- Sarah! – ez a hang olyan ismerős. Olyan közeli, de mégis távolinak tűnik. Sesshoumaru! Úristen! Ez itt szívja a vérem, a szerelmem meg ordibálja a nevem. Miért nem reagálok? Elájultam? Szárnyak suhognak, és a levegőben szállok. De finom idő van. Valaki az ölében visz. Felnyitom a szemem.

- Dracula.

- Felkeltél? Akkor nem ittam elég vért belőled.

- Engedj! Tegyél le!- „kapálództam”.

- Nem tehetem. És légy szíves maradj nyugton. Nem akarlak leejteni. Visszamegyünk Erdélybe. A kastélyomba. Megtartjuk az esküvőnket, ami örökre hozzám csatol, úgy, hogy nem vérezlek meg.

- Nem!! Tegyél le! Én Sesshoumarut szeretem, és hozzá tartozom. Nem akartam ezt tenni. – elővettem a tőrömet és a mellkasába mélyesztettem. Semmi. Mi történik itt? Kihúzom, és újból belevágom. Megint semmi.

- Hiába erőlködsz. Nem lehet megölni egy könnyen. – mondta mosolyogva és lefogta a kezem. Elővett egy darab kötelet és összekötötte a kezem. Nem tudtam ellene védekezni.

- Azonnal engedd el, Saraht!

- És ugyan miért tenném? Nem tudtam róla, hogy a démonok repülni is tudnak.

- Nem mind, de én tudok. Azonnal ereszd el!

- Soha! Nem hagyom, hogy csak egy démoné legyen, aki Isten kegyét élvezi.

Támadt egy ötletem. Behunytam a szemem. Koncentráltam. Fény ölelte át a testem. Sebeim begyógyultak és felöltöttem angyali ruhámat. Kezeim kibújtak a kötél szorításából. Kezeimet Dracula mellkasára helyeztem – lélektisztító bűbáj. – suttogtam alig hallhatóan. Dracula megmerevedett. Kihasználtam az alkalmat és elrepültem a szorításából. Sesshoumaru tárt karokkal várt. Szorosan magához ölelt.

- Azt hittem elveszítelek. Nagyon féltettelek. Most már vége van?

- Igen. Annyira örülök, hogy nem lett semmi bajotok. De már vége van.

Dracula eltűnt, mintha ott sem lett volna. Sesshoumaru ölbe kapott és levitt a többiekhez, akik súlyos sérüléseket szenvedtek. Megálltam a terem közepén és elmondtam egy gyógyító bűbájt. Mindenkinek begyógyult a sebe.

- Győztünk?

- Igen. Menjünk haza, és akkor visszatérhetünk a ti időtökbe.

- Végre. Már megvesztem ettől a sok szagtól és füsttől.

Mikor kiértünk a bárból lángra borítottam a helységet. Eltöröltem minden adatot, arról, hogy valaki valaha is itt járt. És a hamukat se kellett senkinek megmagyarázni. Hajnalra értünk haza. Már anya várt minket. Megöleltem szüleimet és anyával nyitottunk egy átjárót. Így bármikor haza tudtam jönni. Elbúcsúztam és indultunk vissza középkorba. A szent fához közel telepedtünk le. Hamar eltelt 9 hónap és egy kisfiút hoztam a világra. Sesshoumaru csak úgy sugárzott a büszkeségtől. A kicsi is szellem lett. Mindenki megmondta kiköpött édesapja, csak a szemei az anyjáé. Ez így is volt. A szemeit tőlem örökölte. Kainak neveztük el. Olyan édes! Ezüst haj, nagy kék szem. Annyira boldog voltam. Átvittem anyáéknak megmutatni a fiamat, de ők addigra meghaltak. Egy ideig szomorú voltam, de végül sikerült feldolgoznom. Sesshoumaruval és a kicsivel nagyon boldog voltam. És ott voltak a többiek is. Nagyon jó kis társaság voltunk. A többiek elég sokat vártak a gyerekáldással. Hihihi. Lassan eltelt 15év. Kain jóképű ifjúvá cseperedett. Jártas volt a harcművészetekben, tanult, vagyis volt esze. Teljesen úgy nézett ki, mint Sesshoumaru. Csak a méretükben és a szemük színében volt eltérés. Mondjuk kicsit furcsálltam az elején, hogy szellem gyereket hoztam a világra. De nem nagyon érdekelt. Az én fiam és büszke leszek rá. Kagome és Sango hipp – hopp teherbe estek. Hamar eltelt a tavasz és a nyár. Elérkezett az ősz. A fák lehullatták a száraz leveleiket. Az egész táj arany – barna – zöld – sárga és vörös színben pompáztak. Egyre többet esett az eső. Az égen villámok cikáztak keresztül. Az éjszakák egyre hidegebbek lettek. Szinte minden napunkat a házunkban töltöttünk. Beszélgettünk. Mivel mást nem nagyon lehetett tenni. Kagome és InuYasha elmentek bejelenteni a számukra boldog hírt Kagome családjának. De sajnos Kagome anyukája nem örült, hogy lánya egy fél szellemtől vár gyereket. Így hát hamar visszajöttek. Minden szép és jó volt. Kain az itteni szellemekkel nőtt fel. A kis csapat úgy döntött, hogy hamarosan elhagyjuk ezt a helyet, mert már kezd unalmassá válni. Mindenki vándorló típusú volt. Kain nem nagyon örült az indulásnak.

- De miért megyünk el? Miért nem jó itt?

- Sajnálom kicsim, de mi ilyenek vagyunk. Mindig csak vándoroltunk és néha álltunk meg, de csak azért, hogy kipihenjük magunkat.

- Csak nem azért nem akarsz maradni, mert nő van a dologban? – kérdezte vigyorogva Sesshoumaru.

- Egyáltalán nem erről van szó. – felelte higgadtan Kain - Megyek, járok egyet.

- Rendben.

Kain szép nyugodtan elindult a fák között és hamarosan el is veszett a szem elöl. Sesshoumaruval visszaindultunk a házhoz, mikor a férfi hirtelen megállt. Beleszívott a levegőbe és felém fordult.

- Kain vérének illatát érzem.

- Mi? Úristen! Merre?

- Amerre elment. Gyorsan! Gyere!

Egy másodperc töredéke alatt felöltöttem angyali formámat. A levegőt hasítottam, míg Sesshoumaru a földön száguldott. Hamarosam kiértünk egy tisztásra, ahol Kain és egy nő állt. A nőnek fehér haja volt, ami a derekáig ért. Szeme aranyszínű és homlokán egy félhold ragyogott. Sesshoumaru ledermedt mikor meglátta a nőt. Kain több sebből vérzett, főleg a karjánál. A nő lassan felénk fordította tekintetét. Ajka nagyon feszes és vékony volt, ami gúnyos mosolyba torzult.

- Sesshoumaru, kisfiam mi tartott ilyen sokáig?

- Mi?

Sesshoumaru nem válaszolt kérdésemre, hanem gyűlölködő tekintettel nézte anyját, aki csak mosolygott.

- Á, szóval nem beszéltél rólam, Sesshoumaru. Letagadtad az anyádat. Nagyon nem szép.

- Nekem nincs anyám, csak egy nő, aki életet adott nekem.

- Legalább nem neveltelek hiába. Ezt a leckét megtanultad. De a többit nem fogadtad meg! Összeálltál egy angyallal, és érzelmeket táplálsz iránta! Gyalázat! Szégyent hozol a nemzetségünkre! Te is olyan ostoba, vagy mint az apád volt. Összeállt egy hallandó nővel és engem meg elhagyott, pedig meghódítottuk volna az egész világot!

- Lehet hogy ostoba, de végre boldog. Ezeket, az érzéseket tőled sohasem kaptam meg, Hayu.

- Nevetséges. Ostoba kölyök. Meglátjuk, hogy mit szólsz ehhez! – karmaival megcélozva Kain szívét. De nem tudta kitépni. Karja akadályba ütközött. – Mi ez?

- Míg ti eszmecserét folytatatok, addig én egy védővarázslatot bocsátottam a fiamra.

- Ez lehetetlen, hisz az angyalok nem tudnak varázsolni!

- És ki mondta, hogy csak angyal vagyok. A Vadász, egy boszorkány és egy angyal ereje egyesült bennem. És most köszönj el az életedtől. Senkinek nem bocsátom meg, ha egy ujjal is hozzányúl a fiamhoz. – felemeltem a kezem, amitől Hayu mozdulni sem tudott. – mérgezett karók. – a földből tűhegyes, mérgezett karók törtek elő, amik felnyársalták az elképedt nőt. Ezután Kainhoz szaladtam, aki kicsit nagyon megbénult a látottaktól. Mihelyt mellé léptem elvégeztem a gyógyító bűbájt, így a sebei begyógyultak.

- Miért nem mondtad el, hogy angyal vagy? Miért kellett eltitkolni előlem?

- Sajnálom. Nem akartalak veszélybe sodorni.

- Köszönöm a bizalmat. – azzal Kain hátat fordított nekem és eltűnt az erdőben.

- Majd megbékél. Ne hibáztasd magad.

- Lehet, hogy igaza van, és tényleg azért nem mondtam el neki, mert nem bízom benne.

Sesshoumaru átkarolta a derekamat és elindultunk vissza a házba. Nyugodt volt minden, talán túl nyugodt. Hirtelen villanás és fájdalom.

- Sarah, mi történt?

- Nem tudom, de nagyon fáj. A hasamon átjött valami fénygömbszerűség.

- De, hogy nem vettük észre?

- Nem tudom, de ez egyre rosszabb.

A fák körbe vettek minket és halk de félelmetes hangot hallattak. Jeges rémület járta át testemet. A hideg rázott. És a seb sehogy sem akart eltűnni, sőt mintha egyre jobban tágult volna. Halk suttogást hallottam a hátam mögül, amit Sesshoumaru is hallott. „Vadász, Vadász, Vadász hol jársz?”

- Mit akar ez jelenteni?

- Nem tudom, de szerintem meg fogok halni.

- Jaj, ne beszélj már hülyeségeket, Sarah! Sokszor voltunk rossz helyzetben és mindig ki tudtuk vágni magunkat belőle. Itt vagyok melletted.

- Tudom. Nagyon szeretlek. De légyszi csókolj meg! Ha meghalok nagyon vigyázz Kainra.

- Nem fogsz meghalni. Nem engedem.

- De kérlek, csókolj meg.

Óvatosan az ölébe vett és lágyan megcsókolt. Egy jó ideig voltunk így egybeforrva. Hirtelen testem elernyedt és a szemem-akaratom ellenére is lecsukódott. Örökre. Egy fénycsóva ütközött a földbe. Azt hittem Isten az, de csak egy angyal srác volt. Arany-szőke haja hátul össze volt kötve, kék szeme ragyogott.

- Sarah velem kell jönnöd, a Mennyországba.

- Ilyen hamar eljött értem a halál? Miért?

- Kérdezd Istent. Én csak a feladatot teljesítem. A nevem Dark.

Testem fehér fénybe burkolódzott. Már nem e világba tartoztam. Átöleltem Sesshoumarut és újból megcsókoltam. Utána elindultam az angyali küldött felé, aki hirtelen egy fénygömböt küldött Sesshoumaru felé.

- Ne!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! – sikítottam, de már túl késő volt. – Ne, Sesshoumaru!!!!!! Miért csináltad ezt? Ki vagy te?

- A nevem nem Dark hanem Akuma. – Haja feketévé változott és szemei fekete színben ragyogtak. Szárnyai és ruhája is fekete lett. – Én vagyok Lucifer fia és az a feladatom, hogy megöljelek benneteket és téged a Pokolba, vigyelek. Sokan szeretnének újra látni. – gonoszan mosolygott, miközben látta rettegésem.

- Rendben. De csak egy feltétellel, ha a többiek a mennybe kerülnek és visszaadod Sesshoumarunak az életet.

- Ha csak ennyi, akkor mehetünk is! - a hátam mögé repült, átfogta derekam és a föld megnyílt alattunk.

- Szeretlek Sesshoumaru.

A föld bezárult a fejünk fellett. Feketeség, szél és por. Mintha egy kályhában lennék, olyan meleg van. Szenvedés. Szenvedés örök időkig… De megmentettem egy pár lelket, akik boldogok lesznek. Sesshoumaru nagyon vigyázott Kainra, még az eddiginél is jobban. Sesshoumarunak nem volt más felesége rajtam kívül. Hű maradt hozzám. Több ezer év után haláloztak el és mindenki a mennybe került. Én tovább szenvedtem, de nem érdekelt, hiszen tudom, hogy ők boldogok lesznek örök időkig. Szárnyaim elég ramatyul néztek ki és én se voltam már a régi, de nem törtem meg és ezzel még jobban bosszantottam kínzóimat. Így tengetem napjaimat a sok rothadt démon, vámpír stb. között. És ez lesz örök időkig. Ez az én végzetem.