1. Szomorú kezdet 

Egy kellemes tavaszi reggelen, a csöndet egy kislány hangja törte meg a palota falain belül. A 10 éves gyermek kiáltozva rohangált a folyosókon, amit a dolgozó cselédek mosolyogva fogadtak. Átrohant a kerten, és amikor ezt egy fiatal, fehérhajú lány észrevett, a kislány már a nyakában volt. Mosolyogva ölelte meg a gyereket, aki szorosan hozzá bújt.

·     Fumie, nem kéne rohangálnod. – mondta a lány és lerakta a földre, akinek a mondandóját szánta.

·     Tudom, de úgy örülök. – ugrált a csöppség.

·     Én is, 4 nap múlva jönnek a vendégek.

·     Igen, és nagyon kíváncsi vagyok rájuk, mert régen nem voltak itt idegenek. – simogatta meg a gyerek fejét a lány, hogy lenyugodjon.

·     Elnézést, kisasszony, de az úr már várja önöket. – szólalt meg egy szolgáló, a két lány mellett.

·     Köszönjük, hogy szóltál Sata. – nézett a cselédre az idősebb démon.

·     Ez a dolgom. –felelte és miután meghajolt, ment a dolgára. A két lány elindult a palota urának szobája felé. Beléptek a helységbe, ahol három személy beszélgetett, de amikor észrevették őket, elhallgattak.

·     Jó reggelt. – köszöntek egyszerre a megérkezők.

·     Jó reggelt. – viszonozták.

·     Üljetek le. – mondta egy csinos, halványkék hosszú hajú nő, aki élénk kék szemével rájuk nézett. A lányok helyet foglaltak a palota urával szemben.

·     A vendégek miatt hívtatok minket? – kíváncsiskodott a fiatal lány, némi hallgatás után.

·     Igen. Készülődni kell. – válaszolt a démon, akinek bordó szeme nem tükrözött szinte semmilyen érzelmet. Ezüst haját hátul összekötve hordta, ami így a háta közepét súrolta. – Kinuye!

·     Igen apám? – nézett a férfira az említett, óceán kék szemeivel.

·     Kérlek, öltözz fel a legszebb ruhádba, aznap este. – mondta, de hangjában egy kis keserűség érződött.

·     Jó, de miért? – kérdezte Kinuye és kezeit az ölébe rakta.

·     Majd elmondom lányom. – válaszolt a férfi és a mellette ülő nőre nézett, aki erre, szomorúan bólintott.

·     Rendben. – törődött bele, mert már megszokta, hogy nem kötnek mindent az orrára. 

·     Fumie, te majd segíts a nővérednek. – mondta az asszony kedvesen, mire a gyermek felpattant és a nőhöz futott.

·     Jó anyu. – bújt oda az asszonyhoz a kislány, és a bordó szemeivel az apjára pillantott.

·     Apám, elmennék sétálni egyet a környéken. – állt fel Kinuye.

·     Rendben, de Fumie is veled mehetne. – mondta a férfi.

·     Jó, akkor gyere hugi. – fogta meg a kislány kezét Kinuye és kiszaladtak a szobából.

·     Bairei, szerinted bele fog menni? – kérdezte egy fiú, aki eddig csöndben figyelt.

·     Muszáj, de ismerem, hogy mennyire makacs. Nem lesz könnyű. – nézett a férfi, a fehér hajú fiatal fiúra.

A két testvér, egy réten sétált, ami a palotától nem messze volt, amikor Kinuye démoni energiát érzett a mellettük lévő erdőből. Megtorpant és a fákat fürkészte. Fumie megállt, és ő is oda nézett, ahova nővére, de nem látott semmit.

·     Kinuye, mi a baj? – lépett a lány mellé, a húga.

·     Menj vissza, démoni aurát érzek. – mondta úgy, hogy nem nézett a kislányra.

Fumie kis gondolkodás után bólintott, majd sietve visszaindult. Kinuye lassan elindult az erdő felé. Megállt az első fánál, körbenézett és továbbment. Kis idő után megcsapta az orrát a démon szaga, akinek az erejét érezte, majd néhány lépés után meglátott egy fiatal fiút egy sziklán ülni. Elbújt egy vastag fa mögé, és onnan nézte a betolakodót, aki eddig nem vette észre a lányt, mert el volt merülve a gondolatiban. A szélirány hirtelen megfordult és a lány illatát a fiú felé fújta a szellő. A démon felnézett és beleszagolt a levegőbe, majd Kinuye felé pillantott aranybarna szemeivel, miközben a szél az ezüst tincseket a szemébe fújta. A lány gyorsan visszahúzódott, és amikor újra kinézett, a fiúnak nyoma sem volt. Félig kilépett a búvóhelyéről és körbenézett, de nem látta sehol. Értetlenül pislogott néhányat. Megfordult és ott állt előtte a démon, alig húsz centire, amitől a lány majdnem szívrohamot kapott. A jobb kezét a mellkasához rakta és a levegő után kapkodott, miközben lépett egyet hátra.

·     Miért leskelődtél utánam? – kérdezte a fiú és fürkésző pillantással végignézett az előtte állón.

·     Én nem leskelődtem. Megéreztem, hogy itt vagy. – válaszolt kicsit sértődötten és meg nyugodt egy kicsit.

·     Mit keresel itt?

·     Ezt én is kérdezhetném, mert ez a terület az apámé. – húzta fel magát a lány karba tett kézzel. A fiú kicsit meglepődött, de nem a hangnemen, hanem amit hallott.

·     Hogy hívnak? – kíváncsiskodott, de nem lehetett hallani a hangján.

·     Kinuye, és téged? – higgadt le a démonlány.

·     Sesshoumaru. – válaszolt és leült a kőre, ahol az előbb gondolkodott. A lány is leült, a vele szemben lévő fatörzsre. A földet vizsgálta, mintha látna valami érdekeset. Kis idő után a démonlány megszólalt.

·     Mit keresel itt a Keleti tartományban? – nézett a démonra. 

·     Én semmit, az apám nem mondott semmit, csak azt, hogy jönnöm kell. – pillantott az égre Sesshoumaru.

·     Megértem, ha rosszul esik, hogy a szüleid nem mondanak el semmit neked. Velem is ezt teszik, és néha dühít. – mondta szomorúan a lány és a fiú szemeiből próbálta kiolvasni a gondolatait.

A két démon még egy ideig beszélgetett, vidámabb témákról. Jól megértették egymást, ez idő alatt, de a társalgást a lány szakította meg.