Jaken csak tátott szájjal figyelte a jelenetet. „mindig is tudtam, hogy jó hasznát vesszük ennek a szellemnek.” -  elmélkedett.

Sesshoumaru pedig egy könnycseppet eresztett ki szeme fogságából. Nagyon aggódott a lányért, de  nem merte bevallani még magának se. De még mielőtt bárki is megláthatta volna a helyzetet, gyorsan letörölte a kósza könnycseppet az arcáról.

-  Annyira féltem! -  mondta pár órával később a ropogó tűz mellett Rin, még mindig Midoriko karjaiban -  ezentúl mindig velem maradsz, ugye? -  kérdezte könnyes szemmel.

-  Hát persze -  mondta midoriko és nyugtatóan cirógatni kezdte Rin hátát, és közben Sesshoumarut figyelte.

>annak aki nem értette volna, Rint egy viziszörny támadta meg< 

A nap hátralevő részében, Midoriko történeteket mesélt Rinnek(és titokban Sesshoumarunak is) kalandos múltjáról. Eközben Sesshoumaru már nagyon vágyott a nő csókjai után. Mivel mér erőre kapott a huzamos pihenéstől, most felült a fa tövébe, ezzel felhívva magára a figyelmet. Midoriko természetesen csak egy mosolyt engedett meg maguknak, és lefektette Rint a prémre. Jaken már régen szunyókált, így semmi akadálya nem maradt annak, hogy Sesshoumaru és Midoriko együt legyenek.

-  Menjünk egyet sétálni. -  javasolta Sesshoumaru, és megfogta Midoriko kezétJ

Így indultak el a sötét éjszakába…persze nem mentek messze a tábortól, nehogy valami szöry rátámadjon Rinre.

-  Milyen messze van innen a kastélyod? -  érdeklődött Midoriko. Nem tudta, hogy mire számítson, mennyit kell még utazniuk.

-  kb két hét és ott vagyunk -  válaszolta nyugodt hangon Sesshoumaru, de amikor látta a szellemlány döbbent arckifejezését, hozátette: -  de ne aggódj! A látvány majd kárpótolni fog. Ugy velem maradsz örökre?

-  Szükségem van rád Midoriko!!! -  mondta, immár egy fokkal hangosabban -  olyat adtál nekem, amit eddig még senkivel szemben sem éreztem! Megtanítottál szeretni…és én szeretlek! -  mondta ki végül a szellem, fülig elpirulva. Hirtelen magához húzta a láyt és megcsókolta. Hosszún és forrón. Kívánta a lányt, de nem akarta elsietni a dolgot.

-  énis szeretlek… -  szakította meg a csókot, de már kapta is a következőt… 

Reggel Midoriko Sesshoumaru karjaiban ébredt, és boldogan emlékezett vissza a tegnap estére. Megvárta, míg felébred kedvese, hogy forró csókkal köszönthesse őt. Nemsokára Rin és Jaken is felébredt. Sesshoumaru egy varázslat segítségével, kifogott 4halat, mindenkinek egyet. Így hamar túl voltak a reggelin.

-  Indulunk! -  adta ki szokásos fagyos hangján a parancsot Sesshoumaru-sama, és magára vette fehér prémjét, amin Rin feküdt az elmúlt napokban. Sesshoumaru és Midoriko egymás mellett aladtak, mögöttük Rin és Jaken. „ezek nagyon furcsák...a Nagyuram teljesen megváltozott.” -  elmélkedett a kis zöld démon, de nem látta az összefüggést.

Rin boldogan ugrált és ilyen gondolatok jártak a fejébe: „végre van anyukám és apukám!!” -  természetesen Rin látta, hogy összejöttek, nem úgy mint Jaken. A lány az előtte haladó párra nézett, és szélesen lemosolyodott. Sesshoumaru hátrapillantott a válla fölött és látta, hogy Rin mosolyog.

-  Te meg min mosolyogsz ott hátul? -  kérdezte érdeklődő hangon Sesshoumaru. A lány kissé megszeppenve, de azért válaszolt:

-  Hát tudod, Sesshoumaru-sama, arra gondoltam, hogy végre van anyukám és apukám. -  a válaszba mind a hárman fülig belevörösödtek. „milyen jó megfigyelő ez a kislány!”-  gondolta Midoriko, majd magában szélesen elvigyorodott. „Rin…kicsi Rin…!” -  gondolta magában Sesshoumaru, és nem kérdezett többet. Jakennek csak most esett le, hogy mi van, de akkorát esett, hogy az vízhangot vert az erdőben J 

Így teltek a napok. Pirulásokkal, nevetgélésekkel, gondolatokba merülve és persze éjjelenkénti forró csókokkal… 

-  Még 3 nap! -  mondta Sesshoumaru egyik reggel a kis csapatnak.

-  Nem állhatnánk meg egy rövid időre? -  kérdezte Midoriko aggódó pillantásokat vetve a kicsi Rinre, aki ebben a pillanatban esett össze a fáradságtól…

-  Van egy ötletem…-  mondta elszántan Sesshoumaru(merthogy legbelül nagyon a szívén viselte Rin sorsát) -  elrepülök Rinnel a kastélyba. Akkor sokkal gyorsabban orr vagyunk. De akkor itt kell hagynom téged. Azt pedig nem szeretném.

-  Nyugi, tudok vigyázni magamra(és kacsintott egyet). De Jakent is vidd magaddal, nem akarom, hogy láb alatt legyen. -  erre kapott egy sértődött pillantást a zöld démontól.

-  Rendben van! -  mondta Sesshoumaru -  a közelbe van egy forás, oda megyek majd érted. 

Szerintem pár óra és itt vagyok.  -  most bárki leolvashatta volna arcáról az érzelmeit.aggodalmas arcot vágott, de elszántságot tükrözött. Midoriko biccentett, és elindult a forrás felé, de Sesshoumaru megragadta a karjánál fogva, magához húzta és megcsókolta. Utána szelíden ellökte magától, Rint a karjaiba vette(Jaken eközben belecsimpazkodott a prábe) és egy kis felhőn emelkedni kezdett a magasba. Még egy ideig figyelte azt a helyet ahol otthagyta Midorikot, aztán elindult a kastély iránya… 

Midoriko, immár egyedül, elindult a forrás felé. „ha már úgyis van időm, fürdök egyet. Az elmúlt napokban úgysem volt rá lehetőségem…” -  gondolta. Gondosan elrejtette ruháit és kardját egy fa tövébe, és belegázolt a kellemes vízbe. Már jó ideje benne volt, amikor megérezte több tucatnyi halandó közeledését. Gyorsan kiúszott a partra, és felöltözött. De kardját nem találta sehol -  így fegyvere nem volt, csak éles karmaira tudott hagyatkozni. Szinte már mindenhol emberszagot érzett „átkozott halandók…bekerítettek. De megbánják hogy megszülettek, ha a közelembe jönnek” ekkor valami más is megcsapta Midoriko orrát. Egy szellem is volt az emberekkel, akik hirtelen előbújtak a fák árnyékából, és bekerítették Midorikot. „jajj Istenem, túl okan vannak. Egyszerre nem tudok elbánni velük csak a karddal. Hol a franca van???” -  gondolta mérgesen. Várt…nem tudta mire de várt. Talán arra, hogy Sesshoumaru érte jöjjön és megmentse, de erre semmi esélye nem volt. Még csak fél órája ment el.. magára maradt a kardja nélkül.

-  Reménytelen… -  suttogta halkan -  de nem, nem adhatom fel! Mit szólna Sesshoumaru ha feladnám? És mit szólna…(itt egy kicsit érzékenyebb lett a hangja) Rin. nem adhatom fel!  PUSZTULJATOK!!!!!!!!! – üvöltötte Midoriko, és karmával fél tucatnyi embert küldött a másvilágra. Érezte ahogy a szeret erőt ad neki, de még így is túl sokan voltak a halandók. Sajnos észrevette, hogy a szellem már nincs messze, így gyorsan „munkához látott” -  további két tucat embert ölt meg, amikor egy embermonstrum állt előtte. „ez a szellem. Érzem az ékkőszilánk jelenlétét a testében. Nem is egy…kettő…három. Szóval három!”-  gondolta, majd erőt vett magán. A többi ember már nem támadt, csak figyelték a fejleményeket, miközben kitért egy támadás elől.

-  Mocskos szellem!! -  üvöltötte a férfimonstrum -  minek jöttél a területemre?? Mocskos, rühes korcs!! -  tódította, jó adag nyálat fröcskölve Midorko arcába.

-  Undorító vagy!! -  fakadt ki gyűlölködve Midoriko -  undorító halandó!! -  egy valamit nem bírt elviselni…amikor korcsnak nevezik. Mert őt nem lehet csak úgy, büntetlenül lekorcsozni! Ő tisztavérű szellem! És ezzel a düh lángja gyúlt a szemében. „megbánod még, hogy kikezdtél velem!”- gondolta magába. Azzal vörösen kezdett izzani a szeme. Érezte ahogy a düh átjárja testét. Feje és teste elkezdett nyúlni…átalakul! Egy hatalmas(kb 4 méter magas) hófehér, dús bundájú farkas állt az emberek előtt, akik hátrahőköltek a félelemtől. De a monstrum nem mozdult.

-  MOST MAJD MEGBÁNJÁTOK, HOGY KIKEZDTETEK VELEM!!!! -  üvöltötte magából kikelve az immár farkasszellemé átalakult Midoriko. Egy könnyed mozdulattal a monstrumnak esett és leharapta a fejét.

-  Nahh, ki itt a korcs?? -  mondta színpadias, drámai hangon az élettelen testnek. Szeme még mindig vörös fényben izzott, bundája pedig foltos lett a vértől. Ekkor észrevette az egyik halandónál a kardját.

-  Add ide a kardomat, hitvány ember!! -  mondta az immár visszaváltozott Midoriko. Szeme lassan halványodni kezdett, majd visszanyerte eredeti, mélykék színét. A kardot tartó ember nem mozdult. Midoriko, lassan és kimérten odalépett hozzá, megnyalta az arcát, majd hirtelen belevájta nagy körmeit az ember mellkasába, és kivette annak szívét. A reflextől még pislogott egyet, és összeesett. Midoriko még előtte kivette kezéből kardját, ami most ugyanolyan vörös fénnyel izzott, mint pár perce a szellemlány szeme. Egy óvatlan pillanatban egy nyilat kapott a vállába, amit egy könnyed mozdulattal kihúzott. De a düh ismét visszaváltoztatta szörnyeteggé. Az nekiesett az embereknek, és egymás után viszhangoztak a kétségbeesett kiáltások, és halálhörgések az erdőben…elégedetten nyugtázta, hogy senki se maradt életben. Illetve igen, egy 17 év körüli fiú, egy bokorba keresett menedéket. Odalépett hozzá a tajtékzó farkasszellem, és…

-  Menj vissza a faludba, és mondd meg a főnöködnek amit ma itt láttál. -  halálos kacaj kíséretében rámordult a fiúra, aki hálát adva az égnek rohant vissza a falujába. Midoriko most, hogy már nem volt ellensége, visszaváltozott, és csendesen mosni kezdte vértől ázó, szakadt ruháját. Mikor nem sikerült neki, leült egy fa tövébe és elbóbiskolt. Az éjjel egy halk puffanást hallott. Kinyitotta szemét, és előtte állt a meghökkent Sesshoumaru.

-  Mi…mi történt? -  kérdezte

-  Egy pár halandó felidegesített -  mosolygott. Mivel Sesshoumaru kimerült volt a sok repülés miatt, gyalog folytatták útjukat, miközben Midoriko elmesélte a történteket. Sesshoumaru elmosolyodott és hozzátette: