-         Oh, ő még nem is tudja?- lepődött meg Shiori.

-         Vele nem közöltük a hírt, mert…- Kagome gondolkozóba esett.

-         Mert, tudtuk, hogy felfújná a dolgot!- fejezte be Sango.

-         Értem.

-         ÉN NEM ÉRTEK SEMMIT!!! NEKEM MONDJÁTOK UTOLJÁRA A HÍREKET? VAGY MI?!

-         Nyugodj le!- csitítgatta Kagome.

Shiori és a húga elvitték az edényeket. Így már szabadon szóba hozhatták a kényes témát.

-         Most már minden érthető?

-         Hát nem egészen…

Kagome fejbe csapta Inuyashát. Ha ezután sem érti meg, akkor soha.

-         Nem mondjuk el még egyszer!

-         Annyi világos, hogy Miroku és Sango jegyesek, meg hogy igazából nem, de minek ez a felhajtás?

-         Ezt én sem tudom.- csóválta a fejét a szerzetes- Kagome kezdte el.

-         Szóval rám fogjátok?!- összeszorult a keze.

-         Inkább nem szóltam.- összehúzta magát.

Inuyasha már nem figyelt rájuk. Szellem szagot érzett. „Jó páran lehetnek…”

-         Szellemek! Készüljetek, jönnek!

-         Pedig, olyan szép volt ez a nap.

Kimentek a házból. Az égből támadtak. Inuyasha megmarkolta a Tessaigát. Suhintott. Démon tetemek hevertek a földön. A falusiak rémüldöztek. Shiori magához szorította a húgát, hogy ne lássa a szörnyűséget. Maga is ledöbbent a látványtól.

A szellemek közül kiemelkedett egy nagyobb darab. Inuyasha azt vette célba, a többit a többiekre hagyta.

Azt hitte könnyű lesz, de a szörnyeteg szívósabb volt, mint gondolta.

Könnyedén megsebezte, de az mindig több és több erőre tett szert.

Olyan mintha elszívta volna a Tessaiga erejét.

-         Magába forrasztja a többi halott démon maradék energiáját, hogy a sajátját erősítse.- mondta Miroku.

-         És mivel a kard is egy démon agyarából készült, így azt is.

Inuyasha idegesebb lett. Nem akart veszteni egy ilyen harmadrangú démon ellen. „Le tudja győzni, le tudja!”

Nem sok kellett volna, hogy elbúcsúzzon a fejétől. De még idejében elugrott a fiú. A szellem nem vesztegette az idejét.

Kagome a nyilaival próbálkozott. Mirokut lekötötték a többi száz és száz démon. Sango pedig a szerzetesnek segített, Kirarával az élen. Shippou, ahogy csak tudott, harcolt.

Mielőtt még a félszellemnek komolyabb baja is eshetett volna, megjött Sesshoumaru, és egy szempillantás alatt feldarabolta a szellemet.

-         Szánalmas. Még egy ilyennel sem tudsz végezni?

Inuyasha elképedt.

-         Miről maradtam le?- bukkant fel Miya ölében az alvó Rinnel. Mellette Yaken ballagott.

-         Nagyuram! Hát visszajöttél?- rohant urához a kis démon.

Sesshoumarut nem érdekelte a szolgája. „Túl jót cselekedett, ha így halad, olyan lesz, mint az öccse…”

Hátulról valaki meghúzta a ruháját. Megfordult.

-         Köszönjük, hogy megmentettél minket!- mosolygott rá egy falusi kislány.

Sesshoumaru arca továbbra is fagyos volt. Faképnél hagyta őket.

-         Csak úgy jön, bezsebel minden dicséretet, és eltűnik! Ccc, mit képzel magáról…- vágott fintort Inuyasha.

-         Csak nem féltékeny vagy?- kérdezte Kagome.

-         FÉLTÉKENY?! ÉN?! RÁ?! Megörültél?!

Sesshoumaru mégis csak segített nekik…

Nem volt ez másképp a következő hetekben sem.

A démonok szüntelenül támadtak, mintha valaki le akarná őket gyengíteni. De mindig akadt „önjelölt hős”, aki megmentette őket.

Az egyik nap, a szokásos szellem razzia után, kényelmesen pihentek egy közeli réten.

-         Olyan szép az idő!- örvendezett Sango.

-         Szerintem is!- helyeselte Miya. „De, nagyon rossz előérzetem van.”

Nagy robajra lettek figyelmesek. A távolból feltűnt valaki. Az ég elsötétült. Leszállt a köd. Kirajzolódott belőle valaki… Naraku.

Mögötte voltak darazsai, meg pár talpnyaló szellem.

-         Örülök, hogy látlak titeket!- nevetett.

-         NARAKU!

Mindannyian felálltak. Kezüket a fegyverükre téve, néztek farkasszemet maga a gonosszal.

Talán ez lesz a mindent eldöntő, utolsó csata. Talán, talán…

Ha az, győzniük kell, minden áron!

(folyt.köv)