-        Szerintem, akkor is felesleges Sesshoumarut keresni. Önszántából soha nem hallgatna meg minket!- aggályoskodott Inuyasha.

-         Mit akarsz?- Inuyasha összerezzent. Ez Sesshoumaru hangja.

Mindannyian hátrafordultak. Ott állt a bátyja.

-         Halljam, mit akarsz!- mondta újból. Az öccse felé lépett.

-         Hát, ööö, izé… TŐLED SEMMIT!- „most jól meg mondtam neki”.

Inuyasha a földön találta magát. Miroku fejbe vágta.

-         Ne is hallgass rá!- legyintett.

-         Akkor sem kell az ő segítsége!- szisszent fel a félszellem.

-         Tényleg? Pedig jelen helyzetben nem ártana!

„Ismerős hang.” Inuyasha felkapta a fejét. Miya lépett elő a szürkületből. „De ő vajon, hogy kerül ide?”

-         Te meg?!- mordult rá Inuyasha.

-         Ó, csak erre jártam

-         Persze, higgyem is el!

-         Hát, amilyen szerencsétlen vagy…

-         MIT MONDASZ?!

Le kellett fogniuk Inuyashát, hogy nyugton maradjon. Miya nevetett. Ezzel Inuyasha csak még mérgesebb lett.

Ha abbahagytátok a civakodást, esetleg az én drága öcsém válaszolhatna.- szólalt fel Sesshoumaru.

Lassan lenyugodtak a kedélyek, de nem teljesen…

-         Csak nem társulni akarsz?- vetette oda gúnyosan Sesshoumaru Inuyashának.

-         Nem önszántamból! Ezek kényszerítenek rá!- mutatott a barátaira.

-         Köszönjük! Látjuk mennyire sokra tartasz minket!

-         Szánalmas. Inuyasha, téged ezek a halandók irányítani? Ez már egy félvértől is sok.

„Félvér? Eddig mindig csak korcsnak nevezett.”

-         Ha te lennél velük, megtapasztalnád, hogy…

Újabb ütés érte őt. Miroku újra cselekedett.

-         Szerintem, ne térjünk el a tárgytól.

-         Szóval, ha összefogunk, legyőzhetjük Narakut?- vágott közbe Miya.

-         Azt nem mondtam, de úgy több esélyünk lenne, mint külön-külön.- válaszolta a szerzetes.

Inuyasha a bátyjára nézett. Nem bírta elviselni azt a gondolatot, hogy heteket töltsön vele.

-         Akkor most mi lesz?- állt fel Inuyasha.

-         Nem hiszem, hogy veled érdemes összeállni, türelmetlen kölyök vagy.

-         Sesshoumaru! Ne a szád járjon, állj ki ellenem! Akkor megmutatom, hogy ki a kölyök!- a fiú felkapta a vizet.

-         Ne pattogj!- szólt oda neki Miya.

-         Te ne üsd bele az orrod! Egyébként, nem is tudom, hogy a fenét keresel itt!

-         Hagyd már szegény Miyát!- arrébb lökte a fiút- Most veszítette el a bátyját, te meg nem könnyíted meg a dolgát.- Miroku odafordult a lányhoz.- Miya eddig nem mondtam, de részvétem.

-         Ööö, köszönöm. De…

Miroku megfogta a lány kezét. Miya szemei elkerekedtek.

-         Miya, lennél a gyermekeim anyja?

Az arcok eltorzultak. Sesshoumaru felvonta a szemöldökét. Az öccse, ezt még nem látta rajta, „mintha féltékeny lenne… ááá, ez hülyeség, csak képzelődök.’- nyugtázta magában Inuyasha.

Miroku kapott egy hatalmas pofont Sangotól.

-         MIROKU!- hangja tükrözte az érzelmeit.

-         Bocsánat, csak a megszokás hatalma.- cirógatta az arcát a szerzetes.

-         Egyébként sem vagy az esetem.- mosolygott Miya, majd Sesshoumarura pillantott, és ő is rá.

Végül is mind egy helyen maradtak. Inuyashát elküldték tűzifáért, aki kicsit örült az ’újdonsült’ szerepének.

-         Ezért gyűltünk egybe, hogy én legyek a szolgájuk, vagy mi?!- forrongott a dühtől.

Miroku most már ’komolyan’ fordult Miyához.

-         Azt mond meg kérlek, hogy Touridsu, hogy lehet a testvéred? Teljesen különbözőek vagytok.

-         Külsőre talán, de az erőnk is hasonló… volt. Mindketten ugyanúgy tudtunk bénítani.

-         Akkor Inuyasha ezért nem tudott mozdulni.

-         Igen. De ez a képesség, most már Naraku birtokában van.

-         Gondolom, ez bajt jelent.- sóhajtott a szerzetes.

-         Nem, még annál is nagyobbat. Nézett fel a lány- Így már nem tudok ezzel ellene harcolni. Immúnis lett az erőmre. Valószínű, hogy használni még nem tudja, de ha rájön, hogy hogyan kell…

-         Katasztrófa. Túl nagyok leszek a veszteségeink, könnyű célponttá válunk. Főleg, ha Inuyasha tovább duzzog…

-         ÉN NEM DUZZOGOK!!!

-         Halljuk!- rázta a fejét Miya.

-         Te maradj csak csöndben!- fenyegette a félszellem.

-         Mért mi lesz, ha nem?

-         Megbánod!- sziszegett.

-         Tényleg? Na, ne mond.

-         Ne kezd!

-         Mit?- kérdezte ártatlan arccal.

-         HÁT EZT!- üvöltötte torkaszakadtából Inuyasha.

Miroku csak sóhajtozott. Majd odament Sangohoz. Elég szomorúnak tűnt.

-         Mi a baj?- ült mellé.

-         Semmi.

-         Nekem elmondhatod.

-         Hát, Naraku, egyre több embernek okoz fájdalmat, neked, nekem, Inuyashának, most már Miyának is.

-         Emiatt ne aggódj, megfizet mindenért.

-         Remélem…- odabújt a szerzeteshez.

Inuyasha időközben visszatért, újra (mert az előbb a tűzrevalót elfelejtette).

Majd meg szakadt a fa alatt.

-         Látom, kitettél magadért.

-         Miya, ha nem maradsz… rád borítom.

-         Huh, most megijedtem.

Inuyasha szúrós pillantást vetett rá.

-         Na, de most tényleg, remegek a félelemtől.- és elkezdte rázni a kezét.

-         Ééén, inkább feladom.- és odébb állt.

Miya mosolygott. „Szegény…”

Sesshoumaru, már rég elment, azt nem tudni, hogy hova.

-         Itt hagyott minket! Biztosra veszem, hogy itt hagyott.- állította a félszellem.

-         Neked, inkább nem hiszünk.

-         Mért, MI BAJOD VAN A SZAMAMMAL?!

-         Ha te valamit mondasz, annak úgy is az ellentettje teljesül.- vágott vissza Miroku.

-         Majd meglátjátok, hogy Sesshoumaru…

-         Mi az, csak nem hiányoztam, öcsi?

Inuyasha morgott.

-         Én is örülök neked!- válaszolt a bátyja.

Inuyasha a fejét verte. Sesshoumaru megjelent. Magával hozta Rint és Yakent.

Az öccse már ismerte a kislányt, de még mindig nem tudta betenni a képbe. „Hogy kerül ő ide? Csak nem Sesshoumaruval van?”

-         Szia Miya!- ujjongott a kislány.

A lány átölelte Rint. Hiányzott már neki.

-         Úgy hiszem, most mind itt vagyunk.

Rin körbepillantott. Sok arcot nem ismert vagy csak futólag. Kicsit idegenkedett a társaságtól. Jó szorosan fogta Miyát.

-         Csak nyugalom, ők barátok.- nyugtatta őt.

-         Ki ez a kislány? Olyan ismerős.- kérdezte barátságosan Sango.

Miya megbökte. Rin vette a lapot.

-         Az én nevem Rin.- kezet rázott Sangoval, majd Kagoméval és végül Mirokuval.

-         Aranyos!- mosolygott a szerzetes.

-         El a kezekkel, Miroku!- ráncigálta Sango- Nehogy valami perverz dolgokra gondolj.

-         Eszemben sincs.- lepődött meg.

Gyorsan leszállt az éj. Mind a tűz körül ültek. Kivéve Yakent, ő messze elhúzódott tőlük. Nem akart holmi halandókkal együtt hálni. Rin nem akarta magára hagyni, csatlakozott hozzá.

Lassan elaludtak mind a ketten. Miya fogott egy takarót és betakarta őket.

-         Miya, te vigyázol rá?- ásított egyet Kagome.

-         Hát, mondhatjuk úgy is.

-         Nekem még régen ezt mondtad.- közölte Inuyasha.

-         Emlékszem.

-         Ezt most nem ide tartozik, de te ugye csak félig vagy szellem?- hozta fel a kérdést Miroku.

-         Igen.- bólintott a lány.

-         Mii?!- kelt fel Inuyasha.

-         Nem tudtad?

-         NEM MONDTAD? HOGY TE IS CSAK EGY…

-         Hogy lehetsz ennyire béna, hogy nem jössz rá?! Még Sesshoumaru is egyből rájött. Meg te szerinted ez mire való?- és megnyomta a fiú orrát.

-         NE NYÚLJ HOZZÁM!- ordított- Azt mondod, Sesshoumaru?- furcsán nézett rá.

-         Igen. De ne búj ki a kérdés alól!

-         Hát, izé… sejtettem, de

-         De?

-         NE SÜRGESS!

-         Nálad még egy lajhár is gyorsabb!

-         MIÉRT NEM HAGYSZ MÁR?!!!

-         Kérlek, ne kezdjétek el megint.- tolta el egymástól a két civakodót Miroku- Rosszabbak vagytok, mint egy testvérpár.

Miya arckifejezése megváltozott. Szomorúbb lett.

-         Jaj, bocsáss meg. Nem akartam.

-         Rá se ránts!- legyintett.

-         Térjünk vissza a beszélgetéshez. Ha te félszellem vagy akkor a bátyád teljesen szellem?- érdeklődött Sango.

-         Igen.

„Hát ez hasonlít a mi helyzetünkhöz. Kár, hogy Sesshoumarut még nem ölték meg.”- Inuyasha álmodozott.

-         Akkor valószínű, hogy azért nincs köztetek hasonlóság, mert

-         Mert az anyám halandó volt, és az ő külsőjét örököltem? Meg az ékkő is hatással volt rá… egy kicsit.

-         Hát dióhéjban ennyi. Így van?- folytatta Miroku.

-         Igen.

-         Akkor gyönyörű teremtés lehetett az édes anyukád.- képzelődött a szerzetes.

Mindenki ránézett. Sango legszívesebben lekevert volna neki egy pofont.

-         Ezt most bóknak vegyem?- kérdezte fura fejjel Miya.

-         Igen.- és megfogta a kezét.

Miya sem volt rest. Kisvártatva egy kéznyom éktelenkedett Miroku arcán.

-         Ezt ma már egyszer eljátszottad!- mondta a lány.

Miroku megint ’kosarat’ kapott.

-         Tényleg, azt tudod, hogy kik voltak azok a fehérruhás fickók?- vetette fel Inuyasha.

-         Mondhatnánk őket személyi szolgáknak is. Régen megmentettük az életüket, de a bátyám kiképezte őket, hogy szolgálják.

-         Akkor ők csak egyszerű halandók?- fintorgott a félszellem.

-         Igen…- „Nem is értem, hogy mire használja az orrát.”

Miroku arcáról még jobban leolvadt a vigyor, átlagos emberek győzték le őket. „Szégyen.”

Másnap reggelig nem látták Sesshoumarut.

Miya korán felkelt. Csípős szél fújt. Legszívesebben még maradt volna a takaró alatt. De meg kellett találnia Sesshoumarut.

Lassan a kis csapat is felébredt. Mivel a ’nagyúr’ nem volt sehol, útnak indultak.

-         Én mondtam, hogy nem bízhatunk meg benne!- rikácsolt Inuyasha.

-         Ezt minden nap el fogja mondani?- húzta a száját Sango.

-         Reméljük nem.- mondta Miroku váll rángatva.

Jó pár órás sétálás után megérkeztek egy faluba. Minden békés volt.

A nap ragyogott az égen, a szellemek sem támadtak.

Rin ide-oda szaladgált. Miroku szállást keresett. Sango Kagoméval beszélgetett. Yaken pedig ideges volt. Nem bírta elviselni a sok embert körülötte.

-         Yaken, tegnap óta bosszús.- panaszolta a kislány.

-         Áá, majd csak megbékél.- mosolygott Miya.

-         Talán csak egy kis figyelemre vágyik.

-         Hát, azt kötve hinném.- de elkésett.

Rin odarohant Yakenhez. Megfogta, és körbe-körbe pörgette. Miya értetlenül figyelte őket, de ezzel nem volt egyedül. A falusiak ujjal mutogattak a furcsa szerzetre. „Most már a középpontban áll.”- nevetett a lány.

-         A háza fölött sötét aurát érzek, de én eltűntetem. Kiteszek pár varázscédulát és megszentelem a területet.

-         Oh, köszönöm, maga igazi kincs.

-         Dehogy, dehogy.- pirult el a szerzetes a gyönyörű házigazda láttán.

-         Úgy látom, meg van Miroku következő áldozata.- nézte Shippou.

-         Igen. Méghozzá egy… NŐ!- lett figyelmes Kagome.

-         Mi? Már megint ezen jár az esze? Az a perverz…- reagált Sango.

-         Sango, csak nem féltékeny vagy?- kérdezte Kagome.

-         Nem, én dühös vagyok!- de egy lecsorduló könnycsepp elárulta az igazi érzelmeit.

Kagome nem nézhette tétlenül. Odament Mirokuékhoz.

-         Miroku!

-         Igen Kagome? Várj, bemutatom Shiorit, aki estére befogad minket.

-         Örvendek!

-         Én is. Miroku mesélte, hogy páran szállást keresnek éjszakára. És cserébe a szolgáltatásokért, én szívesen adok…

„Szolgáltatásokért?!” Kagome arca elsötétült. A szerzetes még időben reagált.

-         Igen, igen. Kiűzzük a démonomat a kisasszony házából.- mentegetőzött.

-         Hallottam, hogy kiváló szellemirtók vannak a csapatban.

A nő egyre jobban közeledett a szerzeteshez. Csak a vak nem látja, hogy mennyire megértik egymást.

-         Ez így is van!- Kagome elrántotta Mirokut- Főleg a legjobb harcos, a menyasszonyod, ugye Miroku?

-         Hogy MICSODA? A menyasszonyom?!

Kagome idegesebb lett.

-         Ja, igen a menyasszonyom, Sango.- köszörülte meg a torkát.

-         Oh, hát- elakadt Shiori szava- akkor gratulálok.

De nem látszott túl boldognak, sőt csalódottnak.

Kagome odavonszolta a szerzetest a többiekhez.

-         Mért mondtad, hogy Sango a menyasszonyom?- siránkozott- Pedig Shiori olyan szép volt.

-         Találsz nála szebbet is- Sangora pillantott- azokat persze nem veszed észre, akik melletted vannak.

-         Magadra gondolsz?

-         Hogy is ne! Mit képzelsz!- üvöltött.

Majd megfordult és ott hagyta őket.

-         Miért kapta fel a vizet?- fordult Sango a szerzeteshez.

Miroku lassan hátrálni kezdett, de a lány elkapta és mélyen a szemébe nézett.

-         Mondd csak, ki az a nő?

Közben megérkezett Inuyasha és Kirara.

-         Történt valami érdekes távollétemben?- kérdezte.

-         Öhm, nem, semmi.- válaszolt Kagome.

A fiú gyanúsan nézett rá, de aztán hagyta az egészet.

-         Látom, most már mindannyian itt vannak.- csendült meg egy kellemes hang.

Shiori jelent meg. Betessékelte őket a házába.

Megállt az ajtóban, kezében egy gőzölgő levessel.

-         Csak egy?- sóhajtott fel Shippou.

Inuyasha csak most vette észre a „gyönyörű” teremtést. Azon gondolkodott éppen, hogy Kagome is mosolyoghatna „rá” ilyen szépen, amikor valaki oldalba bökte.

-         Na, hé, mit csinálsz?- mordult rá.

-         Ne bámuld!- suttogott Kagome.

„Ha nem társaságban lennénk, ordítana.”

-         Várjatok, mindjárt jön a húgom is. Amelda!

-         Igen, nővérem. Itt vagyok.

Felváltva hozták be a finom fogásokat. Miután jól laktak, beszélgettek.

-