2.

Shippou vidáman kacarászva bogyókat szedett. A kis róka egy
kis kosárszerűségbe pakolta a csillogó, lila szemeket, mik
húsosan csábítgatták, hogy harapjon belőlük. De megőrizte
hidegvérét. A többieknek szedi. Vidáman felsóhajtott, majd
elgondolkodóan maga elé emelte apró mancsát:
-Kagome és Inuyasha jó sokáig elmarad. Kíváncsi vagyok,
valyon mit csinálhatnak eddig.
Újabb bogyókért nyúlt, mik ezüstösen csillogva tűntek fel a
bozótban.
-Oh ho...-mosolyodott el a kis róka, amint hozzájuk
ért-Nagyon szép darabok.-azzal készült kiszedni őket a buja
ágak zöldje mögül, ám ujjai hirtelen megakadtak.
A bogyók furcsa, ragacsos anyag miatt ragadtak, mely kezéhez
tapadt, mint valami undorító, pépes méz.
-Aujjujj pfuj...-fintorodott el a ki róka, miközben ujjait
rázva próbálta letépni magáról a fröcsögő undormányt.
Újra a bogyókon csöpögő lére tekintett, melytől gyermeki
vonásaira ijedt ráncok vetültek rá.
A nyomok frissek voltak...
Nagyon frissek...

Kikyo nyugodtan sétált, mellette a lélekrablók fehér gyűrűi
tekeregtek. A nő váratlanul megállt és a messzi hegyek
furcsa, elevennek tűnő tarajai fele tekintett:
-Egy új, gonosz erő tűnt fel?

Shippou vacogva meredt ki a tüskéks bozót elrejtő függönye
mögül, majd ijedt sokkal újra visszamászott a bőrét
felkarcoló agyarak buja ágai mögé. Gyermeki könnyek
csorogtak le az arcáról, miket a ráncos félelem szűlt, mely
eltorzította puha vonásait. A bokor halvány résein keresztül
a hideg napfény sütött be, de hirtelen az arany sugarak
megszakadtak...Egy borzalmas árny veült rá Shippou
rejtekhelyéje, kinek könnyektől elhalványuló tekintetében
óriási, kitárulkozó állkapocs villant fel. A szörnyeteg
farkasszerű volt. Teste hosszan előre nyúlt, de nem bundája
volt, hanem valamilyen kitinszerű, nyalkás anyag borította
be a húsán csillogó pikkelyek barázdáit. Hosszú,
skorpiószerű farka fenségesen lengett a levegőben, miközben
az oldalából tekergő csápok sűrűje undorító giliszták
hálójaként fröcsögött. Feje kecses volt és hosszúkás, akár
egy farkasnak, ám nem voltak szemei, azok helyén csak üres
nyálka csillogott. Állkapcsánál csontos nyúlványok görbültek
be és nyúltak ki kattogó hangot hallatva, miközben forró
nyál habzott le róluk. A bestia a kis rókára fintorodott.
Éhes, acsargó szájában a hatalmas, pengeéles agyarak
fenyegetően villantak fel a vörös húsból előmeredve,
miközben a ropogó tapogatók éhesen megrándultak a pofából
kicsontosodva. A teretmény üvöltése és Shippou kétségbeesett
sírása egybeolvadt, amint az neki rontott a bozótnak.Az
emésztő nyál a kis róka arcának csapódott, amint a lény
fogai belevájtak a bozótba a tüskékkel nem törődve, mik puha
húsába mélyedtek bele. Shippou sikoltozott, kezét maga elé
kapva:
-Rókatűz!
Azonnal rájött hogy mekkora hibát követett el...A száraz
bozót azonnal meggyulladt a feje felett. A bíbor lángok
függönyében úszva a szörnyeteg kitátotta pofáját Shippou
fele, ki rekedten nyöszörögni kezdett:
-Ne...
A hűvös szellő megváltó csodaként csapódott neki a kis róka
testének, miközben Sango üvöltése szelte ketté a levegőt:
-Csonttörő!!!!!
A fenevad sikoltozva felhasadt, ám egy újabb lény tört elő a
sűrűből. Miroku feléje vágta botját, mely ketté hasította a
bestia fejét, mi sipító nyöszörgéssel a földre zuhant.
-Könnyebb volt, mint gondoltam...-mosolygott elégedetten a fiú.
-MIRO...-üvöltött fel Sango és kezét a szerzetes fele kapta,
amint kitárulkozó ujjai hosszan elnyúltak a levegőben.
A szerzetes rekedten felsziszegett fájdalmában és dühtől
csodálkozva a vállára tekintett, mit a haldokló szörny
tüskés farka szúrt át. Miroku fájdalomtól verejtékezve
levágta magáról a csontos borzalmat, mely megmártózott
húsában és az ijedt Sangora tekintett. A fiú tett egy
lépést, mad hirtelen megállt és szemeit becsukva elterült a
földön...

Miroku nyögve kapta fel a fejét, mintha egy borzalmas
rémálomból riadt volna fel. Fájdalmas fintort ejtett, amint
az égető fájdalom belehasított vállába, min fehér kötés
vörösödött a száraz vértől.
-Jól vagy?-kapta oda fejét a lány.
-Igen...-feküdt vissza verejtékektől csillogó arccal a fiú,
és felsóhajtva megsimította a kötést, mely alatt érezte a
megcsonkított húsának érdes szalagjait.
-Nyugodj meg. Nem olyan súlyos, mint amilyennek tűnik. Most
üvöltöznöd kellene a fájdalom miatt, de raktam a sebedre
gyógyfüveket. Szerencsére a szörnyeteg nem termel mérget, de
nem kockáztattam...
Miroku elvigyorodott:
-Szóval nem kockáztattál?
A lány unottan feléje nézett:
-Nem kell olvasnom a gondolataidban, hogy tudjam, hogy mire
gondolsz...
-Hol van Shippou?
-Elküldtem Kirarával Kaedéhez...szerencséjére...-sóhajtott fel.
A szerzetes végig tekintett a nyirkos barlang sikamlós
falain, mikre hirtelen kékes fények pattogó és sercegő
szikrái vetültek.
-Már megint kezdik...-nézett dühösen a lány a barlang messzi
szájához, melynek érdes tüskéi elmerültek a villámként égő
ragyogásban-Kis barátaink nem könnyen adják fel...
-Miféle szellemek ezek?
-Nem tudom. Sosem találkoztam még hasonló lényekkel...És ez
nagy szó...De nem kell tartanod tőlük. Egyenlőre...A barlang
száját tele szórtam a szelleműző varázsigéiddel...Kint
tartják őket.
-De nem örökre...-azzal szemeire újra rávetültek a kékes és
ropogó roham villámai.

A nő szenvedélyes vigyor kíséretében hátra vetette fejét,
amint egy sikamlós bestia pikkelyei simultak csillogó
bőréhez, melyen izgalomtól forrva tekeregni kezdtek a húsos
tetoválások. A lény hosszú, nyáltól habzó nyelvét kiöltve
tekeregni kezdett a hófehér húson, miközben kattogó
tapogatói mohón végig karistolták a gömbölyded melleket. A
nő felsóhajtott. Lila haján a fények erotikus színei
ezüstöztek, miközben kezét felemelve utat engedett az érdes
testnek, mely végigcsúszott melleinek völgye közt.
-Jól van picinyem...-azzal nyelvét kiöltve megcsókolt egy
másik, vállán gubbasztó lényt, ajkait megmártva a kocsonyás
nedvekben.
Utána lenéző szemeivel egy hatalmas, derengő gömbre
tekintett, melynek tükrén ismerős, fehér kimonót viselő alak
bukkant fel.
-Nocsak...Itt van a megfelelő zsákmány a
számotokra...-szikráztak fenyegető árnyakat ontva lila szemei.

Kikyo csendesen sétált az erdő fenyegető útvesztőjén. Szemei
kigúbadtak a váratlan döbbenet miatt:
-Hogyhogy nem éreztem meg előbb őket?-azzal nyílvesszőket
rántott elő.
Fájdalmas sipítás villant fel a levegőben, amint egy
lélekrabló kétségbeesetten vergődni kezdett egy bozótból
előugró fenevad csontos agyarai közt. A mozgó és életre kelő
erdőből újabb árnyak kúsztak elő és a tekergő kígyók
védtelen gyűrűire vetették magukat. Kikyo szent nyílvesszője
megváltva ragyogott fel csilingelő hangjával töltve meg a
levegőt.

Sango idegességében átölelte a szerzetest, amint együtt
figyelték a barlang bejáratában sipító állkapcsokat. Egy
szörnyeteg undorító, nyálkás pofáját próbálta átpréselni a
húsába maró védőfal szikrái közt, miközben fájdalomtól
megfeszülő tapogatóin vibrálva ugráltak a kis villámok kénes
füstöt buggyantva elő remegő, villogó fogai közt elolvadó
nyelve mögül. A lény holtan a földre esett, de egy másik
lépett a helyére, mely nyáladzó képével tovább kezdte tépni
a pajzsot.
Sango előrántotta kardját, de a penge fémes sikoly
kíséretében megkoppant a kékes köveken. A következő villanás
fényében fürödve megpillantotta a lények eleven, húsos
tengerét. Több százan lehettek...

-Hm..Hm..Hmm..Hm...-suttogott elő a fenyegető és gúnyos
elégedettség az eleven sötétből.
Egy nő lépett elő. Páncélján lenézően csillogtak a véres
fények, miközben émelyítően vörös ajkait eltorzítva vékony
torkából érdes, sötéten női hang buggyant elő:
-Ember, nagyon vakmerő vagy. Túl közel vagy a kaptárhoz...
-Szóval te vagy a vérengző fenevadak vezére...-hunyorgott
mérgesen Kikyo.
Az idegen játékos gyengédséggel megsimította az egyik
terentmény húsos fejét:
-Én vagyok. Nagyon vakmerő vagy. Egy papnő, ugyebár...
-Egy papnő, aki végezni fog veled...-azzal kilőtt egy
nyílvesszőt.
A szent, csilingelő tárgy felszántotta a felforrósodó
levegőt és fenyegető, pusztító fényeket ontva úszott a
vigyorgó nő árnya fele. Hirtelen a nyílvessző darabokra
szakadt szét, miközben villogó pengékkel telt meg a
felnyársalt mindenség, mik felszakították Kikyo ruháját.
A papnő a földre esett. Döbbenten hallotta, amint súlya
alatt szilánkokra törnek maradék nyílvesszői, miközben
elkerekedett szemeibe könnyeket csalt a nevetséges rémület,
mely fagyos fehérségbe taszította nyugodt ráncait. Kezeivel
próbálta eltakarni mezítelen testét, min gúnyosan és
kísértetiesen lobogtak a ruhacafatok. Az idegen kardja
nyugodt karistolással megérintette a földet. Kikyo sápadtan
elenfelére tekintett, ki sötét grimasszal a lényekre
tekintett és acsargó önelégültséggel elsikoltotta magát:
-EGYETEEEEEEEEEEEEK!!!!!!!!!!

Sango szorosan odabújt a szerzeteshez. A fiú megszagolta a
lány csillogó, ében haját, melynek fürtjei csábító
érzékiséggel hozzátapadtak elnedvesedő bőréhez.
-Sango...Ne félj...Megvédelek...-azzal ökölbe szorította kezét.
-Nem teheted meg. Nem használhatod az örvényt ilyen vállal.
Nem tudod felemelni rendesen a kezedet.
-Nem számít...Sango...
A lány feléje tekintett csillogó szemeivel.
-Ha áttörnének és nem tudjuk feltartani őket...
-Ne is gondolj ilyenekre!-ölelte át a fiút.
Sango zavartan elpirult és érzelmeit csitítva tekintett rá
újra a barlang szájához, mely folyamatos, kékes fényben úszott.
-Sango...
-Miroku...
Őrült szenvedély söpört végig testükön felperzselve bőrüket,
melyhez verejtéktől nedvesen tapadtak hozzá ruhájuk.
-Ha meghalunk...
-Nem, nem fogunk!-fakadt ki a lány és könnyezve átkarolta a
szerzetest, majd büszke és erős hanggal suttogni kezdett,
mely visszhangozva úszott végig a nyirkos levegőben-Harcolni
fogunk...Nem fogjuk feladni...Remélem hallottátok! Nem
leszünk könnyű húscafatok!
-Sango...
A lány hirtelen előre bukott és megcsókolta a fiút. A halál
érzete sok mindent képes kihozni a kétségbeesett emberből,
olyan tetteket, mikre régóta vágyik, de a következmények
miatt nem mer megtenni. De ha nincs jövő, nincsenek
következmények se...
Miroku mohó ujjai belemarkoltak a lány gömbölyded fenekébe,
miközben szerető nyelve végigsiklott a sóhajtozó, izmos has
gyenge, szelíd völgyei közt. Titkon várta Sango ütését. De
nem...
Sango ezúttal nem ütött...
A fiú utána ajkait a verejtékző és remegő csikló kitárulkozó
szirmaira tapasztotta, mely finom nedveket ontva sikongva
mozgott csókoló szája körül.
-Miroku...
A fiú mosolyogva a lány szelíd, mégis, kissé félénk arcára
nézett:
-Nyugodj meg...Vigyázok rád...Gyengéd leszek...
Sango kéjesen felsóhajtott, miközben gyönyörű, vágyakozó
szemekkel a fiúra tekintett pír, tüzes folttal az arcán,
majd ujjait a nyirkos és forró sziklákra tapasztva vonaglani
kezdett. Miroku nem mosolygott. És a lány sem. Nem...Vágytak
egymás testére, régóta akarták ezt a percet, de mégsem
tudtak mosolyogni...
Miroku lassan felemelkedett és egy gyengéd mozdulattal a
lányba hatolt, kinek szeméből egy könnycsepp buggyant elő,
miközben egy elnyomott, görcsös sikoly siklott ki halvány
ajkai mögül. A fiú finoman mozgott benne. Kemény férfiassága
nyugodtan és szelíd türelemmel súrlódott neki Sango lüktető
húsának. A lány sírni kezdett, de nem a fájdalom miatt,
hanem a kéj és a végre beteljesülő szerelem gyengéd,
simogató tüze által, melyben megfürdött egész teste és lelke
is. Lassúak voltak...Lassúak, ugyanis ki akartak élvezni
minden percet, minden apró és cuppogó mozdulatot, melytől
meghullámzott izzadó húsuk. Lassan élveztek el
együtt...Őrjítően lassan és finoman, mely úgy terült szét,
akár a megdermedő, mégis, láthatatlanul lobogó selyem
hulláma, mely csendesen végigcsorgott a kövek barázdái közt...

Kikyo sikítozni szeretett volna, de szájába az undorító
csápok vad és fékezhetetlen hulláma robbant bele, mik
húsosan dobogva dagadtak meg hörgő és fuldokló torkában. A
féregszerű nyúlványok fröcsögő tengeréről a testi nedvek
ezüstös cseppjei csorogtak le. A papnő szomjas sikollyal
sóhajtott fel, miközben fájdalomtól elszűkülő pupillája
eltűnt a sós könnyek kínos és dagadó tükrében, miközben
melleire nyikorgó tapogatók tapadtak. A bestiák éhes és
nyáladzó vihara gyilkos és kielégíthetetlen zuhatagként
ömlött testére. Szemei döbbenten gúbbadtak ki, amint érezte
szétfeszülő csiklóját, melybe valami húsos borzalom tört be
tüskéks tarajaival, melyek közt az áttetsző hártya szaftosan
csillogott. Kikyo felnyögött, mire a száját újabb csápok
tömték be. Érezte a teste mélyén tekergő borzalmat, mely
pikkelyeinek ráncos barázdái közt forrón folyt végig a
fájdalmas gyönyör, mit kifacsartak remegő testéből. Hirtelen
újabb csáp hatolt húsa közé, melytől néma sikolya rekedten
süvített végig a sziszegő levegőben. A lények hulláma
megemelte Kikyot, kinek verejtéktől szétfolyó teste habozva
cuppogott. Mozgásra kényszerítették. A féregnyúlványok
simogatták elvörösödő csiklóját undorító, mézes nyálukkal
síkosítva el, miközben a tarajos testrészek továbbra is
táncot jártak repedező húsát szaggatva.
-Gyerünk papnő...Élvezz...-suttogta gúnyos mosoly
kíséretében felette az idegen nő, ki lehajolt és érdes
nyelvével megcsókolta az arcát.
A fenevadak torz pofái mosolygó grimaszra torzultak. A
nyálkás karok kitekeredtek a Kikyoból és egy farkasszerű
lény ugrott oda hozzá, mely vadul belevágta csontos
hímvesszejét és két, szaggató lökéssel el is élvezett benne,
szétspriccelve magját testében, melynek fehér habjai köhögve
buggyantak elő a nő szájából.
A bestiát újabb és újabb követte. A szörnyetegek tengere
elborította a papnőt. Végül az idegen elő rántotta
aranyozott kardját és Kikyo torkához szegezte:
-Elismerésem...Jól tűrted...de...nem tarthat örökké az
élvezet se...-azzal a vérszomjas penge lassan belemélyedt a
papnő húsába.
A nő ajkai hirtelen csalódott fintort ejtettek, miközben
meglepettségtől elkerekedett szemeiben szikrázó düh lobbant fel:
-MIÉRT NEM VÉRZEL?!
-Tudod...Nem egy átlagos papnő vagyok...-suttogta gúnyos
hunyorral Kikyo.
-Lássuk...Mennyire éled túl, ha széttépnek a
gyerekeim!-gúbbadtak ki vérszomjas indulatal szemei.
Kikyo fájdalmai alábbhagytak, amint a kéjes fenevadak
hátrálni kezdtek. Szabad elméjét próbálta megtisztítani a
kín akadályt alkotó terhétől.
-GYERÜNK! MIRE VÁRTOK MÉG PORONTYOK, TÉPJÉTEK MÁR
SZÉT!-üvöltözte torz, indulattól rekedt hanggal, miközben
parancsólóan előre lendítette kezét.
A sikítozó bestiák őrjöngve rohamozták meg a papnőt, mire a
semmiből kékes fény robbant elő és elsöpörte a rémeket. A nő
meglepett ijedséggel a bozót fele tekintett elráncosodott
szemeivel, majd elmosolygott:
-Szóval ő...Most nem itt...Nem...Nem itt fogunk...-azzal
fekete köpenye meglobogott és eltűnt vele együtt a sűrű éjben.
Kikyo kábultan a megmentőjére nézett, ki kilépett a
bozótból. A férfi fehér haja nyugodt és rideg szelídséggel
lobogott meg, amint a földön fekvő, meztelen papnőre meredt.
Utána néma ridegséggel folytatta útját. Kikyo halkan felnyögött:
-Köszönöm...
A férfi feléje pillantott rezdületlen, arany tekintetével:
-Nem érted tettem...-azzal tovább indult.
Kísérteties alakját lassan elnyelte a sötét, amint
érzéketlen dühvel a távoli hegyek fele nézett:
-Hamono...Hm...

Sango és Miroku megölelték egymást és remegő, hunyorgó
szemekkel a barlang bejáratához meredtek, melynek nyirkos
kövei szinte kigyulladtak a maró, kék villámok spriccelő
tarajai miatt. A lány megszorította kardját. Hirtele sipító
és rázkódó hang robbant fel, majd a bejárat pattogó
függönyéből bestiák omlottak le a földre, mint egy élő és
húsos hullám. A sziszegő pofák lassan felemelkedtek és
nyálat okádva dühödt acsargásba kezdtek. Hirtelen sárga,
pusztító robbanás kavargott szaftos testük köré, melybe
eltűnt eltátott, kíntól szétszakadó szájuk.
A lobogó és megváltó füst felhője mögül Inuyasha lépett elő
és pimasz, bátor gúnnyal a párra nézett:
-Erőltessétek meg ti is magatokat...

A hullámzó gömb bugyrai közt Inuyasha alakja ragyogott, ki
egy könnyed csapással elpusztította a falka szörnyeteget.
Hamano döbbent és elégedett arcán fenyegető tüzességgel
kavarogtak a pír lángok, miközben ajkai mohó fintorra
torzultak el:
-Megölte a picinyeimet...Egyetlen csapással...Milyen
erős...Hisz...-azzal közelebb lépett a kristályhoz-Hisz...Ez
ő...Nem...-azzal karmos ujjai megsimították a csábító
kutyafüleket-Nem...Mégsem ő az...De hasonlít rá...Ő talán
könnyebb lesz..Könnyű, mégis kiváló...-azzal szeme sarkából
a kifeszített Kougára pillantott.
Hamano gúnyos mosollyal megfordult és kitárta ujjait a fiú fele:
-Sajnálom kedvesem...De már nincs szükségem rád...
Hirtelen Kouga mögött megnyílt a fal, mintha egy óriási és
szaftos száj lett volna, melynek puha agyarai lassan a
bőrébe vájtak majd húsát körülölelve megnyalták lelohadt,
fáradt férfiasságát. Keze még egy utolsó, görcsös
rándulással kikapott a lényét felfaló falból, kitárulkozó
ujjaival kétségbeesetten keresve valami kapaszkodót...De
utána eltűnt...
-Valamivel etetni kell a kicsiket is...-sóhajtott fel
büszkén a nő.
Utána elégedett táncba kezdett, mitől ében palástja játékos
élvezettel meglobogott a forró levegő émelyítő habjaiban,
miközben húsos ajkai élvezetes mosolyra emelkedtek fel:
-Végre...Új férjet találtam...

Kouga kábultan kapta fel fejét. Ragacsos és nedves teremben
volt, melynek mézszerű, rohadt árnyai fenyegető undorral
emelkedtek teste felett. Hirtelen fehér bundát tapintott ki,
mely elgyengülten terült el a nyáladzó mocsok habjaiban.
Kouga kétségbeesett dühvel emelte fel az eszméletlen Ayamét,
kinek remegő lábai közt a kifacsart testi nedvek száradó
nyálai gyöngyöztek. A fiú magához szorította a lányt, majd a
fekete sarokra meredt, melyben a gomószerű tojások lassan
mozogni kezdtek...

Folytatása következik...