2. rész: Sesshoumaru?!

Egy önelégült kacaj ragadta ki az embereket ebből a csendburából.

– Jó alakítás volt, Yami, egy pillanatra el is hittem neked! – nevetett démonian az ezüsthajú.

A térdeplő nő arca grimaszba torzult, ahogy kiejtette e szavakat:

– Nem volt vicc.

A nevetetés elhalt, de még mindig mosoly bujkált a föléje magasodó nő ajkain, s szemeiben. Majd megkomolyodott, ahogy felemelte energiakardját tartó karját.

– Pusztulj! – suttogta vérfagyasztóan, azzal lecsapott.

Ám pengéje már csupán a talajba hasíthatott bele. Yami eltűnt, mintha csak a föld nyelte volna el. Az ezüsthajú arcáról semmit sem lehetett kiolvasni; olyan volt, mint egy érzelemmentes maszk.

Egy dermedt pillanatig még csend ült a környéken, majd pedig egy ember belekiáltott:

– Eredj innen, átkozottak papnője!

– Tűnj el, démon! – brácsázott egy másik is.

– Pusztulj a közelünkből! – rikoltotta egy vénasszony is, s egy kő repült a fiatal nő felé.

Ám célzása igencsak pontatlan volt, és méterekkel arrébb ért földet a nehéz kődarab. Aztán a tömeg mozgolódni kezdett, és hamarosan kidobott magából egy apró kis testet is. A démon szemei egy pillanatra kitágultak, de aztán ismét csak felvették közönyös tekintetüket. Inuyasha botorkált ki az emberek közül, kezében Yume és az ő holmijával.

– Tűnj innen, mocskos félvér! – kiabálta az egyik férfi.

– Te hoztad ránk a szellemeket! – ordította egy asszony.

Egy nagyobbacska szikladarab repült feléjük, ami ügyesen eltalálta volna mindkettejüket, így a kis hanyou felemelte karját, hogy legalább azzal védje a fejét. Ám a várt csapás sosem következett be. Óvatosan leeresztette kezét, s kikukkantott mögüle. Először nem látott semmit, de ahogy lepillantott, meglátta a hatalmas kődarabot a lába előtt.

Újabb valami repült a levegőben, ő pedig ösztönösen összehúzódott, de nem állta meg, hogy nem pislogjon ki. S akkor meglátta.

A túlérett barack, amit feléje dobtak, egy karnyújtásnyira megállt előtte, s lepottyant, mintha csak egy láthatatlan falnak ütközött volna. Meglepetten nézte a gyümölcsöt, s megböködte lábával. De nem volt rajta semmi különös, a szaga is normálisnak tűnt, és támadni sem készült.

– Gyere, Inuyasha – hallotta a démonnő hangját, mire kutyafülei megmozdultak, s arra kapta a fejét.

Az ezüsthajú fiatal nő egyik keze megfeszült, s amint egy újabb éretlen dinnye repült felé, a kisfiú látni vélte, ahogy halványan feldereng a keze, vele együtt pedig egy láthatatlan burok is, amely körbeöleli mindkettejüket.

– Mars innen! Undorító szörnyetegek! Megöltétek a papnőnket! – kiáltotta valaki a tömegből.

– Hah! A papnőtöket?! Nem is itt élt! Már hogy lenne az? – háborodott fel szavaikon a démonnő, azzal sarkon fordult, de még hátrapillantott Inuyashára:

– Gyere, ha nem akarsz itt maradni velük...

A kis hanyou még visszatekintett a feldühödött falusiakra, aztán, mikor egy kisebb kő már majdnem eltalálta – a pajzs távolodásának köszönhetően – úgy döntött, követi ezt a fura démont. Tartott tőle, így tisztes távolságban maradt.

A nő görcsösen fogta baloldalát, ahol legnagyobb sérülése húzódott. Arca feszült volt, s – habár igyekezett nem mutatni semmit sem – Inuyasha néha-néha elkapott egy-egy momentumot, ahogy a fájdalomtól összerándultak finom vonásai. Egyre többször pillantott rá lopva.

– Mi? – kérdezte a nő, ami egy sóhajtásnak is beillett volna.

– Yume...? – kérdezte bizonytalanul a kis félszellem.

A nő felé fordította tekintetét és megeresztett egy apró, bátorító mosolyt:

– Tudtam, hogy nem vagy olyan sületlen, mint azok a halandók ott, a faluban.

Újabb csend állt be a beszélgetésben. Aztán Yume tempója egy kicsit lelassult, de ezt a kis Inuyasha nem vette észre, mivel a nap már lefelé járt, s ő is fáradni kezdett.

– Ne félj tőlem, Inuyasha – szólalt meg váratlanul a nő.

A hanyou megdöbbenve tekintett rá:

– H-ho... m-mii... – makogott.

Yume felnevetett, de arca fájdalmas grimaszba torzult, mikor újabb görcs állt oldalába.

– Ne feledd, most démon vagyok, jobb az orrom!

– Aha... – nyújtotta el Inuyasha. – Te Yume... – bátorodott fel kicsit szavain a fiú.

– Igen? – préselte ki fogai közt a nő.

– Tudod, most, hogy így nézel ki, egy kicsit hasonlítasz a bátyámra... meg... a hűvösséged is... – tette hozzá óvatosan.

– Hn. Van egy bátyád? Nem is mondtad eddig.

– Nem vagyunk valami nagyon jó viszonyban – magyarázta a kicsi Inuyasha, miközben felrémlettek előtte bátyjával való legutóbbi találkozásának emlékképei. – Sesshoumaru amúgy is csak a féltestvérem, és...

Ám szavait elnyelte egy puffanás. Hátranézett, s látta, hogy a démonnő a földön fekszik.

– Yume! – szaladt oda hozzá. – Jól vagy, Yume...? Miért nem mondtad, hogy álljunk meg, ha ennyire kimerültél?

– Csak... egy picit... pihennem kell... ennyi... az egész... – suttogta a fiatal nő, azzal lehunyta szemeit, és az éjszaka hátralévő részében Inuyashának kellett vigyáznia mindkettejükre.

A démonnő rémképekkel terhes álomból ébredt. Alig hajnalodott még csak, útitársa mellette szuszogott. Fel akart ülni, de ekkor megérzett egy nedves rongyot a homlokán. Az már ugyan régen átvette testének melegét, de mégis jól esett az anyag kellemes érintése. A nő felült, ám arca egyből fájdalmas grimaszba torzult. Oldalára pillantott, ahol nagy alvadt vérfolt feketéllett ruháján.

De valami nem volt rendjén ezzel a sebbel. Már lassan 12 óra eltelt, amióta szerezte, és démoni regeneráló képessége eddig csak annyira jutott vele, hogy a vérzést megszűntesse. A nő agyában lázas gondolatok születtek.

„Mi történik velem? Mi ez az egész? Yami komolyan átkot dobott volna rám? Képtelenség!” A gondolatok közben egyik mutatóujját a sebre rakta. Mikor elválasztotta, attól ragacsos démonvér-szerű anyag tapadt ujjhegyéhez, de még sem volt tökéletesen tiszta a sötétvörös folyadék. Fintorogva megszagolta, ám ahogy tüdejét jobban megerőltette, újra fájdalom hasított testébe. „Mi ez? Mi ez az érzés? Talán az átok? Valóban meg lennék átkozva?” Még nézegette egy darabig a ragacsot, majd óvatosan megnyalta. Nem volt vér íze. Tudta, az alakváltó nem hazudott.

Dühösen és kétségbeesve hanyatlott vissza a fűben. Kicsit keményebben ért földet, a tompa puffanásra a mellette szundító kisfiú kutya fülei megrebbentek. A gyermek lassan megmozgatta álmában orrocskáját, majd pedig felpattantak szemhéjai, hogy arany tekintete végigpásztázza a kis tisztást, ahol ébredt.

– Te ugye jól vagy? – kérdezte tőle egy rekedt, alig felismerhető hang.

A gyerek erre felült, majd belenézett társának, sajátjához kísértetiesen hasonló szemeibe.

– Jól – válaszolta csendesen – És te… Yume?

– Túlélem – válaszolta hűvösen a nő, erre a kis Inuyasha szemei megrándultak.

A gyerek elfordította tekintetét, a szemkontaktus megszűnt. Yume csak meredt maga elé. „Fél tőlem. Nem bízik bennem. Érzem a szagán.” Nagyot sóhajtott, mire a hanyou válla újra megrándult. „Sajnálom Inuyasha, de ha visszaváltoznék, az az életembe kerülne!” Végül nem bírta ki hogy ne szólaljon meg:

– Inuyasha…

– Hüm...? – a válasz csupán ennyi volt.

– Kérlek, ne legyél ilyen… Én… nem akarlak bántani, tudom, hogy most a szemedben ugyanúgy egy youkai vagyok, mint azok, akik üldöztek. De én nem olyan vagyok.

– Nem félek. Csak… Ahogy rád nézek, folyton Rá emlékeztetsz.

– A bátyádra? – tette fel a kérdést a démonnő, de maga is tudta a választ.

– Hai. Sajnálom, csak ő…

– Meg akar ölni… – folytatta helyette a sebesült.

– Igen. De azt mondta, nem teszi. Mivel csak egy… – a fiú hangja elakadt a fájdalomtól, de erőt vett magán – mert én csak egy szánalmas kis korcs vagyok, akinek a vérével nem mocskolja be a kezét.

Csend maradt köztük. Mindketten gondolataikba mélyedtek, végül a szellemnő nagy nehezen felült, majd minden erejét összeszedve egy közeli fáig csúszott. Annak döntötte hátát, hogy kényelmesen ülni tudjon.

– Ha találkoznék a bátyáddal, lenne hozzá egy-két szavam – Yume csak magának mondta ezt, ám Inuyasha felfigyelt rá – Mond, hogy néz ki a te bátyád?

– Sesshoumaru. Hát… – a gyerek maga elé idézte az oly nagyon gyűlölt képet –, magas, nagyon hosszú ezüst hajjal. Talán a tiednél is hosszabb. A szemei, azok… – itt megakadt – hidegek és kegyetlenek…de olyanok, mint nekem. Egyszer azt mondta anyám, mikor még élt hogy apámnak is ilyen szemei voltak.

– Valami egyéb jellegzetes vonás? – a nő újra tárgyilagos-hűvös stílusban beszélt, nem tehetett róla.

– Neked van az a négy pötty a homlokodon. Neki ott egy sötétkék, sarló alakú hold jegy van. Meg… – Inuyasha gondolkodott, szerencséjére csak nagyon ritka alkalmakkor hozta össze féltestvérével a sorsa, és ilyenkor sem a férfi vonásait figyelgette – Meg az arcán, kétoldalt, a szemei alatt. Két pár bordó méregcsík.

– Szóval magas rendű démon – nyugtázta Yume.

A gyerek erre nem válaszolt. Fogalmas sem volt, milyen hierarchiai sorrend van a démonok között. Eddig csupán annyit tanult meg, hogy mind gonosz, és némelyik elől csak menekülni lehet, de van, amelyiket le tudja győzni.

– Mért kérdezted? – tekintett felé a fiú, nem értette, társát ez miért érdekli.

– Csupán kíváncsi voltam. Milyen a fajtám… – a válasz ironikusan csengett a kora reggeli napsütésben.

– Akkor… Te is inuyoukai vagy? – meredtek tágra a gyermek aranyszín szemei.

– Hai; úgy is fogalmazhatunk...

Egy darabig ismét csend uralkodott el felettük, majd, mikor Inuyasha végre kérdezni akart valamit a nőtől és már épp szólásra nyitotta volna a száját, szembetalálta magát Yume egyenletesen szuszogó alakjával. A kisfiú szája szegletében egy kis mosoly játszott, ahogy nézte a fiatal démonnőt. Olyan békésnek tűnt így és ártalmatlannak... mint egy angyal...

– Hime... – suttogta, ám az alvó szépség nem ébredt fel hangjára.

Hamarosan már a kis hanyou is álomba merült, immár egy kicsit bizakodva, talán Yume mégsem olyan, mint a többi youkai, akivel összehozta a sors. Nem is tudta, mekkora csalódás fogja várni reggel...

Álmosan ébredt, s miután nyújtózkodott egy nagyot – természetesen egy hatalmas ásítás kíséretében –, útitársára tekintett. A nő arca néha meg-megrándult, légzése már korántsem volt olyan szabályos, nemes arca pedig előfordult, hogy fájdalmat tükrözött.

Inuyasha halkan feltápászkodott, nehogy felkeltse az alvó Yumét, azzal elindult, hogy reggelit keressen kettejüknek. Jó ideig menetelt, mire elérkezett egy fához, amin madarak fészkeltek. Óvatosan kivárt, majd, mikor a szülők elrepültek, magára hagyva tojásokkal teli otthonukat, a kisfiú fürgén felkapaszkodott a magas fa kilógó ágai közt, s leemelt annyi törékeny tojást, mely mindkettejüknek bőséges reggelit nyújthatott.

Vidáman sétált vissza a helyre, ahol éjszaka tartózkodtak, s egy apró vigyor kúszott fel arcára, ahogy arra gondolt, Yume mennyire meg fogja dicsérni, hogy egyedül sikerült élelmet szereznie maguknak. Lendületes léptekkel haladt visszafelé, ennek köszönhetően pedig igen hamar vissza is ért. De akkor...

– Yume... – szólította a nőt.

Semmi válasz.

– Yume...? – kérdezte, hangja kicsit megremegett.

– Yume! – kiáltotta újból. – Merre vagy...? – hangja elhalt, amint kiejtette utolsó szavait.

Már tisztában volt vele, mi történt. A démonnő otthagyta őt, hiszen csak a terhére volt. Yume, az ő Himéje mégiscsak olyan volt, mint a többi átkozott démon, amelyik kitagadta őt... talán jobban hasonlított bátyjára, mint először sejtette volna.

– Yume... – rebegte. Még mindig alig akarta elhinni. De, ahogy teltek a percek, melyek lassan órákká növekedtek, s a démonasszonynak nyomát se lelte, a felismerés egyre inkább tudatosult benne.

„Itt hagyott... Neki sem kellettem...” gondolta szomorúan, mikor elfogyasztotta délben ételét – a Yuméval közös reggelijüket.

A démonnő arra ébredt, hogy újabb éles fájdalom nyilall testébe, ott, ahol a jégpenge érte, de még jobban szenvedett attól a sebtől, melyet az elátkozott tőr okozott. Rendesen felült, s körbenézett. Inuyasha a közelben sem volt.

Beleszimatolt a levegőbe, de a lüktető fájdalom eltompította érzékeit, így csalódottan kellett megtapasztalnia, hogy a kis félszellem a közelében sem volt. Egy mély, szomorú sóhaj hagyta el cseresznyevirág-rózsaszín ajkait.

Nagy nehezen feltornászta magát lábaira, támasznak a mögötte lévő fát használva. Már nem bírta sokáig ezt az állapotot; döntött, merre megy: hallott egy vén boszorkáról, aki átoktöréssel foglalkozott. Ő azonban a magas nyugati hegyekben élt. Normális esetben nem ódzkodott volna az úttól, azonban ebben az állapotában...

Még egy fájdalmasat sóhajtott. Nincs mese, el kell indulnia és meg kell keresnie azt a boszorkányt. Nem; meg kell találnia. Úgy érezte, már csupán ő segíthet rajta. A fáknak támaszkodva botorkált ki az erdőből.

Tudta, felesleges Inuyashára várni. Minden bizonnyal tegnapi beszélgetésük és az után, hogy felfedte a fiú előtt youkai alakját, már a közelében sem akar lenni... Yume sötétborostyán szemeiben mély szomorúság csillant. Pedig, ha csak sejtené a kisfiú, mi is az igazság... Egy hatalmas sóhaj szakadt ki belőle e gondolatra, majd alakja megremegett; egy pillanatra úgy tűnt, haja besötétedett, feje tetején pedig kutyafülek vették át a helyét a hegyesre nyúltaknak.

A jelenség eltűnt, olyan gyorsan, ahogy jött, ő pedig youkai alakjában folytatta fájdalmas útját az átoktörő boszorka felé.

Napközben többször is meg kellett állnia pihenőt tartania, mert az utazás nagyon kimerítette. Ahogy lezuttyant egy fa tövébe, szemeit már nem bírta tovább nyitva tartani. Fáradt volt és mocskosnak érezte magát, ahogy az alvadt vér szaga facsarta az orrát. Hirtelen nagyon elgyengült, s el is dőlt a nyirkos füvön. Nehéz szempilláit mintha ólomsúlyok húzták volna le, ő azonban mégis harcolt, hogy ébren maradjon. Ahogy feltámadt a szél, haját arcába fújta, de neki ahhoz is alig volt ereje, hogy kiseperje az ébenfekete tincseket szeme elől. „Na várjunk csak! Fekete?!” a gondolat villámként hasított bele.

Nem csoda, hogy ramatyul érezte magát; ismét halandó miko alakjában volt. Mélyet sóhajtott, mire köhögő roham fogta el, s csak nagy sokára tudta lenyugtatni tüdejét, ám szívverése még mindig szaporán zakatolt. Yume összeszedte minden erejét és a fának támaszkodva felült, aztán megállt pár pillanatra, hogy lenyugtassa ellenkező testét. Nagy levegőt vett és behunyta egy apró másodpercre szemeit. Mikor újból kinyitotta őket, letekintett az oldalán tátongó sebre, valamint a tőr okozta elátkozott sérülésére. Egyik kezére rátámaszkodott, hogy ülő helyzetben tudja tartani magát, a másikat pedig a jégpenge által ejtett seb fölé emelte. Mély levegőt vett, mielőtt nekikezdett volna a gyógyításnak. „Egy próbát igazán megér... nincs már vesztenivalóm...” töprengett magában, ahogy keze halvány fehéren felderengett.

Mosolyogva nyugtázta egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében, hogy a vérzés teljesen elállt, a sérülés pedig elkezdett összezárulni. Gyógyítása nyomán csupán egy heg maradt ott, amely – ha minden igaz – pár napon belül már a múlté lesz. Mikor azonban az átkozott seb fölé tartotta kezét, összezavarodva ráncolta össze homlokát. Csak nem akart rendesen begyógyulni. Mindössze annyit ért el vagy fél órás próbálkozás után, hogy a vérzés éppen, hogy elállt és hogy rettentően kimerítette magát.

Alakja ismét megremegni látszott, előtűntek egy pillanatra a kutyafülek, s néhány ezüst tincs is, azonban hamar sikerült úrrá lennie testén. A fáradtság majdnem legyőzte, de Yume úgy döntött, biztonságosabb számára, ha ismét felveszi youkai alakját, ezért újból átváltozott démonná, majd pedig borostyán szemeivel körbepásztázta a környéket, hogy megbizonyosodjon afelől, senki sem fogja háborgatni éjszaka. Miután felfedezte, hogy senki sincs a közelében, egy könnyed – ámde fájdalmasabb a megszokottnál – mozdulattal felszökkent a fa ágai közé, ott keresve éjszakára menedéket.

Talált is egy öles faágat, mely – viszonylag – tökéletes pihenőhelyet biztosított számára. Még egyetlen egy gondolat futott át agyán, mielőtt átadta volna magát az álmok édes világának: „Remélem, a vérszagom nem fogja idevonzani az ostobább szellemeket...” De töprengése itt meg is szakadt, ahogy a kimerültségtől félig elaludt – félig pedig elájult.

„Mmm... milyen kellemes ez az illat...” Yume még félálomban volt, mikor elkezdett szaglászni, hogy még többet érezhessen ebből fenséges aromából, mely csiklandozta kicsit az orrát. Megpróbálta kitalálni, vajon mi lehet az, azonban, ahogy tovább szimatolt, szemei rémült felismeréssel pattantak fel: „Egy démon!”

Azonnal felült, s a hirtelen mozdulattal egy nyilalló fájdalmat sikerült beszereznie oldalába, melyen a heg még mindig látható volt, s döbbenten vette tudomásul, hogy a tőr okozta seb újból felnyílt. „Mi a...” nem fejezhette be gondolatát, mert susogó hangot hallott, így ösztönösen elrúgta magát a faágról, hogy aztán jó pár méternyivel arrébb érjen földet – kevésbé kecsesen, mint ahogy szerette volna.

Tekintetét élesen fúrta bele támadója arany szemeibe, amint megtalálta őket. Először nem látott mást, csupán ennyit az idegenből, majd, ahogy lassan felocsúdott, úgy fogadta be agya a teljes látványt: a fa, melyen aludt, most a talajon hevert, darabokban – tökéletes tűzifának illő hasábokban. Az ismeretlen démon egy férfi volt; haja ezüstös volt, arany szemei hidegen csillantak a felkelő nap hűvös fényében, s Yume hamarosan felfedezte a jellegzetes démoni jegyeket is rajta. Arcán két pár bordó méregcsík húzódott, ahogy csuklóin is, valamint, ahogy egy lágy szellő körbefonta mindkettejük alakját, a nő látni vélt ellenfele homlokán egy mélykék félholdat is, melyet el-eltakart a feltámadó szél Yume szemei elől. Az idegen egy fehér prémpalástot hordott a jobb vállára vetve, míves páncélja és kiváló minőségű ruházata pedig arról árulkodott, hogy a nőnek talán épp egy taiyoukai-jal van dolga – akik a legveszélyesebbek a démonok közül, s általában ők kerülnek ki vezetőknek.

A nő összeszűkítette szemét, ahogy tekintete ismét találkozott a férfi eddig rajta vándorló arany pillantásával. Mindketten a másikat próbálták felmérni, mire képesek egy esetleges harcban. Az idegen arca nem tükrözött semmilyen érzelmet, szemei is csupán egy jéghideg maszk mögött rejtőztek, ahogy végigmérte a nőt. Hosszú, ezüstösen csillogó haját, melyben néha egy-egy fekete tincs feltűnt, ahogy a szél beletúrt, a sötétborostyán színű szemeket és tekintete elidőzött a nő homlokán díszelgő négy pöttyön is, melyek valahonnan nagyon ismerősnek tűntek számára, de nem tudta emlékezetéből visszaidézni, honnan. Ő is harcosok páncélját viselte, ámde az korántsem volt olyan finoman kidolgozva, mint a férfi sajátja, valamint, a nő vállára vetett utazóköpeny porából és a ruhájára száradt vér szagáról az idegen könnyedén megállapíthatta, hogy a nő hosszú utat tett meg, s egyáltalán nincs ereje teljében.

Egy gonosz, önelégült vigyor jelent meg szája szegletében. Ki tudja, talán ez a szerencsenapja és elszórakozhat egy kicsit ezzel a betolakodóval. Úgysem minden nap talál rá ilyen szép démonasszonyokra, akik bemerészkednek a területére... mert, ellenszenv és büszkeség ide vagy oda, azt azért neki is be kellett látnia, hogy igen vonzó volt a nő – leszámítva sérüléseit és a haoriját borító vérfoltokat.

– Mi dolgod errefelé, onna?

Yumét sértette a férfi hanghordozása, s hasonló stílusban válaszolt neki:

– Semmi közöd hozzá.

– De igen is van – szólalt meg ismét az idegen, mire a nő szemei megvillantak. – Az én terültemen vagy és itt én bármit megtehetek.

„Hogy milyen egy arrogáns és rideg alak!” gondolta mérgesen Yume, aztán tétovázva hozzátette: „De valahonnan nagyon ismerős nekem...” Szemöldöke összeszaladt, ahogy koncentrálni próbált, s töprengéséből a démon hangja ébresztette fel:

– Nos? – vonta fel egyik nemes szemöldökét a férfi. – Válaszolsz végre vagy csak egyszerűen vadásszalak le, mint a többi ostobát?

A nő arcizmai megrándultak az elfojtott indulattól. Mégis ki ez a pattogó ficsúr, hogy így beszéljen vele? Mikor szólásra nyitotta száját, hangja mérges suttogássá halkult, mégis, minden szót tisztán értett a férfi:

– Tudod te, kivel beszélsz...? Én vagyok a démoni papnő és nem tűröm el, hogy bárki ilyen hangot üssön meg velem! – nézett föl Yume, s szemei egy pillanatra vörösen felizzottak, de a jelenség eltűnt olyan hamar, ahogy jött.

Az idegen mintha egy pillanatra meghökkent volna, ám ezt igen jól palástolta.

– Hn. Ugyan! – kezdett bele gúnyosan. – Mégis mi esélye lehet velem, a Nagy Sesshoumaruval szemben egy egyszerű démonasszonynak, aki tud néhány olcsó trükköt...?

– Olcsó trükk... – mormogta mérgesen Yume, aztán szöget ütött valami a fejében. – Azt mondtad, Sesshoumarunak hívnak?

A férfi összehúzta szemeit. Nem tetszett neki a nő viselkedése. Alig száz éve uralkodott Nyugaton, miután apjától megörökölte azt, de a területen kívül még csak kevesen ismerték nevét – igaz, azon belül pedig rettegtek tőle –, és teljesen biztos volt benne, hogy ez a nő messziről érkezett.

– Igen. Netalán hallottál már rólam?

„Helyben vagyunk. Íme, a férfiak EGO-jának ismét egy ékes példányát szemlélhetjük meg.” jegyezte meg magában keserűen a nő, ahogy egy mély sóhaj szakadt ki belőle, majd pedig éles tekintetét a démonra villantotta:

– Hai... nem sok jót.

„Nem sok jót? Ez meg mit akar jelenteni?” kérdezte magától a férfi.

– Hn. Inuyasha üdvözletét küldi – szólt Yume, azzal felé iramodott, útközben kinyújtva karját, s hamarosan egy tiszta energiától lüktető kard jelent meg kezében, miközben látta, hogy Sesshoumaru is felkészül a támadásra.

Folytatása következik...

hai: igen

hime: hercegnő

inuyoukai: kutyadémon / -szellem

taiyoukai: néhol daiyoukai-nak írják; tulajdonképpen a legerősebb démonokat nevezik így, akikből vezetők válnak; magyarán: démon nagyurak

onna: nő / asszony