1. rész: A démoni papnő

– Lélekromboló vasrabló!– hallatszott egy kisfiú hangja. – Jaj, ne! Mégse ez az! Áááá...!

Egy apró alak botladozott tovább a poros földúton, piros ruhájában szinte eggyé vált a narancsvörösen lenyugvó Nap fényével, üldözője mégis tökéletesen látta minden mozdulatát, s úgy cserkészte be áldozatát, akárcsak a nagyvad szokta vacsoráját.

A fiú lassan fáradni kezdett, üldözője pedig egyre jobban beérte őt, aki menekülése közben arra próbált koncentrálni, hogy előkaparássza fáradt elméjéből nemrégiben megtanult támadása helyes szavait. Ám hiába lendítette meg karját és meresztette ki karmait, nem ért vele sokat, ha nem emlékezett a pontos kifejezésre.

A fák hirtelen elfogytak, ahogy a rengeteg véget ért, s tudta, hogy itt már kevesebb esélye lesz lerázni a démont. Aztán, mikor meglátott egy falut, nem is olyan messze, azonnal megdermedt. Pont arrafelé vitte volna menekülésének útja, de... nem mehetett be. Talán még nagyobb veszéllyel kéne szembenéznie ott, mintha az őt üldöző démonnal próbálkozna. Szomorút sóhajtott, arcán pedig egy keserű mosoly suhant át, ahogy megrázta fejét; hosszú ezüst tincsei csak úgy csillámlottak az álmos Nap fényében. Az árnyak megnyúltak, s úgy tűnt, a fiú fején lévő két kutyafül is velük együtt; ám csak a fény játszott velük.

Vett egy mély levegőt és szembefordult üldözőjével. Nem fog félénk, semmirekellőként megfutamodni. Nem fogja hagyni, hogy a bátyja szavai igaznak bizonyuljanak! Ő nem egy értéktelen korcs...!

Felemelte karját, ahogy a szörnyeteg alakja, mely üldözte őt, megjelent az erdő szélén. Egy apró villanás, s karmait már ki is meresztette. Elméjében lázasan kutatott a megfelelő kifejezés után. Egy pillanattal sem jutott eszébe előbb, mint kellett volna:

– Vasromboló lélekrabló! – üvöltötte, s lecsapott karmaival, ahogy megérezte a bennük lüktető démoni energiát.

Legnagyobb csalódottságára azonban csak éppen, hogy sikerült megkarcolnia a fenevadat. „Pont egy olyan démont kell nekem is kifogni, aminek ilyen kemény a bőre...” morgolódott magában, miközben felkészült a következő támadásra. Ám elszámította magát: a szörny sokkal gyorsabban mozgott, mint ahogyan azt ő először gondolta volna, s bizony sikerült neki egy hatalmasat beleöklelnie a fiú gyomorszájába.

Áldozata esetlenül rogyott a földre, levegő után kapkodva. Még egy-két csapás érte, s lassan megindult egy apró vércsermely is szája szegletében. Valahogy még sikerült feltornásznia magát a térdeire, de tekintete már homályosodni látszott; tudta, ha nem érkezik hamarosan valami segítség, neki vége. De ugyan kitől várhatna el ilyesmit egyáltalán? Ezekben az időkben...? Félszellemként...?

Halk lépteket hallott közeledni, de még nagyon távolinak tűntek. Valaki, a közeli faluból tartott arrafelé. „Remek. Egy újabb ember, aki meglát minket, sikoltva elmenekül és sorsomra hagy.” suhant át agyán a keserű igazság, melyet már annyiszor meg kellett tapasztalnia rövid élete során. Rövid volt – egy szellemnek –; ám nagyon is hosszú egy halandó számára.

Reszketve vette a levegőt, hogy elhessegesse a szeme előtt lebegő fura, fekete foltokat, melyek akadályozták a látásban, miközben lelkiekben felkészítette magát. „Az utolsó leheletemig harcolni fogok. Ha meghalok, őt is magammal viszem!” gondolta eltökélten, ahogy élesen a fölé tornyosuló szörnyetegre nézett, aki már emelte is hatalmas öklét, hogy ismét lecsapjon a még mindig földön térdeplő áldozatára.

Egyszeriben arra lett figyelmes, hogy a léptek meggyorsulnak; talán túlontúl is szaporák voltak, hogy halandóé legyenek, de ennek nem tulajdonított nagy figyelmet. Ahogy a levegőbe szimatolt, tisztán érezte, hogy egy ember közelít hozzá.

Fülei megrándultak, ahogy meghallotta a démon csontjainak ropogását... a karmait próbálgatta a szörny, s miután egy villanással kimeresztette őket, lecsapott – ám ekkor egy nyílvessző suhant el, épp a hanyou fülei közt, belemélyedve a szörny hasába, aki azonnal szétporladt; nem közönséges volt a fegyver, mi eltalálta: egy miko tisztító ereje volt benne.

A fiú megtapogatta mindkét fülét, ellenőrizve, megvannak-e még, majd pedig a haja tetejét is, nem perzselte-e meg a szent nyílvessző. Egy apró, megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőle, mikor rájött, hogy semmi baja – leszámítva a szédülését, mely vérveszteségének volt betudható.

Már csupán foltokat látott maga előtt, mikor a látóterébe lépett megmentője. Egy fehér és egy sötétkék pacára esett tekintete, melyek akár az ismeretlen ruhái is lehetettek volna – de már nem tudta megkérdezni, ki ő; ereje elhagyta, s eszméletlenül rogyott össze. Megmentője éppen azelőtt kapta el, hogy földet ért volna.

Egy halk dallamot hozott felé a szél, mire fülei meg-megrándultak, ahogy lassan visszanyerte eszméletét. Homlokán valami hideg és nedves volt, s ahogy erőtlenül rátette kezét, érezte, hogy valami rongy lehet.

Az ének hirtelen elhallgatott, és puha léptek közeledtek hozzá. Ismét azok, melyek akkor, ott, az úton jöttek felé, s amik tulajdonosának köszönhette életét. Lassan kinyitotta gyönyörű borostyánszínű szemeit, melyek szinte világítottak a sötétben.

– Hogy érzed magad? – kérdezte egy lágy, fiatal női hang.

– Még kissé szédülök – felelte rekedten a fiú.

– Hogy hívnak? – váltott témát és rongyot megmentője.

– I-Inuyasha...

– Különös neved van – a nő hangjában ott bujkált egy mosoly is. – Az enyém Yume.

– Álom... – suttogta alig hallhatóan Inuyasha, de beszélgetőtársa meghallotta.

– Igen – biccentett mosolyogva. – A tiéd pedig kutyaszellemet jelent, ugye...?

Egy halk sóhaj és egy apró bólintás.

– Igen, erre utalnak bizonyára a füleid is – jegyezte meg töprengve Yume hangja.

A hanyou szemei kissé kitágultak. Nem érzett sem megvetést, sem félelmet, mint ahogy szokott, amikor meglátják őt. Csupán kíváncsiságot vélt felfedezni a nő viselkedésében.

– Félig inuyoukai vagyok – felelte aztán büszkén, s valamennyire felbátorodva Yume barátságos arcán.

A nő bólintott egyet, még mindig gondolataiba merülve. Lassan, a telihold fénye átkúszott a vastag felhőrengetegen, mely egy picit arrébb haladt az éjjeli lágy szellőben. Inuyasha csak ekkor tudta jobban megfigyelni megmentőjét.

Tényleg nagyon fiatal volt még; talán 19-20 évesnek látszott első ránézésre, töprengő mélybarna tekintete azonban egy sokkal hosszabb élet bölcsességét sugározta magából. Hosszú, sötét haja csak úgy úszott a levegőben, ahogy a szél meg-meglibbentette tincseit. Fehér haorit viselt, s olyan éjkék hakamát, melyet a mikók szoktak.

– Te egy... papnő vagy? – bökte ki nagy nehezen Inuyasha, aggódva pillantva a nőre, aki végre visszazökkent a valóságba, s most a fiúra nézett átható tekintetével. A hanyout egy pillanatra kirázta a hideg; olyan volt, mintha belelátna a lelkébe...

– Igen – felelte Yume kimérten, majd határozatlanabbul hozzátette:

– De... remélem, nem zavar... annyira...

– Ne-em... – akadt a fiú torkán a szó, de azért csak kimondta.

A papnő halványan elmosolyodott, aztán felállt és egy kicsit távolabb sétált, de még odaszólt Inuyashának:

– Pihend ki magad és holnapra már jobban érzed magad, mint valaha!

– De...

– Ne aggódj, ma éjjel senki sem fog zavarni – biztosította őt, s Yume megnyugtató hangjától kísérve a fiúnak mégiscsak sikerült álomra szenderülnie, bármennyire is ellen akart állni a kísértésnek.

A nő még pár lépésnyivel távolabb ment, oda, ahol egy apró domb emelkedett ki a talajból. Ott letelepedve megint halkan dúdolni kezdett édes hangján. Mikor a dal végére ért, felnézett a magasban fénylő Holdra, mely fenségesen tekintett alant a Földre. Aztán visszapillantott a békésen alvó Inuyashára:

– Én vigyázom ma az álmodat, aludj nyugodtan – suttogta alig hallhatóan, azzal visszafordult a csillagok, s a Hold felé, felkészülve az egész éjjelen át tartó virrasztásra.

Inuyasha fülei megmozdultak álmában. Lassan kezdett ébredezni, miközben a kis kutya fülek kutatták az előbb elhalt dallamot. Szemei megrebbentek, majd kinyíltak, hogy rácsodálkozzanak a reggeli napsütésre. Körbenézett, így világosban még nem látta a helyet, ahová megmentője hozta. Óvatosan felült, mire izmai lázasan tiltakozni kezdtek. Lépteket hallott a háta mögül.

– Látom, felébredtél. Reggelit kérsz? – kérdezte a fiatal nő, aki tegnap éjjel Yuménak nevezte magát.

– Reggelit? – kérdezett vissza Inuyasha meglepetten. Neki eddig, ha reggelizni akart az ébredés után, kemény órákig kellet kutatnia, hogy élelmet szerezzen magának.

– Azt. Biztos éhes vagy! Nem sok, de talán kettőnknek elég lesz – mosolygott rá a lány és egy kis batyut bontott ki.

Inuyasha először bizalmatlanul méregette az ételt, aztán vett egy kis darabot. Mivel finomnak találta még egy, és utána még egy szeletet kért mindenből. Hamarosan teletömte pocakját és kedve is megjött a reggeli után.

– Köszönöm szépen – hajtotta meg a fejét a hanyou kölyök.

– Nincs mit Inuyasha. De szeretnék valamit kérdezni tőled – mosolygott rá Yume.

– Mit? – a kis félszellem szemében azonnal bizalmatlanság csillant.

– Csupán arra lennék kíváncsi mért üldözött az a démon.

– Az? – a fiú leszegte a fejét. – Nem nyilvánvaló? Mert én csak egy hanyou vagyok.

A mondat végén kutatva felnézett a lány meleg, barna szemeibe. Ott kedves mosoly bujkált.

– És az baj? – kérdezte Yume értetlenül.

– Neked nem az? – Inuyasha meglepődött a lány válaszán.

– Egyáltalán nem. Szerintem nagyon kedves vagy, és se youkainak se hitonak nem lennél jobb.

– Te vagy az első, aki így gondolja… – a fiú újra szomorúan nézett maga elé. Fülében bátyjának gúnyos szavai csengtek: Értéktelen kis korcs vagy… Méltatlan apánk vérére…

– Az első, akivel találkoztál, Inuyasha – a lány szemei még mindig nevettek – És mond csak, van családod?

– Nincsen. Illetve van egy bátyám. De ő gyűlöl engem. Apám és anyám is már régen meghalt.

– Bocsáss meg. Tapintatlan voltam – sütötte le a szemeit a lány. – Akkor kivel jöttél erre a vidékre?

– Egyedül – húzta ki magát ültében a kis fiú.

A lány továbbra is kedves tekintettel végigmérte a gyereket.

– Akkor bizonyára ügyes és erős vagy Inuyasha.

A hanyou elpirult a dicsérettől. Csak pár mondat kellett és már is megkedvelte ezt a szép és kedves papnőt. Az elején tartott tőle, ösztönei és tapasztalatai azt mutatták a mikók legalább olyan veszélyesek, mint a démonok.

– Inuyasha. Mit szólnál, ha mostantól együtt utaznánk? Én is egyedül vándoroltam.

– Velem? Velem együtt? – kérdezte Inu meglepetten.

– Igen. Talán kifogásod van a társaságom ellen? És így vigyázni tudnánk egymásra.

A hanyou gyerek nagyra meresztette aranysárga szemeit. Pislogott pár meglepettet, majd nagyot bólintott. Mosoly futott arcára a gondolattól: „Már nem vagyok egyedül!”

***

Két fiatal haladt át egy sötét erdőn. Egy félszellem gyerek és egy 20 év körüli papnő. Mindkettőjük arca nyugtalanságot és feszültséget tükrözött. Szemük pásztázta a szűk erdei ösvény körüli bokrokat. A lány néha hátra nézett a mögötte haladó fiúra.

– Inuyasha ne maradj le – szóét rá egy alkalommal.

– Jó, jövök már – gyorsított léptein a fiú – De Yume, mi ez a hely?

– Most nagyon közel haladunk el egy nagy erejű szellem mellett. Ryukossei az erdő túloldalán lévő hegyen élt.

– Hogy érted hogy élt? – kíváncsiskodott a félszellem.

– Most valami varázslat ül a testén, és megdermedt. De az auráját, azt hiszem te is, tisztán érzed.

– Akkor ez az a kellemetlen érzés? – kérdezte a fiú és felhúzta kimonója ujját, hogy megnézze libabőrös karját.

– Igen. Siessünk, minél hamarabb ki akarok jutni innen. Sok itt az ártó szándékú, eleven démon…

– Ühüm! – bólintott a gyerek és még jobban megszaporázta lépteit.

Órák teltek el mire kiértek a nyomasztó, és hátborzongató erdőből. Inuyasha megnyugodott, ahogy a nyílt mezőre értek, ahonnan nem érhette váratlan támadás őket. Ahogy haladtak, lassan el is felejtette a rémisztő erdőt.

Csak Yume nem tudott megnyugodni. Egyre jobban erősödött benne egy rossz sejtelem. Nem mutatta, de aggódni kezdet. Nem tekintgetett hátra, ám érezte valaki követi őket. Ezért hiába is kérdezte meg Inuyasha, hogy pihennek-e egyet, ő csak a fejét rázta.

A napkorong lassan a lecsúszott a horizontról, és közeledett az este. Az aranyló naplementében pillantottak meg egy kis települést az egyik dombtetőről. A két utazó egymásra nézett.

– Éhes vagy? – kérdezte a lány mosolyogva.

Inuyasha nagyot bólintott.

– Akkor induljunk!

Szürkült már, mire elérték a falu határát. Itt a gyerek lemaradt. Felmászott egy nagy fára és onnan figyelte a távolodó lány alakját. Magában a finom ételekre gondolt, amiket a falusiaktól szoktak szerezni.

Már jócskán besötétedett, s csupán néhány gyertya lángja pislákolása szűrődött ki a gyékény-ajtók mögül, melyek a kunyhók bejáratát őrizték, mikor végre újból feltűnt Yume. Az árnyak közt mozgott és rendkívül gyors volt, még Inuyashának is nehezére esett észrevennie őt, pedig neki kivételesen éles szemei voltak.

Mikor a nő odaért a fa alá, ahol a hanyou rejtőzött, a fiú egy könnyed ugrással előtte termett, de legnagyobb sajnálatára Yumét ezúttal sem sikerült megijesztenie... Hiába próbálkozott már napok óta, hogy egy kis szórakozást találjon, úgy tűnt, a nő mindig pontosan tudta, merre van a fiú. Inuyasha mozgatta az orrát, ahogy szép csendben Yume után baktatott. Valami furcsát érzett a levegőben.... aztán kisvártatva rá is jött, mi volt az:

– Yume...

– Hmm...? – hallatszott a nő lágy hangja.

– Miért vagy ennyire ideges?

Hosszú hallgatás volt a válasz. Inuyasha már majdnem feladta, mikor végre ismét meghallotta a hangját:

– Majd bent elmesélem, ha annyira szeretnéd tudni – ám olyan halkan ejtette ki e szavakat, hogy még annak ellenére is nehezére esett a fiúnak megértenie őket, hogy egy kutyadémon vére csörgedezett az ereiben.

– Akkor elmondod...? – motyogta a feszengő Inuyasha, mikor végre letelepedtek és Yume odanyújtotta neki vacsoráját. – Hű, mekkora adagok! – ámuldozott eközben a fiú. – Hogyhogy ennyit kaptál...?

– Elég sok beteg volt s ennek a falunak nincsen se gyógyítója, se mikója – magyarázta a nő, miközben szürcsölt egyet leveséből.

– Szóval... – mormogta ismét a hanyou, aztán zavarában ő is belekezdett vacsorájába, hogy ne kelljen folytatnia megkezdett mondatát.

Yume leengedte a leveses csészéjét, s tenyerein, az ölében nyugtatta. Majd pedig vett egy mély levegőt, mielőtt válaszolt volna ifjú útitársának.

– Valaki követett minket egész nap – felelte halkan. – Te nem érezted, Inuyasha?

A félszellem óvatosan bólintott egyet, s ő is suttogóra fogta a hangját:

– De, igen... – összeráncolta a homlokát. – De... csak halványan, szóval nem voltam benne biztos, miért van ez az érzés...

– Azt még nem tudom, kicsoda, de nagyon rossz előérzetem van a holnappal kapcsolatban... éjjel őrködök, de korán el kell indulnunk, még hajnalhasadás előtt – magyarázta Yume. – Még korábban, mint szoktunk...

– Jó – biccentett a hanyou, ahogy kiszürcsölte levese maradékát.

– Kérsz még...? Maradt bőven – mosolygott rá a nő, s a kezdetleges tűzhelyen álló üstre mutatott.

Inuyasha bólintott és azonnal mert magának még néhány kanálnyival, egy boldog mosollyal az arcán. Tudta, nem lesz része egyhamar ennyi élelemben, így hát nem fukarkodott az adagokkal, s Yumének is nagyot adott, mikor a nő is repetázni készült.

– Jó éjszakát, Inuyasha...

– Oyasumi nasai, Hime... – motyogta félálomban a kis hanyou, ahogy lassan magával ragadta az álmok világa.

Yume arcára egy halvány mosoly ült ki; a fiú néha így nevezte őt. Nem csoda, még nem tudta rendesen az emberek megszólítását, hiszen ki taníthatta volna meg rá, ha már nincsenek szülei...? A nő tekintete elsötétült, ahogy eszébe jutott édesanyja. Már sok-sok éve volt, hogy végtelen álomba merült, érinthetetlenné vált mindenki számára, mégis... Yume még mindig érezte a hiányát és sokszor fohászkodott az istenekhez, bárcsak egy szép napon újra együtt járhatnák Nippon smaragdzöld rétjeit...

Mélyet sóhajtott, ahogy hátradőlt a kunyhó falának, s szemeit félig lehunyta. Nem aludt el, de tudta, szüksége van a pihenésre – hát, igen, ez a halandó test átka...

Hajnalban egy nagy csattanásra ébredtek. Yume nem is várta meg, míg Inuyasha feltápászkodik, hanem azonnal felpattant s fegyvereiért nyúlt, majd pedig az ajtóban szólt a félszellem után:

– Siess, pakolj össze! Lehet, hogy gyorsan kell távoznunk! – azzal már ott sem volt.

Inuyasha még egy kicsit álmosan pislogott, de pillanatokkal később csatazaj ütötte meg a füleit, és akkor már éberen gyorsan összekapkodta a holmijukat és a papnő után indult.

Yume a falu széléig rohant, ahol egy kunyhó dőlt össze az imént. Az volt az a nagy robaj, amit hallottak. De nem az anyag fáradt el; valami vagy valaki tette ezt vele. Ahogy óvatosan beleszagolt a levegőbe, egy kicsit felfedve igazi énjéből, érezte a halál fojtogató szagát, ahogy körüllengi az összedőlt otthont. Mindenki meghalt. „Mind a négyen, akik bent tartózkodtak... egy család...” döbbenten meredt maga elé, s mikor felocsúdott, lázasan keresni kezdte a baj forrását.

Egy halk zajt hallott maga mellől, s még épp időben sikerült oldalra ugrania egy jégdárda elől. Összeszűkítette a szemét, ahogy ráismert támadójára:

– Yami...

A sötét hajú kislány, aki eddig bájosan vigyorgott, s keze a lendülettől még mindig az égnek mutatott, most elkomorult. Durcás arcot vágott, majd kislányos hangján megszólalt:

– Jaj, méééért kell neked minden szórakozásomat elrontanod, Yumeeee? – húzta el a szavakat morcosan, majd pedig alakja változni kezdett, s egy, a papnővel hasonló korú fiatal nő állt ott pillanatokkal később. Mikor újból megszólalt, hangjában már nyoma sem volt színlelt ártatlanságának, annál inkább méreg csöpögött minden egyes szóból, mik elhagyták ajkait:

– Végre megtaláltalak. Most végezhetek veled!

– Miért, Yami? – kérdezte értetlenkedve a papnő, ahogy félreugrott a következő csapás elől.

– Bosszúból – hangzott a tömör felelet, majd pedig a démonnő meglendítette egyik karját, mire abban jégpengék sorakoztak fel, így alkotva együtt egy csodálatos kardot. Azzal folytatta támadását.

Yumének nem volt sok esélye a védekezésre miko fegyvereivel: egy íjjal és számtalan nyílvesszőjével. De fürge volt és rendre kitért a támadások elől. Hamarosan azonban fáradni kezdett, s ellenfele ezt kihasználva egy kecses csuklómozdulattal úgy forgatta meg kardját, hogy az hosszan felhasította a papnő baloldalát, aki fájdalmasan felszisszent, s épp, hogy csak sikerült elnyomnia egy sikoltást, amint elugrott a rá következő csapástól.

„Fene egye meg... ebben az alakomban nem tudok harcolni ellene ilyen szegényes fegyverzettel!” a fiatal papnő homlokán összeszaladtak a ráncok, ahogy koncentrálni kezdett. „Készül valamire...” ám alighogy befejezte gondolatát, Yami már meg is lendítette karját, s tucatnyi jégpengét küldött útjára – melyek mind egyenesen Yumének tartottak.

A hirtelen felkavarodott porban hallatszott a démonnő diadalittas kacagása, amint betölti a rendelkezésére álló hely minden szegletét. Ekkora a falusiak már tátott szájjal követték az eseményeket, még a fura, kutyafülű kisfiúra sem figyeltek fel, amint elsiet mellettük. Mióta megjelent a harcban a jégkard, azóta a falu apraja-nagyja kint volt; az emberek elől, az asszonyok pedig mögöttük, gyermekeikkel karjukon. Mindenki feszülten várta, mit hoz a következő pillanat...

A por lassan leapadt, s látszott a papnő halovány alakja, amint gyenge térdeire támaszkodva megpróbál talpon maradni.

– Szánalmas vagy... halandó – jelentette ki fagyos hangon Yami, azzal még egy jégsorozatot küldött ellenfele felé.

Ám Yuménél ekkor telt be a pohár. Vészesen megvillantak szemei. „Nem vagyok halandó! Mégis mit képzel?! Hogy merészeli...?!” még mielőtt megállíthatta volna a testében végbemenő folyamatot, érezte, ahogy tekintetére vörös köd ül, majd pedig minden porcikája bizseregni kezd. A jégdárdák elől könnyedén tért ki, és azonnal felszökkent a magasba, azután kecsesen érve földet; mindezt olyan gyorsan, hogy halandó szemek követni sem tudták, de bizony Inuyashának is nehezére esett megfigyelnie minden mozdulatát.

Mikor talpa a földet érte, a csata hevében felkavarodott por teljesen elült, s már nem volt ott a papnő és a démon. Már csupán két démonnő nézett farkasszemet egymással. Egyikük tekintetében harag és féltékenység lángolt, a másikéban pedig düh és sértett büszkeség.

– Ez sem segít rajtad! – suttogta oda Yami, akinek elfojtott indulatai tisztán kivehetőek voltak hangjából, ám szavai ellenére szemében megcsillant a kétely szikrája. Hosszú, éjfekete bozontjába belekapott a szél, s cibálta hosszan, míg a vele szemben álló fiatal démonnő ezüstös-selymes haját óvatosan megkavarta; így láttatni engedve néhány kósza ébenszín tincset.

– Már megint alábecsültelek, Yami – felelte szemrebbenés nélkül a másik, ezzel csak tetézve ellenfele szemében a gyűlölet és harag lángjának sajátos keverékét. – De ne aggódj, ez sosem fordul elő többé...

A megszólított dühtől fortyogva iszonyatos sebességgel megindult felé, ezalatt az ezüstös hajú csupán oldalra nyújtotta egyik karját, mire nyitott tenyerében egy energianyaláb kezdett lüktetni, amivel a következő pillanatban követhetetlen sebességgel kivédte Yami támadását.

– Ismerlek, Yume... – duruzsolta csendesen a fülébe ellenfelének a sötét hajú, majd mélybarna szemeivel a másik borostyán tekintetébe fúrta sajátját. – Ismerem a titkodat...

A következő pillanatban a Yumének szólított démonnő éles fájdalmat érzett a bordái közt, s letekintve egy míves markolatú tőrt látott hasában. Yami elrugaszkodott, s csak méterekkel arrébb érkezett a talajra, figyelve ellenfele minden mozdulatát. Yume megfogta a tőrt, és egy villámgyors mozdulattal kihúzta magából, majd, még ugyanezzel a lendülettel Yami felé hajította azt. De a fekete hajú démoni szépség ügyesen elkapta.

Ez a pillanat, amikor a pengére figyelt, viszont épp elég volt a másik számára, hogy elhajítson egy rögtönzött energiadárdát, mely csapása olyan jól sikerült, hogy telibe találta Yamit, akinek még megijedni sem volt ideje. Zihálva rogyott le a földre.

– Ezért... még megfizetsz – szólalt meg rekedten, ahogy szája sarkából egy apró vérfolyam indult meg.

– Megint olyan elhamarkodott vagy és szeles, Yami – válaszolta csevegő hangon a másik, aki most egyenletes léptekkel haladt földön térdeplő ellenfele felé, miközben kezében kardot formált; tiszta, démoni energiából.

– Én? Inkább Te becsültél le, megint.

– Ezt meg mire véljem? – torpant meg egy pillanatra a Yume nevezetű, majd megvonta a vállát:

– Mindegy, úgyis mindjárt véged! Utolsó szó?

– Ha a sérüléseid nem is, de az elátkozott tőr, ami sebet ejtett rajtad, biztosan megöl... – suttogta egy őrült mosoly kíséretében Yami.

Az ezüsthajú szemei alig észrevehetően, de elkerekedtek. Szép metszésű, nemes vonásain zavar futott át, homlokán pedig a szabályos démonjegyek, a pöttyök, melyek születése óta ékesítették, s a felsőbbrendű youkai-ok közé sorolták őt, most rendezetlenül futottak össze, ahogy értetlenkedve felvonta szemöldökét.

– Heh... nem gondoltad, volna, mi...? Démoni papnő... – az utolsó szót már úgy ejtette ki, hogy mindenki hallja, mire a tömeg felhördült. Inuyasha döbbenten pislogott. „Ő lenne az? Ő lenne, akinek hatalmáról legendákat regélnek az emberek...? S kegyetlenségével fenyegetik egymást...? Ő?” kérdezte magától a kisfiú.

Elült a tömeg moraja, s egy pillanatra halálos csend borult mindenkire.

Folytatása következik...

Ha megtetszett a ficink, várjuk e-mailedet az amyume@gmail.com -ra, hogy tudjuk, érdemes-e folytatnunk! Ha pedig szerinted lehetne jobb is, akkor is várjuk véleményedet, mivel tudjuk még fejleszteni! ;) Köszönjük! Mido&Arvael ... Arvael&Mido ^^”

inuyoukai: kutyaszellem / -démon

haori: egyfajta felsőruházat

hanyou: félszellem / -démon

miko: spirituális erővel rendelkező papnő

youkai: szellem / démon

Nippon: ahogyan a japánok nevezik Japánt