3/2
2006.06.16. 11:02
A hajnal megváltó jelenségként öntötte el a területet elmosva az éjszaka árnyait, megtisztítva minden zugot a sötétség mocskától. A virágok szomjasan itták a nap anyai melegét és fürödtek arany fényében, miközben vidám madácsiripelés hallatszott fel az égből. Meroko nyugodtan, szótlanul sétált a nő melett. A lány, hogy enyhítse bánatát, többször is kérdően rámeredt az idegenre, de az nem válaszolt neki, csak hidegen meredt maga elé furcsa, zöldes szemeivel figyelemre sem méltatva, mintha nem is lett volna mellette senki és semmi. Meroko kíváncsian figyelte minden mozdulatát, vizsgálódó szemlélődése közben igen furcsa és idegen dolgokat vett észre, de ezeket próbálta kizárni elméjéből és nem létezőnek tekintette őket. Néhány pillanatra úgy tűnt neki, ahogy megbabonázva bámulta a nőt, hogy nem is lélegzik, de szinte azonnal kitépte gondolatai közül ezt a röhejes észrevételt. Miért ne lélegezne? Hacsak..... Utána az idegen kissé szakadt kimonójára nézett. Tetszettek neki azok a szabálytalan minták, mik pirosan pöttyöződtek rajta, s a kezén lévő vörös tetoválást is megcsodálta. Ahogy hosszasan bámulta a tekergő jeleket, szemeiben úgy tüntek mintha lüktetnének, mintha észrevétlenül kígyóznának, de ahogy az előbbi ostoba észrevételt, ezt is kitörölte fejéből. Méghogy mozognak a tetoválások... Nevetséges... Hacsak... Úgy döntött inkább csak szeme sarkából tartja szemmel az
idegent, közben untalan fecsegésével tette hosszabbá az utat: -Téged hogy hívnak? A nevem Meroko. Hát tied?-tudta hogy úgysem fog választ kapni, ezért folytatta monológjait, mik miatt egyre szaporábban nyelte le a szájában előbuggyanó nyálat-Igazán kedves tőled hogy elviszel a nagybácsikámhoz. Nagyon kedves ember, ha akarsz maradhatsz nálunk néhány napig, biztos megengedné. Nagyon szépek azok a hosszúkás jelek a kezeden, mit jelentenek? Még sosem láttam azokhoz hasonlót. Külföldi vagy? Van családod? Nekem a nagybácsikámon kívül már nincs senkim, de nem is bánom mert én szeretem a nagybácsikámat és amíg ő velem van és él tudom hogy nem kell szomorkodnom, mert ő megvéd. A nő hidegen tűrte az unalmas szavakat. Meroko gyomra hirtelen felkongult az éhségtől. Bár az idegen nem igazán akart megállni, mégis engedélyezett egy kis pihenőt, a kislány ugyanis ember... A kislány a bokrok sűrűjébe ment bogyókat szedni. Felajánlotta , hogy hoz kísérőjének is, amit az idegen természetes módon visszautasított. A nő leült az árnyékba unottan és rámeredt fáradt kezeire. Az egyik tetoválás kidudorodott húsából kitörve, szelíden megcsavarodva a levegőben. A csáp fáradtan kinyújtózódott, majd ernyedten visszacsapott bőre alá. Hirtelen a fekete sűrű rengetegében egy furcsa alak, mint a kísértet villant fel. A nő hidegen megfordult. Fekete, zöldes fényű haja fenyegető suhogással lobbant meg, miközben kissé meglepett, mégis nyugodt és lenéző tekintete az alak fele hunyorgott. A férfi testét fehér páviánjelmez takarta el, gúnyos mosolya mögül elégedett nevetés süvített elő: -Ha tudná az a gyerek, hogy ki mellett sétál...Ne játszd meg magad. Bár meg kell hagyni, elég csinos külsőt szereztél magadnak, egy halhatatlan Tennyo örök fiatal testét etted meg.-azzal a fehér szőr mögül a húsos póklábak várakozóan előtörtek a vaskos, lobogó csápok kíséretében-A nevem Naraku. Hamarosan a részemmé fogsz válni. Milyen kár hogy
nem tudtál több démont is abszorbálni, ugyanis máris magad is abszorbálva leszel.-tekeregtek a levegőben a karok, mint a sikamlós giliszták-Gyerünk, mutasd mit tudsz...-suttogta csendesen, azzal a póklábak fenyegetően felemelkedtek. A nő arca nem rezzent meg, félelmetes nyugodtsága egyetlen ráncot sem engedett meg gyönyörű és rideg bőrén, csak szemei torzultak lenéző dühre: -Egy korcs akar felfalni? Ujjai várakozóan roppantak meg és lassú, homályos fenyegetés közben tárultak ki. Naraku eltaszította magát a földtől és az idegen fele magasodott. A nő kezéből a vérvörös karok zuhataga ömlött elő éhesen nekicsapódva a férfinak. A karok nyílként süvítettek, vaskos, pikkelyes izmaik csak elhomályosult vörös foltokként látszottak a levegőben, mik robogva vájtak bele a támadóra mély lyukakat tépve a testébe, kegyetlenül széttépve az óriási gilisztaként vonagló csápokat. A nő ajkai mosolyra húzódtak, miközben maga elé emelte a felnyársaltat: -Szánalmas...egy korcstól nem is vártam többet. A jelmez mögül kimért vihogás tört elő: -Köszönöm hogy megkönnyítetted a dolgom. A nő szemei ráncosan összeszűkültek, amint a férfi teste a sebek mentén ragyogni kedzett. Enni kezdte a karokat, mik átfőtték testét, mikből megdöbbent sipítás tört elő. A nő hunyorogva ellökte magától Narakut, amint a csápok fröcsögve leválasztódtak karjáról, de a férfi újra támadott a magasba szökkenve. Minden másodpercek alatt zajlott le őrjöngő gyorsasággal, pedig őrjítően lassúnak hatott, mintha a tér a végtelenbe nyúlt volna el az idővel együtt elnyelve a mozdulatokat. A nő kezeit maga elé emelte, ajkai dühödt fintorba torzultak, miközben ében haja fenyegetően szétterült a levegőben. Dermesztő suttogása viharként ömlött szét, mire a Naraku mellett lévő fák élő tonyokként megmozdultak, recsegő ágaikkal feléje emelkdeve az eget sötéten elborítva. A férfi csápjai vadul megfodorták a levegőt, de már nem tudták elérni a nőt. A fák becsukódtak
előtte, mint egy gyilkos olló. Az ágak száraz recsegése áradt szét, miközben forgácsok hópihéivel telt meg a végtelen, amint a helyéről kiszakadó rengeteg felismerhetetlen roncsként roppant össze Naraku közt. A nő ujjai vidám kecsességgel zongoráztak végig a levegőn, mire az egymásba maró fák a földbe tipródtak, mintha csak kis fogpiszkálók lettek volna,. Fájdalmas ropogásuk élő húscafatok csattogásához hasonlított, amint nyikorogva görbültek be és szakadtak szilánkokra. -Alábecsültél...-suttogta, bár jól udta hogy már nem hallja a támadója. Naraku már elment. A nő nyugodtan visszasétált, ahol magára hagyta Meroko, mire a bozót várakozóan megnyílt és előviharzott mögüle a kislány: -Mehetünk. Kérsz?-nyújtott feléje egy maréknyi bogyót. A nő nem válaszolt. Maga elé engedte a lányt. A háttérben látszott a megcsonkított rengeteg, melynek látványa miatt szemei zöldesen felizzottak, bőrét pedig gúnyos pikelyek szántották fel az elégedett mosoly miatt.
A kislány vidáman robbant be az ajtón. Szemeiben könnyek égtek, kezei pedig erős vágyakozásra kitárultak, amint nagybátyja karjaiba rohant.A férfi kopasz fején megcsillant a fény, öreg ráncai eltorzultak az öröm miatt, miközben az ő tekintetét is elsodorták a sós buborékok: -Azt hittem te is meghaltál. -Ne aggódj. Egy kedves néni elhozott engem ide. Ugye itt maradhat éjszakára? -Persze ki...-azzal szemei elkerekedtek a rémülettől, vörössé téve a tekintetét a verejtékezve dobogó erek, mik szinte kidurrantak a sokktól. Összeszűkült pupillájában egy sötét alak magasodott.Ráncainak völgyein kétségbeesve csorogtak le az izzadságcseppek, miközben védve maga elé tolta a lekes kislányt és hátrálni kezdett. A nő ott állt az ajtóban. De megváltozva. Szemei sötétek és dühösek voltak. Ajkai kimérten formálták a szavakat, amint recsegve letört róluk a fagy: -Hol van? Az öregember habogni kezdett, arca egyre jobban
elráncosodott és aszalttá vált, miközben félelemtől hunyorgó tekintete derengeni kezdett. Úgy fakadt sírva, mint egy kisgyerek, ki valami rosszat művelt és mindjárt elverik érte: -Nem akartam... A nő lépései megkoppantak a padlón. -Ne...-nyöszörögte az öreg, amint remegve hátrálni kezdett. A kislány ijedten feléje fordult: -Mi a ba...-azzal az ő szemei is elkerekedtek. Vér melegét érezte az arcán, mely nagyapja képéről fröccsent rá. A húsos kar az öreg feje mellett süvített el felszántva a bőrét, belemarva húsába, mely vért sírva felszakadt. A vörös folyó forrón ömlött le az állára összemaszatolva a képét. -ké...Ké..éé...éééé....-hörgött, miközben begörbült ujjai belemélyedtek saját arcába a borzalom miatt, mocskosodó sebébe fúrva ujjait kétségbeesetten facsarta belőle a testi nedveket-ne....eeee...eee-csillogott kezében vére. A kislány nem tudott megszólalni. Némán meredt a nő kimonójára. Azok a vörös foltok...Amik pöttyözték a ruháját...csöpögött le arcáról nagybátyjának vére könnyével összevegyülve. A nő kezén lévő „tetoválás” újra megynyílt. A kar kígyózva szelte ketté a levegőt és vágta a földhöz a férfit. -Hol van?-suttogta a nő, miközben a házba lassú virágszirmok kavarogtak be, mint a hópihék. A férfi remegett, vad mozdulataival mély árkokat vájt a padló deszkáin lekoptatva ujjait véres csonkokká tépve azokat, amint érezte a kar szájából ömlő nyál forróságát, mely a bőrébe mart. -Kéé ...éééé.........ééééééééé ké ké....... A nő másik csápja áldozata feje mellett csapódott a földbe: -HOL VAN A MENNYEK MADÁRTOLL TALÁRJA?!!!!!!!! -ni ….....iiii........i..... áááá..........aaaaaaaam.....-hörgött remegve.-niiiiiii.....á. am... A kar hirtelen elengedte. Az öreg könnyektől fuldokolva kelt fel és fogta meg a sokktól megdermedt kislányt. Persze...Csak a talár kellett neki, azért kísérte el a
lányt, hogy elvezesse hozzá. A nagybácsikája lopta el. De miért ilyen fontos. Miért kell neki? A férfi csak egy fél mozdulatot tudott megtenni, amint kigúbadt szemeivel csodálkozva hasára tekintett, mit egy kar főtt át. Ajkai mögül vér buggyant elő. Vörös gurgulázástól fuldokolva esett el és tekintett fel a felette magasodó árny fele. A nő arca nem látszott, mert eltakarta a sötétség. Valami felvillant előtte mint egy pislogó szem. Meglátta benne saját, elsápadt visszatükröződését a tükörben. A nő egyik keze szaftos bizsergés közepette alakult át és fenyegetően magasodott felfele sipító szájat növesztve. A férfi üvöltése, mely fröcsögő nyáltengerrel és vér vörös zuhatagával tölötte meg a kunyhó falait olyan keservesen fojt el, akár vére, mely a padlón hízva töltötte fel a deszkák kusza repedéseit. A kislány sápadt arccal nézte nagybátyja haláltusáját, miközben tomboló elméjében villanó, vörös képkockák lobbantak fel. A csápok vérszomjas kígyókként aprították fel a kunyhókat mindent széttépve, mi elébük került. Az izzó vér tompán megcsillant a lilás fényben amint áradva öntött ki a deszkák repedései közül. A karok sipítása egybeolvadt az emberek üvöltésével, melyek véres ürességbe fulladtak. A vér feketedve nekicsapódott a falaknak. Mindenkit felnyársaltak. A vörös ár nekicsapódott a kislány lábainak. Mindenkit széttéptek. Látta maga előtt a sikoltózó tömeget, kiknek feje felett acsarogva tárultak ki a karok. Aztán...Már csak a karok voltak. A gyerek arca úg tűnt mintha szét akart volna olvadni a könnyek miatt. Elcsukló hangja fájdalmasan csengett fel a sós levegőben: -Te ölt..d me......a falusiakat. A nő fénytelen szemeivel a lányra meredt. -Ki vagy te? A szavak elméjébe égtek a lánynak, amint a nő ajkai szelíden kinyíltak: -Kaguya. A mennyek királynője és az örök éjszaka irányítója. -Ka....gu...ya...-suttogta a lány, majd könnyesen
elmosolygott:-Kaguya, engem is megakarsz ölni? Szemei rémülten kigúbadtak medrükből, amint a nő csápjai megfeszültek a levegőben.
|