A szél felerősödött, a fiú, ismerős szagot érzett a levegőben. Lassan felállt. Nem messze tőle a sötétből egy alak rajzolódott ki:

-         Te meg mit keresel itt?- kezét a Tessaigára tette.

-         Ezt inkább én kérdezném. Vajon az én drága öcsém mit csinál egy rozoga kútnál?- lépett elő Sesshoumaru.

-         Nem mindegy?!

-         Engem nem érdekelsz. De tőlem sem számíts bővebb válaszra.

-         Cccc. Még neked áll följebb?!

-         Csak nem megsértődtél? Szánalmas.

-         Én?! Na azt majd meglátjuk, állj ki ellenem!

-         Most nem.

-         Ilyen könnyen feladod? Hát igen, gondolom nem mersz karcot rántani ellenem!- hencegett

-         Nem, csak nincs kedvem bemocskolni a kezem.

Inuyasha ’pofára’ esett. Egyre idegesebb lett.

-         Miért nem a ’halandó’ barátaiddal vagy? Rád kéne vigyázniuk, ők is méltóbb ellenfeleim lennének, mint te.

-         MOST MÁR ELEGEM VAN! FEJEZD BE! MEGHALSZ!- megtámadta a bátyját.

Sesshoumaru egyetlen mozdulattal kivédte a csapást. Az öccse nem adta fel, de miután már kifáradt, hagyta az egészet.

-         Ennyit tudsz?- szánalmas tekintettel nézett le rá.

-         Ááá, nincs kedvem harcolni!

-         Az előbb még meg akartál ölni.

-         Na és? Meggondolhatom magam!- dúlt fúlt.- „Jaj, Kagome, bárcsak itt lennél”.

Sesshoumaru megfordult, és ránézett Inuyashára. A fiú csak most vette észre, hogy magában beszél…

-         Inuyasha, csak nem szerelmes vagy?- kérdezte gúnyosan.

-         Nem- nem volt túl meggyőző tagadás, mert közben fülig pirult.

-         Látszik rajtad.

Az eddigi enyhe szégyen érzett, fullasztó agyvérzésbe váltott át.

-         Na és akkor MIVAN, HA IGEN!

-         Semmi. –és leült a kútra.

-         Mi?- teljesen meghökkent a fejleményeken- Ennyi? Semmi „szánalmas” vagy „te ostoba” beszólás?- majd közelebb hajolt a bátyjához- Elég furcsa vagy mostanában.

Sesshoumaru eltolta magától Inuyasha kíváncsiskodó képét.

-         Pont te mondod?

Inuyasha már abban is kételkedett, hogy ez valóban a bátyja-e. Egész eddigi életében, most beszélt vele normálisan. Mintha kicserélték volna.

Mire feleszmélt, Sesshoumaru eltűnt. A fiú dühében a földre vágott.

-         Az ördögbe! Csak úgy elment!

Sango és Miroku már aggódtak érte, elég rég elment.

-         Szerintem felesleges ez az egész, tud magára vigyázni.- mondta Shippou.

-         És ha megtámadták?

-         Meg tudja védeni magát.

-         Shippou, ezt most nem csak azért mondod, mert vissza akarod fizetni neki azt a sok verést, amit tőle kaptál?- dörgölte a róka kölyök orra alá Miroku.

-         Ééén, dehogy…

-         Hát persze.

-         Ezen most ne vitázzunk. De hova ment ilyen későn?

-         Szerintem elment megnézni, hogy nem jött-e át Kagome.

-         Igen? Hát elég kiszámíthatatlan manapság.

-         Ti szerintetek is van… köztük valami?- kérdezte ártatlan arccal Shippou.

-         Te még kicsi vagy ehhez!- Sango odafordult Mirokuhoz- Te mit gondolsz?

-         Ez egyértelmű. Szerelmes Kagome, és Kagome is belé.

-         Elég sajátosan mutatják ki az érzelmeiket egymás iránt, nem?

Kagome megmosta a haját és belefeküdt a forró fürdőbe. Már régen nem érezte magát ilyen jól. Sajnos a középkorban nincs ilyen kényelem, de a világért sem maradna itthon. Hiszen a kúton túl vannak barátai, meg persze YInuyashaY. Semmiért sem adná Inuyasha ölelését. Maga is csodálkozik rajta, hogy szerethette meg ennyire.

„Hiszen valamikor annyira bunkó, közömbös tud lenni, de belül arany szíve van.”

Időközben már a víz is kihűlt. Ideje volt aludnia menni, ha másnap frissen akart kelni.

Rin és Yaken már békésen aludtak, mire Sesshoumaru visszajött. Miya vigyázott rájuk. Mikor meglátta, hogy itt van, felállt és odament hozzá. Átölelték egymást. Percekig meg sem mozdultak. Rin fél szemmel kukucskált. Szerette ilyenkor nézni őket, olyan aranyosak voltak. Szívesen a nyakukba ugrott volna örömében, de akkor elszállt volna a ’pillanat’.

-         Hol voltál?- kérdezte Miya.

-         Csak körülnéztem. Nem történt semmi?- és a „gyerekek” felé nézett.

-         Csak annyi, hogy Rin fűzött neked egy nyakláncot. Olyan, mint ez- és megmutatta a sajátját.

-         Sesshoumaru először a nyakláncra, majd Rinre tekintett.

-         Szép… látom Yakent is kidekorálta.

-         Hagyjad, még csak gyerek.- mosolygott és visszasétált az alvókhoz.

De Sesshoumaru hátulról elkapta a kezét, majd gyengéden magához húzta és megcsókolta. Már várta ezt a pillanatot…

Másnap reggel Kagome már sürgött-forgott a szobájában, minél előbb át akart menni a középkori Japánba. Bepakolta a táskáját, jóhiszeműen elindult lefelé a lépcsőn, majd…

-         Kagome! Nézd kik jöttek látogatóba!- az anyukája beinvitálta a három lányt.

-         Oh, sziasztok!- szeppent meg Kagome.

-         Nem számítottál ránk, mi?- és felvonszolták a szobájába.

-         A nagypapád mondta, hogy napokig ágyban leszel a mandula műtéted után.

Kagome arca elsötétült, „egyszer még elszámol a nagypapával!”

-         Öhm, igen. De ti hogy kerültök ide?

-         Gondoltuk meglátogatjuk drága barátnőnket. Ugye nem baj?

-         Ááá, dehogy…

-         Kagome, te készülsz valahova?-  kérdezte, szemügyre véve a hatalmas hátizsákot a lány mellett.

-         Ööö csak az orvoshoz.- vágta rá, „remélem beveszik”

-         Persze, és a rendelőbe viszel kekszet, instant kaját…- pakolta ki.

-         Ne, az előbb szépen belegyömöszöltem mindent, ne szed ki!

-         Nyugi, visszateszem. De a kérdésemre válaszolj!

-         Hát…az van…hogy…

-         Istenem, Kagome ugye nem?

-         „Mi nem”?

-         Ugye az van, ha nem eszel minden órában, leesik a vércukor szinted, és akkor inzulint kell beadni neked!

Kagome hangos huppanással leesett az ágyról. „Még, hogy inzulint!!!”

-         Kagome ez igaz?

A lány nem tehetett mást, bólintott.

-         Akkor bocsáss meg az előbbiért.

-         Esetleg elkísérjünk? Nem lenne jó, ha egyedül mennél, lehet…

-         Ááá, nem lesz semmi bajom.

-         És ha útközben elájulsz?

-         Dehogy.- egyre szánalmasabbnak gondolta magát.

-         De valamennyien veled megyünk, és kész!

-         Jaj, lányok- „most mit mondjon?”- már más jön velem!

-         Igen, és ki?- dugták oda a fejüket.

-         „Na már megint milyen hülyeséget mondott, ebből most hogy mászik ki?”

-         Én tudom! Biztos fiú van a dologban!

Még egy ’rúgás’ Kagoménak.

-         Ne mondj ilyen butaságokat!- próbált jó képet vágni a dologhoz, „pár kacaj, és el is felejtik”

-         „Nem tud minket becsapni, biztosra veszem, hogy van pasija!”- gondolták ’kedves’ barátnői.

-         Na kell hazudnod. Megértjük.

-         Igen?

-         Igen. Na és ki az?- ugrottak fel egyszerre mind a hárman- Talán Houjo?

-         Nem egészen.- Kagome azt érezte, hogy egyre jobban elsüllyed szégyenében.

-         Nem? Akkor ugye nem az az agresszív, öntelt vadállat, akiről meséltél?

-         Hát, öööö, annyira nem rossz?

-         Kagome! Nem lehetsz ilyen felelőtlen! Egy ilyen fiú rossz hatással lehet rád! Össze is törheti a szíved! Ezek kiszámíthatatlanok!

-         Azért ő nem teljesen ilyen.

-         Szerintem elmeorvoshoz kéne mennie.

-         MIT SUGDOLÓDZTOK?

-         Semmi, semmi.

-         Tényleg, hogy is hívják azt a fiút, valami ’I’- vel kezdődő neve van.

-         Idegbeteg… nem influenza

-         Nem, Irri…

-         INUYASHA!- ordított- INU-YASHA!!

-         Csak nyugodj le! Látod, mondtam én, hogy rossz hatással van rá.

Sango elment virágot szedni a közeli tisztásra. Minden olyan nyugodt és békés volt, rég nem tapasztalt már ilyen napot.

Mikor már összeszedett egy nagyobb adagot, elindult vissza a faluba. Inuyashát tegnap óta nem látta, aggódott érte. Ha valami baja lesz, Kagome tombolni fog.

Hangos sikítást hallott, elkezdett rohanni a hang irányába. Előhúzta a csontbumerángot és felkészült a legrosszabbra.

Egy négyméteres szörnnyel találta magát szembe, nekilendült a támadásnak, és a szellem darabokra esett szét.

A ’megmenekültek’ sokáig hálálkodtak neki, majd egy kis ajándékkal útnak eresztették.

-         Sango, hol voltál?- meglátta, hogy mit hoz a lány- Ezt meg honnan szerezted?

-         Útközben találkoztam egy démonnal…

-         De nem esett semmi bajod?

-         Nem.- kissé ideges lett, hogy bevágott a mondandójába.

-         Biztos? Mert akkor…

-         Igen. Bizonyosodj meg róla!- és körbefordult.

-         Hát azért én „bensőségesebben” is átvizsgálnálak.

-         Te perverz disznó!

Sango fejbe csapta Mirokut egy serpenyővel (ami tulajdonképpen az ajándék volt).

-         Még ennek is hasznát vettem.- mondta és kiment.

-         Miya, menj el Rinnel a faluba és szerezzetek magatoknak élelmet- kelt fel Sesshoumaru.

-         Ahogy szeretnéd. Gyere!- és elhúzta a kislányt.

-         Sesshoumaru nagyúr nem jön velünk?

-         Tudod, te is, hogy nem szokott.

-         Hát kár.- szontyolodott el Rin.

Beértek egy közeli fogadóba. Rin megtömte magát, majd kiment játszani. Nem tetszett neki ez a falu. Barátságtalan volt. Sehol sem látott gyerekeket. Pár idősebb ember rúgta a port nem messze tőle.

Szép csendben leült az egyik fa alá.

-         Hé, te, mit keresel itt? Ez a mi területünk!

-         Én, ezt nem tudtam.

-         Tudatlanságodért most megfizetsz!- és megütötte a kislányt.

-         Szerencsétlen, liba!- nevettek.

A többiek is csatlakoztak, ők is megverték. A végére a földön feküdt összegömbölyödve.

-         Most már csak pár rugdosás hiányzik!

A lánynak már majdnem eleredtek a könnyei a fájdalomtól, amikor:

-         Hagyjátok őt békén!- szólalt meg mögöttük valaki.

Rin felemelte a fejét és mosolygott. A szája sarkából és az orrából folyt a vér-

-         Sesshoumaru.- szólalt meg.

-         Hogy ki?- értetlenkedtek a többiek- Na mit akarsz öreg? Mi lesz, ha nem hagyjuk abba?

-         Megbánjátok!

Az egyiket közülük a nyakánál fogva felemelte és kinyújtotta a karmait.

-         Na tűnjünk el innét, ez egy szellem!- ordított az egyik, majd elkezdtek rohanni.

Az eddig levegőben lógó ifjú a földre esett. Majd nagy nehezen feltápászkodott, és a többiek után vetette magát:

-         Várjatok meg!

Sesshoumaru még egy ideig nézte a szerencsétleneket, majd Rin felé fordult.

A kislány még mindig mosolygott.

Miya rohant feléjük.

-         Rin, jól vagy? Mért kószáltál el megint? Jaj, kicsi…m- az utolsó hangot már alig lehetett hallani. Jó szorosan magához ölelte. Erről is csak ő tehet…

Kagome végre lerázta a barátnőit. Beugrott a kútba. Amikor kimászott, érdekes látvány fogadta. Inuyasha békésen aludt. Úgy tűnt, mintha virrasztott volna egész éjszaka. „De mit keres itt, csak nem engem várt?”

Leült mellé. Nem akarta fel ébreszteni, de itt hagyni sem, szóval inkább várt addig, míg magától fel nem kell.

Rin nem panaszkodott, de elég csúnyák voltak a sebei. Azzal a kevés kötszerrel, ami volt, bekötözte őt Miya. „A legjobb az lenne, ha valaki olyan is látná, aki ért hozzá, mert nekem nincs túl sok gyakorlatom e téren.”

-         Még mindig nagyon fáj?

-         Nem. Nincs semmi bajom.- észrevette, hogy Miya szomorú- Hidd el nekem, jól vagyok. Várj egy picit.- és elszaladt.

A lány, rosszallóan nézett utána.

-         Rin, még nem kéne futkosnod! Elesel, és még jobban megütöd magad!

-         Tessék ezt neked hoztam.- széles mosollyal átnyújtotta a hamarjában szedett pár szál virágot.

-         Rin, te aztán megéred a pénzed!- puszit-nyomot a kislány fejére.- Most már pihenj le egy kicsit.

-         Igenis!- és elballagott Yaken mellé.

Miya szép csöndben összepakolt, de nem vette a szemét a kislányról. „Ha akkor jobban vigyázz rá, akkor…”

Kezdett rajta úrrá lenni az aggódás. Eddig ezt nem nagyon tapasztalta, soha nem izgult senki és semmi miatt, mostanáig. Mióta velük van, olyan jól érzi magát, teljes az élete, de a ma történtek, viszont azt igazolják, hogy ennek még nincs itt az ideje…

Félretéve eszeveszett gondolatait, rájött, hogy kell még pár gyógyszer Rin sérüléseire.

Ha visszajön Sesshoumaru, elindul.

Inuyasha és Kagome csatlakoztak a többiekhez. Nem lepődtek meg, amikor Mirokut a földön találták, jó pár púppal a fején.

-         Itt meg mi történt?

-         Sango ideges volt.- bújt elő Shippou.

-         Mit akart már megint Miroku?- fordult oda Kagome.

-         A szokásosat.

Miya lassan beért a faluba. Minden olyan kihalt volt. Soha sem forgalmas, de ez azért már túlzás. Az emberek visszahúzódtak az otthonaikba. A fogadók üresek voltak. A lány körülnézett. Sehol senki. „Ez nekem gyanús.”

Valaki mögé lopódzott, előrántotta a kardját.

Egy kisfiú halálra rémülve futott el előle. Miya csak állt. „Érdekes, előttem is riadt volt, vajon miért? Valami nincs rendjén erre felé. Nagyon rossz előérzetem van.”

Visszahúzta a kardot a hüvelybe. Majd bement az egyik elhagyatott házba. A földön edény és cserép darabok hevertek. „Itt harcoltak…” Nem messze tőle, vértócsa állt. Mikor hozzáért ismerős érzés kerítette hatalmába. Mintha tiszta energia sugározna a karjába. Hirtelen elkapta a kezét. Most már tudta, hogy mi történik itt. Ezt csak ő oldhatja meg, ő ismeri, hiszen ő a…

Nem maradhatott tovább. Amíg meg nem találja mindenki veszélyben van.

Miroku összeszedte magát. Leült a többiek mellé.

-         Hol voltatok?- közben a fejét fogta.

-         Itt, az elmúlt 10 percben.

-         De előtte?

-         Megvártam, míg Inuyasha leszáll a fellegekből- kuncogott Kagome.

-         Csak nem aludtál?- fordult Miroku a fiú felé- Ilyen nincs, el sem hiszem.

-         Maradjatok csöndben! És nem mindegy, hogy mit csináltam?! Kagome, te meg ígérted, hogy nem mondod el!- felhúzta az orrát.

-         Jaj, bocsi, de nem hagyhattam ki.

-         Ti, nők…ccc.- és kiment.

-         Tényleg komoly, hogy aludt?- kérdezte Miroku.

Miya hirtelen felkapta a fejét. Valami nagyon rossz közeleg. Gonosz aurát érez a levegőben. Talán szólnia kéne Sesshoumaruéknak…

Miroku is megérezte.

-         Baj van. Gonosz aurát érzek. De ez más, mint az eddigiek.

-         Akkor induljunk és intézzük el.- toppant be Inuyasha.

-         Igen, igazad van.- mondta Sango.

Kagome felvette a hátizsákját. Mindannyian siettek arra amerre kellett.

Miya még egy utolsó pillantást vetett Rinre. Békésen aludt. Összeszorult a szíve, nem szívesen hagyta itt őket, de mennie kellett.

Búcsút mondott és elment. Már messze járt, amikor, megint érezte azt a furcsa energiát, amit az előbb is. Előbb kell a forráshoz érnie, mint bárki másnak.

Beesteledett. Sango és Kagome pihentek, kimerültek a rohanásban. Miroku szerzett tűzifát, Inuyasha pedig őrködött.

-         Látom, Inuyasha a reggeli alvás megtette a hatását!- nevetett Sango- Tudod, elég éber vagy.

-         FEJEZZÉTEK MÁR BE!- üvöltött a félszellem.

-         Csak nyugalom.

Kisebb csönd következett be, majd Sango megszólalt:

-         Ti szerintetek, mi lehet ez az erő, ami keresünk? Talán Naraku?

-         Nem hiszem. Múltkor eléggé elintéztük. Nem juthatott ilyen gyorsan ekkora energiához.- kételkedett Kagome.