Macskaszellemnő
(by: Luna)

Gyönyörűen sütött a nap az erdőben, ahol néma csend volt. Egy keresgélő
hang szakította meg ezt a csendet.

-JAKOTSU-KUN! –hangzott a kiáltás s a fák mögül egy rohanó lány
bukkant elő. Gyönyörű vörös haján tükröződtek a nap csillogó fényei és
macska fülei óvatosan, lengedeztek a szélben. Nagy kék szemei kémlelték a
tájat, de csalódott tekintete elárulta: nem lelte, amit keresett. Elrohant
a tóhoz, ahol leült egy sziklára. Sango, Miroku és Kirara is ott volt.
Miroku, mint mindig Sango-t boldogította, aki elég idegesen vette ezt.
Kirara furcsán nézte őket. A lány odasétált hozzájuk.

-Elnézést, nem látták véletlenül Jakotsu-kunt?

-Ööööö… Nem –mondta Sango, Miroku pedig rázta a fejét.

-Értem, ez kár… -majd lassan elhátrált és újra berohant az erdőbe
–JAKOTSU-KUN! –Mikor már teljesen feladta a reményt, leült egy
kidőlt fa törzsére és szomorúan nézett maga elé, s lehajtott fejjel ült.

-Jól vagy? –kérdezte egy ismerős hang.
-Ez a hang –gondolta magában, majd lassan felnézett és meglátta
Bankotsu-t rózsaszín háttérrel és csillogó fényekkel, mint ahogy az lenni
szokott –Bankotsu-sama! –kiáltotta boldogan.
-Szia! Ismerlek? –kérdezte Bankotsu a fejét vakarva.

-Igen, de ezek szerint nem emlékszel rám –szomorodott el a lány.
-Ezek szerint nem, hisz még a nevedet sem tudom… Ki vagy?
-Kyo vagyok és én már kicsi kora óta, ismerem Jakotsu-kunt, és ő általa
téged is Bankotsu-sama. Mikor hallottam, hogy meghaltatok teljesen
összetörtem, de most, hogy valaki felélesztett titeket útra keltem, hogy
megkeressem jó barátomat, Jakotsu-kunt, de nem sikerült, de Te rám találtál
–bólintott a lány.

-Hát nem emlékszem rád Kyo, sajnálom… -mondta Bankotsu, majd leült
Kyo mellé.

-Milyen jóképű lett ez a Bankotsu-sama, kíváncsi vagyok Jakotsu-kun mennyit
változott! –gondolta magában a lány.

-Vajon ez a lány igazat beszélt? –gondolkodott Bankotsu is, majd
ránézett Kyo-ra.
-Kételyek gyötörnek velem kapcsolatban igaz Bankotsu-sama? –nézett
kérdően a fiúra.

-Igen, de ezek szerint ismerhetsz, ha tudod még a gondolataim is
–mosolygott Bankotsu.

-Hát igen… -mosolygott- DE…
-DE mi?
-DE NEM bízol BENNEM… -sötétült el a tekintete- Mi van, ha nem az
vagy, akit ismertem? –vonta kérdőre Bankotsu-t, majd felállt és
lángvörös haja csak úgy szaggatta a levegőt.
-TESSÉK? –nézett értetlenül Bankotsu.

-Lehet, hogy teljesen más lettél, mint aki voltál –csóválta a fejét a
lány, majd könnyes lett a szeme.
-Megváltoztam, ez tény, mint ahogy Te is, mindketten felnőttünk, így mások
lettünk…

-Lehet, de én nem felejtek olyan könnyen, és emlékszem rád! –hajtotta
le a fejét.

-Akkor az idő során a memóriám is rövidebb lett! HA-HA-Ha-Ha-ha! De majd
megkereslek az emlékeimben! –mondta Bankotsu, majd felkelt és
megtörölte a lány könnyes szemeit –Ne légy szomorú!
Igen Bankotsu-sama –bólintott, majd egy határozott mozdulattal hátat
fordított Bankotsu-nak és tekintete a távolba merült, csípőre tette bal
kezét, jobb kezével pedig előre mutatott –Keressük meg Jakotsu-kunt!
Segítesz? –azzal elrohant.

-Hát persze –mondta, majd Kyo után rohant.

-Ott van! –kiáltott Kyo –Jakotsu-kun! –majd odarohant
hozzá.

-Psszt! -intette csendre Jakotsu, majd, lehúzta a bokor mögé –Csend!
Nehogy Inuyasha szívem észrevegyen!
Bankotsu csak fogta a fejét, Kyo pedig nagyranyílt szemekkel és hegyezett
fülekkel figyelte Jakotsu-t.

-Szia Kyo! De megnőttél, milyen nagy kislány lett belőled, hogy megnőttél,
nagyon megleptél ám! –hadart Jakotsu- Mindig jó egy régi jó baráttal
találkozni! Jipí! –tette össze a kezeit.

Szia Jakotsu-kun! Oh, hát igen, köszönöm, részemről az öröm!

-Szóval igazat mondott –tűnődött Bankotsu.
-TESSÉK? –nézett idegesen Kyo.
-Semmi-semmi! –mentegetőzött Bankotsu.

-Tudtam, hogy nem bízol bennem, hogy nem hiszel nekem, hiába állítottad az
ellenkezőjét, hiába hitegettél, én tudtam, hogy nem mondasz igazat!
Ismerlek, Bankotsu-sama!

-De-de, csak jó, hogy megbíztam benned, mert igazat mondtál, de most már
biztos, hogy igazat mondtál! –magyarázkodott hebegve. Jakotsu csak
nevetett rajtuk.

-Mi olyan vicces? –kérdezte mérgesen Kyo.

-Hát őszintén… Csak Ti ketten!

-Vhááá! –mérgelődött – Legalább emlékszik rám, nem úgy, mint
egyesek!

-Nem kell úgy mellre szívni –vigyorgott Bankotsu.

-Hé! –tette össze a kezét Jakotsu –Mondom, hogy halkan!

***

-Kagome, Te nem érzed úgy, hogy figyelnek? –kérdezte Inuyasha.

-Nem, de most, hogy mondod…

-Kagome van itt valaki?

-Nem tudom Shippo, majd Inuyasha megnézi! –mutatott Inuyasha-ra.

-Cháá! –legyintett Inuyasha- Mindig engem ugráltatnak –morgott
magában, majd elővette a Tetsuaiga-t és benézett a bokor mögé –VHÁÁÁ!
–rohant el onnan és Kagome mögé bújt.

-Inuyasha? –nézett furcsán Kagome, majd a bokor mögül hirtelen
Jakotsu bukkant elő.

-Szióka Inuyasha szívem! –vigyorgott Jakotsu, közben Kyo-t egy enyhe
szívroham kerülgette Jakotsu megnyilvánulásaitól –a szívem a tiéd
Inuyasha, oh, milyen kis cukifalat kutyuri-mutyuri vagy Te! –ugrott
ki a bokor mögül, hátratette kezeit és úgy rohant oda Inuyasha-hoz
–Csak gyakorlom ezt a futást, amilyen a tiéd Inu, hát nem cuki?
–vigyorgott tovább.

-Nem bírom tovább! –fogta a fejét Kyo, majd elrohant.

-Ebbe mi ütött? –nézett meglepetten Jakotsu, majd Inuyasha felé
fordult. Bankotsu a lány után nézett, akinek már nyomát sem lehetett látni,
hisz gyors macskaszellem volt, pedig az apja azt akarta, hogy kedves miko
legyen. Ekkor megérkezett Kirara hátán Sango és Miroku.

-Kezdünk sokan lenni! –mondta Jakotsu, majd elrohant és Bankotsu-t is
húzta magával, és meg sem álltak a táborukig. Leszállt az éj és mindenki
aludni tért, csak Jakotsu volt az udvaron és gondolkodott, hogy hogyan
találkozzon Inuyasha-val. Bankotsu az ágyán feküdt és a plafont bámulta,
ahol a sötétség kergetőzött a hold halovány fényével, és azon tűnődött,
hogy:

„Vajon most láttam utoljára azt a macskaszellemet, vagy még
találkozunk azzal a lánnyal?”

Már hajnalodott és a nap egyre tüzesebben cikázott fel az égre. Jakotsu még
mindig kint ült, majd bement a többiekhez.

-Mi az Jakotsu!

-Semmi Reikotsu, csak fel kéne kelteni Bankit!

-Rendben! FŐNÖK REGGEL VAAAAN! –kiabált Reikotsu.

-Mi az?

-Már rég nem meséltél nekem egy jó kis viccet!

-Viccet akarsz Jakotsu?

-Aha! –vigyorgott Jakotsu, majd ledobta magát Bankotsu mellé-,
zsupsz!

-Hát jó… -ásított- Két alkoholista utazik egy hosszú távú szekéren.
Megszomjaznak, de a büfészekéren csak ásványvíz van. Mit lehet tenni,
vesznek belőle. Az első belekortyol, fintorog. A szekér közben beér egy
alagútban.

~na milyen? –kérdezi a társa.

¤Ne igyál belőle! –kiálltja kétségbeesve az első –Én már
megvakultam tőle!

Jakotsu fetreng a röhögéstől.

-HA-HA-Ha-Ha-ha! –röhögnek.

-Ez jó volt, tudsz még mondani?

-Persze, azon vagyok:
~hogyan vezet a lányod?

¤Olyan sikkesen-sakkosan!

~sakkosan? Ezt hogy érted?

¤Egyszer egy gyalogost, másszor egy futót üt el.

-HA-HA-Ha-Ha-ha! –röhögnek.

-Mondjak még?

-Aha!

-Oké:
Két vasutas barkóbázik:
~Személy?

¤Nem!
~Akkor gyors!

-HA-HA-Ha-Ha-ha! –röhögnek

-Nem, majd Intercity!

-Az ám Jakotsu barátom! Én már csak mizot iszom!
-Én azt hittem mizut!

-HA-HA-Ha-Ha-ha! –röhögnek tovább.

-Miért nem lehet megsimogatni az okos ember fejét?

-Hmm?

-Mert vág az esze!

-HA-HA-Ha-Ha-ha! –röhögnek.

-Na én most megyek! Szia! –felpattan és elrohan.
-Oké, szia!

***

-Jó reggelt! –mondta Kagome.

-Jó reggelt! -mondták a többiek!

-De hol van Sango? –kérdezte Miroku.
-Elment fürdeni! –mondta Shippo.

-Ott van! Sango leszel a gyermekeim anyja?
-Majd amikor zabra kényszerülök! –lett ideges Sango.

-Ha-ha-ha! –ült le Miroku.

-Áh… -sóhajtott Sango.

***

A patak, ahol Sango fürdeni volt lassan csörgedezett le a hegyről, nem volt
olyan erős, mint folyó társai, de mégis volt olyan szép, mint a tenger,
békés, mint a kis források. A patak fodrozódott, és ezek a hullámos csipkéi
ezüstösen csillogtak a fényben. A víz hideg volt, de mégis nyugodt, csendes
és káprázatos. Körülötte zöld fű, benne gyönyörű színes virágok, a patak
partján pedig óriási susogó sás, náddal és gyékénnyel övezve. Kis sziklák
voltak benne, melyen a fáradt úszó, madár egyaránt megpihenhetett. Most nem
egy sellő volt a vízben, de volt olyan szép, mint azok a gyönyörű mesebeli
lények, hisz most egy lány vett korai fürdőt a hajnali napfelkeltében.
Piros ruhái a parton egy faágra voltak gondosan felakasztva. A nap egyre
feljebb kúszott az égen és egyre világosabb lett, hisz a fény felváltotta a
sejtelmes sötétséget.

-Milyen hideg a víz! –rezzent össze a lány, majd elmerült a vízben.

***

Bankotsu otthon ült és unta magát, hisz Jakotsu barátja elment más utakat
járni.
-Ez unalmas! –ásított Bankotsu, hogy majd bekapta a környéket
–Mit lehet egyedül csinálni? –tűnődött.

***

A lány lassan kiszállt a vízből, megtörölte testét és felvette piros
ruháját. Elindult az erdőn keresztül a piacra, hisz más út nem vezetett
oda. Lassan sétálgatott és hallgatta a madarak csicsergését. Egy kidőlt
fához, ahhoz a bizonyos fához érkezett és megtorpant.

-Itt találkoztam újra, életemben másodszor Bankotsu-samaval!
–emlékezett vissza. Az emlék szép volt, boldog, de mégis szomorú,
fájdalmas, amely belülről gyötör és a friss sebeket, belülről marcangolja
szét, hisz lehet, hogy ekkor láthatta utoljára azt, ki rég elfelejtette őt,
de ő sosem felejt. Megrázta fejét, átugrotta a fát és rohant ki az erdőből,
mint ha üldözné valami. A fák suhantak mellette, minden fa egyetlen
könnycsepp, egy fájdalom, egy kín, egy gyötrelem, minden lélegzet egy
háború, minden emlék egy halál, minden boldog érzés egy új élet, minden
bánat egy vég. Üldözte is, Bankotsu emléke kergette őt, hajszolta egyre
sebesebben, csak kotródjon már, ne bolygassa más érzelmeit, ne tiposson más
lelkébe, ne jusson az ő szívébe, hagyja azt mi szent. Ez a gondolat
motoszkált a fejében, ez tépdeste romokban lévő szívét, sivár lelkét. Azt
gondolta, ha elhagyja az erdőt, majd a kínzó emlékektől is megszabadul.
Inkább elfut, mint, hogy a szenvedést választja, elfut, nem vár a
reménytelen boldogságra. A piachoz ért, de nem állt meg, rohant tovább,
minél messzebbre annál jobb. Elhagyta ezt a helyet és egy elhagyatott
templomba ment, hogy apja akaratára miko-nak álljon. Egy papnőnek, hogy
megszabaduljon minden érzésétől, félelmétől és minden olyan lénytől, akit
szeretett, csak az apja emlékét dédelgesse, és csak a szép maradjon.
-Ez hosszú idő lesz, kedves gyermekem! –szólt a legidősebb miko.

-Minden próbát kiállok, hisz most élek, a jelennek áldozok, és eleget
teszek halott édesapám végakaratának.

-Ahogy akarod! –szólt a miko és kitárta a templom kapuját, ahová a
lány, habozás nélkül belépett.

/To be contunied/