csak egy kéz volt látható,
mely vörösre aszalódott a belőle elfolyt vér miatt.
A nő a háztetők fele tekintett. A hajnal első sugarai
vörösre festették a távoli felhők alját.
-Merre lakik a nagybácsikád?
-Nem messze. Fél napi járásra.
-Akkor mire vársz. Induljunk.-mosolygott szelíden.