Rengeteg kérdés motoszkált a fejükben, amire talán soha sem kapnak választ.

-          Miya, még nem is kérdeztem, hogy mit csináltál Narakuval, olyan volt, mintha lemerevedett volna.

-          Van egy képességem, amivel pár pillanatra le tudom bénítani az ellenséget. Én csak úgy nevezem, hogy a ’bénító hullámok’.

-          Érdekes. De miért nem használod gyakrabban? Minden sokkal egyszerűbb lenne.- érdeklődött Sango.

-          Túl sok energiát von el tőlem. Szóval nem lenne értelme. Meg ez csak akkor jó, ha a célpont nem mozog…

-          Cccc. Ne fárassz már. Unom. Beszéljünk másról!- fakadt ki Inuyasha, de pechére kapott egyet a fejére.- Na, ezt most miért?!

-          Megérdemelted! Ne szólj közbe, ha beszélek.- pirongatta meg a lány.

 Végül a beszélgetés, nevetésbe váltott át. Mindenki boldog volt. Kaede anyó kivételesen valami csodásat főzött.

Sango körülnézett, nem találta sehol a szerzetest. Elindult hát megkeresni. Miroku a kerítésnek dőlve figyelte az égboltot.

-          Te nem jössz vacsorázni?- állt a fiú mellé.

-          Ááá, már eszünk? Akkor mindjárt megyek.- és továbbra is az eget nézte.

-          Mi a baj?- bújt mellé a lány.

Most vette csak észre Miroku fájdalmas arcát. Szívesen átölelte volna. De nem merte.

-          Ha elmondok neked valamit, ugye nem szólsz a többieknek?

-          Ha ezt akarod, akkor nem.

-          Úgy hiszem, Naraku még mindig nem halt meg.

-          Mi…micsoda?! De azt a támadást nem élhette túl!

-          Tudod, elméletileg a kezemen a lyukat Narakunak köszönhette az egész családom, és ha elpusztul, akkor eltűnik. De mivel még mindig itt van - közben a tenyerét nézte - ezért…

-          Naraku még él. – most már még jobban sajnálta Mirokut- Mért ne szóljak erről a többieknek?

-          Nézz csak rájuk. Boldogok. Várjunk még vele.- és szembe fordult a lánnyal, mélyen belenézett a szemébe- talán neked sem kellett volna elmondanom.

-          Nem, jól tetted. Miroku, én azt szeretném, ha…- a lány szava elakadt, nem tudta megmondani, félt kimondani.

-          Ha? Mit szeretnél?- várt Miroku, Sango meg fülig pirult.

-          Meg…megcsókolnál.

-          Öhmm. Egyszer gondoltam, hogy eljutunk idáig, de mily hamar eljött ez a nap, Sango…

-          Jaj, Miroku, ezt most hagyjuk, ne rontsuk el ezt a percet.- és érzékien megcsókolta a szerzetest. Jó pár percig nem engedték el egymást.

-          Te, hol van Sango és Miroku?- kérdezte Inuyasha.- Lemaradnak a kajáról.- közben mohón nyomta magába a ’fenséges’ tésztát.J

-          Nem tudom. Az előbb még itt voltak.

-          Majd előkerülnek.- fejezte be Miya.

A tűz lassan kialudt. Kagome Inuyasha mellé feküdt, a fiú szorosan átölelte. Így aludtak el. Később Sango Miroku páros is visszatért. Egy ideig még beszélgettek, majd elnyomta őket is az álom. Shippou és Kirara Kaede kunyhójában pihent. Myoga pedig nem volt sehol se.

Miya kinyitotta a szemét. Nem tudott aludni. Rossz érzés fogta el, valami történni fog.

Ott hagyta a többieket. Nem örökre, csap pár órára, esetleg napra. El kellett rendeznie a gondolatait. Hosszú napot hagyott maga után. Szerencsére mindenki él, nem szenvedtek komolyabb sérülést Inuyasháék. Végül is őt mentették meg. Ha nincs Sesshoumaru meghal. Igen, Sesshoumarunak köszönheti, hogy él. Ha akkor nem ad vért, akkor szörnyű dolgok történtek volna, amiről jobb nem is beszélni.

Kissé hűvös szél fújt. A lány bele-bele didergett. Időközben kiért a faluból. Lassacskán megállt. Várt valamit, valami jót. A szél egyre erősebben fújt. „Talán itt az ideje, valami kevésbé huzatos helyet keresni.”

-          Meg fogsz fázni.- mondta valaki a háta mögül.

-          Csak nem aggódsz értem?- fordult meg Miya.

-          Én, nem.

Sesshoumaru volt az. A haját összevissza kuszálta a szél. A hideget mintha nem is érezte volna, úgy állt ott.

-          Hol van Rin?

-          Yakennel, bent az erdőben.

-          Ott hagytad, azzal a tömpszli démonnal?! Túl sokat képzelsz Yakenről.

A lány teljesen meglepődött. A nagy Sesshoumaru hátulról átkarolta. Hirtelen melegség fogta el. Kellemes volt…

-          Mi…mit csinálsz?- dadogott.

-          Mondtam, hogy meg fázol, ha sokáig maradsz itt.

-          Ezért most te lettél a ’takaróm’?- mosolygott.

-          Mondhatjuk úgy is.- felelte komoly arccal.

-          Én csak vicceltem.

-          Tudom.

-          Akkor jó.- és behunyta a szemét.

Sesshoumarut furcsa érzések fogták el. Nem tudott velük mit kezdeni. Ilyet még soha nem érzett. Hideg borzongás futott végig a hátán. „Túl sokat engedett meg magának. Ha így halad, olyan szánalmas lesz, mint az öccse. Aki halandók társaságát keresi. De mégis, ez…”

Miya, mintha tudta volna, hogy mi játszódik le a szellem fejében, szembe fordult vele. Sesshoumaru ránézett a lányra. Percekig nem vették le egymásról a tekintetüket. Erős késztetést éreztek magukban, hogy még közelebb húzódjanak egymáshoz. A távolság egyre jobban csökkent közöttük, végül az ajkuk csókban forrt össze. Ettől kezdve nem érdekelte őket már a külvilág.

Rin az egyik bokor mögül figyelt. Nagyon boldog volt, most már teljes a családja, egy apa, egy anya, és egy öcsi (ezt Yakenre értve).

A kis démon is ott volt mellette, de ő csak sóhajtozott:

-          Ó, jaj nagyuram, már te is.

-          Mi az Yaken? Mi a baj?- kérdezte a kislány.

-          Nem mindegy az neked! De ha már így megkérdezted, akkor legyen.- szipogott egyet- kettőt- az én „fiacskám” felnőtt.- szipp.

-          Sesshoumarura gondolsz?- húzta fel a szemöldökét Rin.

-          Hát ki másra! Már olyan rég vele vagyok. Én mostam utána, takarítottam, tisztítottam a bundáját…aúú, Rin, engedj el, hallod, eressz el!- hadonászott Yaken.

-          Kérlek szépen, maradj csöndben, mert észre fognak venni minket.- és elindultak. Élén Rin és maga után vonszolva Yakent.

It’s a happy end, but not „THE” End.

(Ezt egy happy end, de nem a vég…)

(folyt.köv)