1. fejezet

Meleg, kora tavaszi nap volt. A fák már kinyitották első virágaikat, és kellemes illatukkal megtöltötték az erdő levegőjét. A felhőtlen, kék ég visszatükröződött az erdőt kettészelő kristálytiszta vizű patak vizében. A patak egy helyen kettévált, és a leváló ág nem sokkal arrébb egy tisztáson elterülő tóba torkollott. A parttól párméternyire egy fiatal lány ült, hátát egy széles törzsű fának támasztva. Úgy tűnt, hogy alszik. A szemei le voltak csukva, az arca pedig teljes nyugodtságot tükrözött. Hosszú fekete haja a derekáig ért. Sötétzöld, fehér mintás kimonót viselt, hozzá krémszínű szoknyát. A tó vize lágyan fodrozódott egy gyenge, ámde hirtelen jött széllökés nyomán. A szél megcirógatta a lány arcát is, aki álmában elmosolyodott a hűvös fuvallat érintésére.
A táj mozdulatlanságát egy, a fák közüli ösvényről előlépkedő fekete színű macska törte meg. Amint kiért a fák közül megállt, s miután szemével megtalálta a fa tövében ülő alakot, odaszaladt hozzá, és a kezéhez dörgölőzött. A lány felriadt a mozdulatra, de mikor meglátta a macskát, megnyugodva csak ennyit mondott:

- Kinen! Te meg hogy kerülsz ide, kiscicám?

A macska erre nyávogott egyet, és tett pár lépést az ösvény felé, amerről jött. A lány arcán ijedtség suhant át, és tekintetét az égre kapta, hogy megkeresse a napot.

- Jaj, ne! Elaludtam! Pedig csak pihenni ültem le… Mi lesz, ha Kiyoshi úr megtudja, hogy ilyen sokáig otthagytam a fogadót?

Felpattant és leporolta a ruháját.

- Gyere Kinen, siessünk! - mondta, majd a cicát a karjaiba kapva sietős léptekkel elindult az ösvényen.
A tótól úgy húszpercnyi járásra egy falu terült el, abban a faluban lakott Hikari is. Merthogy így hívták a lányt. És Hikari nem nagyon szerette ezt a bizonyos Kiyoshi urat, ami nem is csoda, hiszen alig volt olyan alkalom, amikor a férfi ne lett volna részeg, és ennél fogva nem volt valami kedves, szeretetre méltó természete. A lány szülei 8 éves korában meghaltak, ezért volt kénytelen Kiyoshi úr házában lakni, aki egy elég jó forgalmú fogadó tulajdonosa volt. Ő fogadta be 9 évvel ezelőtt Hikarit, mostohaöccsének lányát, amikor az nem tudott kihez fordulni segítségért. Akkor még nem ivott ennyit, az ivásra olyan 4-5 évvel ezelőtt kapott rá, amikor a fogadónak elkezdett csökkenni a forgalma. A lánynak attól kezdve kellett besegítenie a felszolgálásban. Igaz, Hikarinak nem nagyon tetszett, hogy egy ilyen ember keze alatt kell dolgoznia, e legalább Kiyoshi úr rendesen megfizette érte. Telt-múlt az idő és a lány szépen felcseperedett. Viszont, ahogy egyre idősödött, egyre több munkát is kapott. Mire 17 éves lett, szinte az egész napját a fogadó körüli munkák tették ki. Csak néha-néha tudott elszökni egy-két órára. Ilyenkor legtöbbször a kedvenc helyére ment, ahhoz a bizonyos tóhoz, ahol most is volt.

Egyszercsak az ösvény mentén ritkulni kezdtek a fák, és egy kanyar után már látni is lehetett a falut. A lány megállt az erdő szélén, és végigtekintett erdők közt megbúvó, patakkal átszelt faluján. Egész eddigi életében itt élt. Egy kis ideig még nézte a tájat, miközben elmerengett a múlton, majd ismét elindult. Most már nem sietett annyira. Mielőtt elért volna az első házakig, már látta a fogadót. Kiyoshi úr már vissza is jött a szomszéd faluban tett látogatásából - jelezte ezt az épület elé pányvázott lova.
„Na, hogy én ezért mit fogok kapni!” - gondolta Hikari. „Legutóbb is, amikor rajtakapott, hogy az állítólagos munkaidőmben ott hagytam a fogadót, elkezdett velem kiabálni.” Közben odaért a fogadó elé, aminek ajtaján épp most lépett ki az emlegetett. „És úgy látom, ma nincs a legjobb hangulatában…” - szorult össze a lány gyomra. A lány megállapítását megerősítendő, hogy amint Kiyoshi meglátta Hikarit, elkiáltotta magát:

- Hikari! Szerinted, ha azt mondom neked, hogy vigyázz a fogadóra azalatt azt értem, hogy menj el az erdőbe kószálni?! Miért hagytad már megint felügyelet nélkül?

- Már ezerszer mondtam, hogy nem vagyok a rabszolgája! Egy-két óra szabadidőm nekem is lehet! És különben sem hagytam felügyelet nélkül, Miyuki itt volt.
Miyuki egy Hikarinál 2 évvel fiatalabb lány volt, néha ő is besegített, amikor sokan voltak, vagy ha Hikari szeretett volna egy kicsit elszabadulni.

- Vegyél vissza a hangodból te lány! - mondta bortól vöröslő arccal a férfi. - Ha én nem fogadlak a házamba és adok neked munkát, ki tudja, hol koldulnád most össze a napi betevődet?

- Bárcsak inkább koldusnak álltam volna! - csúszott ki a lány száján, mielőtt még végiggondolhatta volna, mit is mond. Viszont amikor észbekapott, már késő volt. A férfi feje még jobban elvörösödött, de ezúttal nem az elfogyasztott alkohol mennyiségétől, hanem a méregtől.

- Hogy merészelsz ilyen pimasz lenni?! - mennydörögte.

- Ez nem pimaszság, hanem az igazság! - mondta szinte már sírva a lány. Még soha sem látta Kiyoshit ilyen dühösnek. Érezte, ezúttal túllőtt a célon. Mostmár bánta, hogy nem hagyta csak úgy egyszerűen faképnél a férfit, ahogy máskor is csinálta, ha összeszólalkoztak. Egy darabig még farkasszemet néztek egymással, majd a férfi megszólalt mély, fenyegető hangján:

- Hikari. Eddig kedves voltam veled, mert a mostohaöcsém lánya vagy. De mostmár betelt a pohár! - és pofonvágta a lányt, Vagyis csak vágta volna, mert Hikari előre látta, mit akar tenni a férfi, és még időben elhajolt az ütés elől, így Kiyoshi keze a faház kemény falához csapódott. Az úr még dühösebb lett. A következő két pofonja elől még ki tudott térni a lány, de a negyedik ütés már célba talált, és Hikari lehuppant a földre. Kiyoshi úr csak ekkor jött rá, hogy tulajdonképpen mit csinál, és hogy a falba öklözés után igencsak fáj a keze, ennél fogva az elkövetkező néhány másodpercben figyelmen kívül hagyta Hikarit, aki így gyorsan felpattant, és elfutott egyik falubéli barátnőjéhez.

,,Nem hiszem el! - gondolta sajgó arcát fogva Hikari. - Még nem fordult elő, hogy megütött volna… azt hiszem, most az átlagosnál jobban felöntött a garatra…”
Elért a barátnőjéhez, aztán elpanaszolta neki, hogy Kiyoshi úr mit tett vele. Amaz szörnyülködve hallgatta végig, hogy a férfi mennyire lerészegedett, és már a saját tettein is alig bír uralkodni.

- Csodálom, hogy hazafele nem esett le a lóról - fejezte be Hikari a mondandóját. - És nem elég ezt elviselnem, még dolgoznom is kell neki, szinte egész nap. Jaj, Sakura, annyira megijedtem, amikor megütött!
- El tudom képzelni. Jut eszembe, ha akarsz, ma este nálunk aludhatsz - válaszolta Sakura.

- Köszönöm, de inkább hazamegyek. Van még némi elintéznivalóm. És különben is, láttam rajta, hogy amikor megütött, jobban megrémült, mint én, akin történetesen elcsattant az a hatalmas pofon.

- Nos, te tudod. Ha úgy látod jónak, akkor menj haza.

Már sötétedett, mikor Hikari elindult vissza a fogadóba. Úgy gondolta, jobb lesz várni egy kicsit, amíg lenyugodnak a kedélyek, azért indult olyan későn haza. Amikor beért az épületbe, Kiyoshi úr már húzta a lóbőrt, és Hikari is elvonult a maga kis szobájába, hogy alváshoz készülődjön. Miután magára húzta a takarót, az ablakon át kibámult a csendes, holdfényes éjszakába. Egyszercsak mintha egy hullócsillagot látott volna. Ez szokatlan jelenség volt ebben az évszakban, de azért úgy gondolta, mégiscsak kíván valamit.

,,Bárcsak megváltozna az életem!” - sóhajtotta. Elmosolyodott, és elfordult az ablaktól. Maga sem tudta miért, de úgy érezte, teljesülni fog a kívánsága.