5. rész: A hírmondók

Sesshoumaru felnyalábolta a törékeny női testet és elindult vele a közelben kanyargó lágy sodrású patakhoz. Óvatosan leengedte Yumét a füves parton, aztán leguggolt mellé és elkezdte lefejteni a kötést a nő hasáról. Maga is meglepődött, milyen gyengéden ér hozzá, nehogy még nagyobb kárt tegyen benne. Morcosan szűkítette össze szemeit: „Miért ápolom? Már nincs sok kérdésem hozzá... semmi szükség erre!”

Mérgesen morgott egyet, ám ugyanolyan figyelmesen folytatta ténykedését. Mikor lekerült a kötés, a vízhez ment és belemártotta. Újból felállva visszasétált a földön fekvő védtelen alakhoz és óvatosan lemosta a vért Yume hasáról. Furcsállta a színét, ezért közelebb hajolva szimatolni kezdett, hátha rájöhet, mi lehet a forrása ennek a jelenségnek. Meghökkenve húzódott vissza, mikor orrát facsarni kezdte valami régről ismert szag. Belekerült kis időbe, mire fel tudta idézni, mihez is társítsa. „Egy átok. Az okozza ezt.”

Szemében mintha egy pillanatra szomorúság, netán együttérzés csillant volna meg, mikor lepillantott a nő arcára, mely lassan verítékezni kezdett. „Nem bír el vele a szervezete. Hisz annyi bizonyos, hogy nem teljesen démon.” állapította meg. Töprengve meredt Yumére, aztán nekilátott bekötözni a sebét a zsebéből elővett tiszta kötéssel, azonban agya szüntelen zakatolt. Tudta, ha nem segít neki, akkor meghal és ő nem találja meg a válaszokat. Viszont, már csupán egyetlen módja maradt annak, hogy életben tartsa és ez a lehetőség egyáltalán nem volt a nagyúr ínyére.

Felmordult, mikor meghallotta a nő egyre szabálytalanabb lélegzetvételeit és lassabban dobogó szíve ritmusát. „Fene! Mi van velem? Miért nem tudom magára hagyni?!” mormogott gondolatban Sesshoumaru, miközben egy apró csomóval elkötötte az anyagot. „Csak azért teszem, mert szükségem van az információra.” döntötte el végül magában, mikor letelepedett a fűbe a nő mellé és fölé hajolt. Egyik kezén kimeresztette karmait, majd belevájta azokat a másik karjába. Még csak a szempillája sem rezzent, pedig bizonyos volt, hogy nem volt fájdalommentes e mozdulat.

Nemes vére csermelyként indult meg alkarjából, ő azonban nem törődött ezzel, csupán azzal, hogy abból néhány cseppnyit lefolyasson Yume torkán. „Az én vérem nemhogy tiszta szellemvér, de ellenáll minden méregnek – és a legtöbb átoknak is...” Sebe épp kezdett bezárulni, mikor látta, hogy a nő légzése lenyugszik, szívverése pedig felerősödik. „Nincs más dolgom, mint várni.”

Az éjszaka a patak mellett maradt; nem sokkal később érte be Jaken is a sárkánylóval a nyomában, miután Sesshoumaru megitatta Yumével néhány csepp pirosló vérét. Mindebből szolgája semmit sem vett észre.

„Üresség.” ez volt az, amit Yume érzett, mikor magához tért. Nem érzett semmit sem egy hosszú pillanatig, és nem volt egyetlen egy gondolata sem. Majd lassan kezdtek visszatérni emlékei is és... „Az erőm...?” összeszaladt a szemöldöke, ahogy koncentrált. „Mintha... megnagyobbodott volna egy csöppnyit a youkim...”

Értetlenkedve nyitotta ki szemeit, azonban gyorsan eltüntetett minden érzelmet, mielőtt még bárki észrevehette volna. „És élek.” Most már – ha lehet – még jobban össze volt zavarodva; biztosra vette, hogy meghal ezúttal és semmi sem fogja ezt meggátolni.

Óvatosan felült és meglepve tapasztalta, hogy sebe már nem fáj annyira. Még mindig érezte, azonban már nem zavarta annyira és úgy tűnt, nem is fogja akadályozni úgy egy esetleges harcban sem, mint annak előtte. Némán sóhajtott, ahogy feltápászkodott és körbekémlelt: Jaken a hátasnak dőlve aludt, Sesshoumaru pedig a füves rész másik oldalán ült, nekitámaszkodva egy terebélyes cseresznyefa törzsének. Szemei csukva voltak, de a nő biztos volt benne, elég lenne egyetlen apró váratlan mozdulat, s a férfi talpon lenne. Ahogy tekintete tovasiklott, végül a patakon állapodott meg. Szája szélén egy alig észrevehető mosoly villant fel, ahogy lassan odagyalogolt a partra és letérdelt, hogy megmosakodjon.

A frissítő arc- és kézmosás után a víz nagy kortyokban folyt le torkán: már idejét sem tudta annak, mikor ivott vagy egyáltalán evett. Ez utóbbira felhívta figyelmét a gyomrából váratlanul feltörő korgás. Kezét ösztönösen odakapta, hátha így enyhíteni tudja a kellemetlen érzést és a hangokat. Azonban nem járt sikerrel, valaki figyelmét még ez sem kerülte el:

– Jaken! – dörrent egy kemény hang a hajnali lágy fényben. – Hozz reggelit!

– Mi? Hogy? Igenis, nagyuram! Máris, Sesshoumaru nagyúr! Hogyne, Sesshoumaru-sama...! – vágta magát haptákba a kis zöld démon, azzal elsietett, be, az erdőbe.

Yume ott maradt a patak partján, saját tükörképét tanulmányozva. „Ki vagy te, aki visszanézel rám...?” gondolkozott el magában. „Nem is ismerlek... hová tűnt Yume...?” szemében szomorúság csillant egy pillanatra, ahogy ez eszébe jutott.

Arca nyúzott volt és sápadt. Szeme alatt karikák sötétlettek, ha alig láthatóan is; arca beesett volt, teste pedig sokkal vékonyabb lett az utóbbi néhány napban. Azóta, hogy átkot küldtek rá. Sóhajtott egy mélyet és behunyta szomorú borostyánszín szemeit. Mikor hosszú pillanatok múltán ismét kinyitotta, tekintete kissé ködös volt – fájt neki, hogy úgy érezte, egy idegenre tekint tükörképében. Szemei egyáltalán nem voltak élénkek, arcára pedig ráfagyott az immár állandóan ott időző különös, melankolikus szomorúság.

Meglepve pislogott egyet, mire kitisztult látása; de nem hallucinált: Sesshoumaru közvetlenül mögötte állt. Kíváncsian tekintett a férfi tükörképére, mely erőt és tekintélyt sugárzott. Furcsamód az ő arcán is látszottak a kimerültség jelei, ám ezek korántsem voltak olyan feltűnőek, mint a nőén.

– Volt még valami, amit meg akartál kérdezni – fúrta bele üres tekintetét a víztükrön át Sesshoumaruéba.

A férfi bólintott és törökülésben leült mellé; oldalról figyelve Yumét, aki még mindig hanyou alakjában volt. Furcsa volt számára, hogy szabadjára engedte ezt a formáját, így inkább visszaváltozott egy lágy fehér fény kíséretében youkai-á. Pislogott még párat, hogy érzékeit újra ellenőrzése alá vonja, aztán kérdően Sesshoumaru felé fordult:

– Nos? Mi volt az...?

– Pontosan az, amit most tettél.

– Hm? – Yume értetlenkedve oldalra biccentette a fejét.

– Először ebben az alakodban láttalak. Aztán pár nappal később ningenként... az előbb pedig még a véred szaga is olyan volt, mint egy félvéré... – magyarázta Sesshoumaru, akinek az arcáról semmit sem lehetett kiolvasni. Sem érzéseit ezzel kapcsolatban, sem azt, hogy mit gondol. – Miféle szerzet vagy te...?

– Hm... – Yume előre fordult, a vízfelszínt fürkészve, egy keserű mosollyal a szája sarkában. – Azt kívánod, hogy osszam meg veled a titkot, melyről akik tudtak, már többnyire halottak...?

A férfi csak biccentett, mire Yume elmosolyodott; szemében valami játékos fény csillant. Tudta, hogy veszélyes, amit tesz, mégsem bírta magában tartani, ahogy Sesshoumaru felé fordult:

– Hát akkor bolond vagy.

A démon szemei egy pillanatra vörösen felvillantak, de aztán nyugalmat erőltetett magára, ahogy jéghideg hangon megszólalt:

– Megmentettem az életed... többször is – kezdett bele. – Ez azt jelenti, hogy én rendelkezem fölötte.

– Igen, valóban így van – felelte szenvtelenül Yume. – Megmentettél azoktól a sérülésektől, melyek legtöbbjét Te magad okoztad...

– Az átkot nem én bocsátottam rád...

A nőnek a torkára forrt a szó egy pillanatra, s kissé elkerekedett szemekkel nézte Sesshoumarut, akinek az arcán egy önelégült vigyor játszott. Yume elkapta a tekintetét, s ismét a túlpartot figyelte.

Ekkor érkezett meg Jaken a reggelivel, de még időbe telt, mire teljesen elkészítette azt. Nagyura végül már nem tudott tovább várni, s magára hagyta a patak partján üldögélő nőt. Inkább letelepedett éjjeli fája tövébe és pihent még egy kicsit, mielőtt elindultak volna. Amíg a reggeli készült, Yume dúdolni kezdett, mint általában szokott, ha valamire vár. Inuyashának is ezt dalolta. Egy egyszerű gyermekdal volt ez még igazán fiatal korából. Lassan halk énekké erősödött hangja, ahogy lágyan ejtette ki a szavakat:

– Chichi wa iwareta arakasi no te wa mamori no te,
Haha wa iwareta hito no te aru wa hagukumi no tame,
Ryou te awase tobira wo hiraki,
Guren no naka ni nare wo kaesu,
Na ga kora wo hikari to narite mamorikamae...

– Hallod? – furakodott be Jaken erőszakos hangja Yume elméjébe.

– Nani?

– A reggeli. Egyél – nyújtotta felé fintorral az arcán a nagy levelet Jaken, amin némi bogyó és egy sült hal foglalt helyet.

– Hai, arigatou – bólintott a nő, ahogy elvette tőle.

Evés közben még mindig a dal szavait ízlelgette magában:

„Apám egyszer azt mondta, a démonok, a kéz, amely megvéd,
Anyám egyszer azt mondta, az emberek a kéz, amely gondoz,
Amikor a két kéz összeér, az ajtó kinyílik,
És a bíbor lángokból visszatértek,
Mi, a gyermekek vagyunk a fény, mely védelmez...”

– Kész vagy már? – csattant ismét a türelmetlen kis zöld démon hangja.

– Hé! Még nem fejeztem be! – kiáltott vissza mérgesen Yume, amiért nem tudott gondolkodni.

– Siess már, mocskos hanyou!

– Ne beszélj így velem, még halandó alakomban is könnyedén elbán... – Yume torkán akadt a szó, ahogy hirtelen fájdalom hasított a hátába.

„Ez furcsa. Nem is sebesültem meg komolyan ott.” Aztán szemei elkerekedtek, ahogy rájött, mitől az az égető érzés. A vakító fájdalom csak még jobban fokozódott, s immáron önkéntelen becsukta a szemeit és összeszorította fogait, hogy ne sikoltson fel fájdalmában. Tudatáig alig jutottak el Jaken méltatlankodó szavai, azonban ezt nem is bánta, hisz másra kellett most koncentrálnia.

„Vajon mindaddig így lesz, míg vissza nem térek oda...? Vagy még meg nem hal valamelyikünk...?” még jobban összeszorította szemeit és legörnyedt, ahogy kezéből kiesett a nagy levél. A kínzó fájdalom olyannyira felerősödött, hogy karmai már mélyen a földet szántották.

Aztán, amilyen hamar jött, olyan hamar el is múlt, s ő heves szívverésekkel kapkodta a levegőt, hogy újra le tudja nyugtatni magát. Kezeit felemelte és lassan rájuk nézett. Remegtek, csakúgy, mint ötven évvel azelőtt is. Haja előre bomlott, s meglátta, hogy ismét ezüstös-feketében csillog. „Megint hanyouvá változtam... amíg a jel ismét el nem múlik, nem is váltogathatom kedvemre az alakomat.” emlékezett vissza.

A fájdalom keltette sokkból hirtelen mozgás távoli zaja ébresztette fel. A cseresznyefa tövéből a kutyaszellem váratlanul felegyenesedett, majd a távolba kémlelt.

– Jaken! – dörögte hideg hangon, amitől a kis démon minden egyes szőrszála égnek állt – Elmegyek. Addig vigyázz az onnára!

Yume lassan felkelt a folyópartról, ám már nem jutott szóhoz. A férfi alakja hirtelen fehér fénnyel felragyogott, majd szellemgömbé olvadva elszállt, követve a patak folyásirányát.

–Igenis Nagyuram! Természetesen Nagyuram! – motyogta a szolga megkésve, majd a lányra nézett. – Induljunk, hanyou!

A nő azonban, mintha nem is hallaná, hogy hozzá beszélnek, visszaereszkedett a fűbe, miközben elővette korábbi gondolatait. Egyáltalán nem zaklatta fel az inuyoukai váratlan távozása, talpnyalójával pedig nem akart foglalkozni. Ismét saját megfáradt tükörképét figyelte, miközben egyik keze akaratlanul ruhája nyakához tévedt. Csak akkor eszmélt rá mit csinál, mikor már az ujjai között érezte az aprócska tárgyat.

– Haha-ue… – motyogta maga elé, olyan halkan, hogy csak ő érthette, mit mondott.

– Mit pusmogsz te korcs? Azt mondtam indulás! – Jaken rikácsoló hangja megtörte a szép emléket, mitől Yume haragra gerjedt.

– Fogd már be egy percre, és ne óbégass azon a szörnyű hangodon. Menj, ahová akarsz, én még itt maradok! – a démon kissé megrettent a lány hirtelen dühkitörésén, így újabb percekig csendben maradt.

„A sziget. A Hourai sziget… Vajon a többiek jól vannak? Mitől tértek vissza a hegek?” tűnődött a beálló csendben, majd hirtelen a felismerés rettegett érzése rohant át lelkén „Újra megjelent! Most telt el a következő ötven év!”

– Hanyou, ne játssz a türelmemmel! – Jaken nem mert hangosan beszélni, de büszkesége nem engedte, hogy egy félvér leteremtését úgy semmibe hagyja.

Yume nem válaszolt, de már tudta, mit fog tenni. Visszamegy a tengerpartra, és megnézi ismét gyermekkorának színhelyét. De még mielőtt indult volna, előre lépett, óvatosan, hogy sebét fel ne szakítsa, lehajolt, majd inni kezdett a vízből. A második kortyot azonban már visszaköpte.

„Sós.” állapította meg magában, ám még gondolatai végére sem ért már a következők tódultak be elméjébe „Ez azt jelenti, a tenger a közelben van. A dagály nyomta fel idáig a vizét!”

– Jaken nézd, Sesshoumaru nagyúr visszajött! – mutatott hirtelen messze a fák közé, miközben minden erejét megfeszítve koncentrált „Csak fél percet adj!”

Abban a pillanatban, ahogy a démonocska elfordult, alakja ismét megváltozott. Fájdalmasan, de felvette youkai formáját, majd egy villanás, és már nem volt sehol.

– Hol-hol-hol? – Jaken, a hű szolga még vagy fél perc elteltével is urát kereste, ám amikor visszafordult, hogy leszidja a lányt, az már nem volt sehol.

– Szentséges jólelkű szellemek! Sesshoumaru nagyúr megöl, ha megtudja, hogy csupán pár röpke pillanat leforgása alatt elvesztettem ezt az ostoba hanyout! – rémülten megragadta a sárkányló kantárját, majd rángatni kezdte. Persze teljesen az ellentétes irányba.

„Már nincs messze! Már nincs messze, csak egy kicsit bírjam még ki!” a démoni papnő minden erejével imádkozott, ám a számítottnál korábban állt meg, pedig ereje még megmaradt. Gyanakodva szimatolt bele a levegőbe, majd azonnali fedezéket keresett magának az egyre táguló folyómeder mentén. Egy nagy szikla megfelelőnek is bizonyult, s már csak onnan kémlelt előre. „Ez Sesshoumaru aurája. Majdnem bele rohantam! De várjunk csak, vajon mit csinálhat itt?” értetlenkedve körbenézett, majd mérgesen összehúzta szemöldökét, ahogy megérezte bőrén a lassan szitáló eső cseppjeit. Csak ekkor jött rá, hogy amióta felébredt nem látta még a napot, hiszen az égen vastag szürke felhők úsztak hajnal óta.

Borzongva felegyenesedett, majd, miután felmérte a nyílt terepet, amin át kell haladnia az erdő első fáiig, futásnak lendült. Ám a nagy sietségből az lett, hogy mire beért a lombok takarásába, már csak jártányi ereje maradt és a semmiből ismét jelentkezett az égető fájdalom a hátán. Alakja azonnal megremegett, és a következő pillanatban már ismét félszellem volt csupán.

A fájdalom elmúltával aztán kihúzta magát, és elindult a halványuló szag után, melyet a taiyoukai hagyott maga után. Hosszú percekig gyalogolt, miközben már sikerült elég jól átáznia. A szemerkélő szitáló eső ugyan nem érte, de a hideg párás köd, ami az erdő aljában gomolygott, borzongatta. Ahogy haladt, távolról hangok ütötték meg kis ezüst-fekete kutyafüleit, mire hegyezni kezdte őket. Ám ilyen távolságból képtelen volt megérteni, miről is beszélnek előtte, így halkan előreosont.

– Sesshoumaru-sama... – hallatszott egy alázatos férfihang, amit majdnem elnyelt az esőcseppek szapora dobogása.

Yume látta, ahogy Sesshoumaru visszatekint két alakra.

– Korábban az Apja egy egyszerű szolgája voltam. A nevem Kujaku.

– Seiten vagyok – szólalt meg a szintén térdeplő társa, mély hangszínén.

– Apám halott – jelentette ki közönyösen a kutyaszellem.

– Igen, tisztában vagyunk vele...

– Akkor tűnjetek el – Sesshoumaru hangja nem volt sem mérges, sem csalódott, csupán a megszokott hidegséget lehetett kihallani belőle. Ezzel látszott, lezártnak tekinti a beszélgetést, sőt, el is indult az ellenkező irányba.

– Kérem várjon! – kapott utána Kujaku. – A Hourai szigetre tartunk, hogy kiirtsuk a Háború Négy Istenét!

„A Háború Négy Istenét?” Yume ereiben szinte megfagyott a vér, ahogy meghallotta ezt a kifejezést. „Ezek szerint ők uralják a szigetet. A jelek a hátamon nem hazudnak...” üres tekintettel meredt maga elé, miközben lassan eljutottak tudatáig a beszélgetés következő szavai:

– Ez volt az Apja akarata – tette hozzá a termetesebb alak.

Habár nem fordult meg, megtorpant erre a kijelentésre a kutyadémon. Ám szavai megcáfolták a reményt, amit a két férfiben ébresztett azzal, hogy megállt egy pillanatra.

– Nem érdekel.

A férfi folytatta tovább útját a kiválasztott erdei ösvényen, Yume tekintetétől és apja két régi szolgálójának kiáltozásaitól követve:

– Sesshoumaru-sama!

A démonasszony furcsállta, hogy ennyire közönyösen vette a hírt a kutyaszellem. „Nem tesz semmit? Pedig... nekem úgy tűnt, mintha tisztelné az apját annyira, hogy... hogy a végakaratát teljesíti.” eltöprengve tekintett távozó alakja után. „Mert, amit Kujaku és Seiten elmondott, abból az derül ki számomra, hogy az apja már meghalt...” szomorúság csillant Yume szemében, ahogy hirtelen eszébe jutott saját édesanyjának emléke.

Ujjai önkéntelenül is szorosan a nyakában lógó medál köré fonódtak. „Vissza kell mennem oda...” szégyenkezve oldalra pillantott, mikor eszébe jutott, mi történt ötven évvel azelőtt. „Kanade-samával vajon mi történt, miután elküldött?” undorodva horkantott egyet, hirtelen nagyon gyávának érezve magát. „Talán, ha ott maradtam volna és küzdöttem volna, akkor...” megrázta a fejét. Tudta, ez már mit sem számít. Súlyos sóhaj szakadt ki belőle, azzal továbbindult arra, amerre a tengert sejtette. Rajta kívül már senki sem volt a közelben, így zavartalanul folytathatta útját.

Folytatás következik…

Youki - démoni aura

Nani? - micsoda?

Hai - igen

Arigatou - köszönöm