Egy darabig beszélgettek, majd Kazu komolyabb témát váltott:

- Esténként képeket látok feltételezhetőleg a múltamból. Halott embereket, vért. Rémült ki-abálásokat, sikolyokat hallok. Rémisztőek. De vannak jó pillanatok is. Látom édesanyámat gyermekkoromból, mikor altat és énekel. Hallom édesapám mély hangját. Későbbi korokból mintha testvérem is lenne. Majd – valószínűleg nem régi emlékek – harcolok, nem tudom kivel, látom a Shikon no tamát és.. és egy páviánbőrbe bújt valakit. Aztán vér és sötétség. Többre nem emlékszem.

Kagome és Inuyasha összenézett. Ez az a pillanat. Eljött az idő. De hogy is kezdjék? De még mielőtt bármit is mondhattak volna, Kazu folytatta.

- Kagome! Én… én tudom, hogy ti ketten együtt jártok. Hisz az előbbi eset után magától értetődő. De én megszeretném mondani, hogy…

Ekkor Kagome nagypapája szólt fel:

- Inuyasha! Le tudnál jönni segíteni?

- Jó! Megyek! – kiment a szobából.

Kagome és Kazu megint egyedül maradt.

- Hol is tartottunk? – folytatta – Megvan már! Én el szeretném mondani, hogy… SZERETLEK.

A lányban szinte megállt az ütőér. „Ezt nem kellet volna!” gondolta „Sesshoumaru szerelmet vallott nekem. Nem, nem is ő, hanem Kazu.” Hogy fogja megmondani ezután a múltját?

Inuyasha visszajött. Látta, hogy jobb nem megkérdezni, mi történt. Inkább a tárgyra tért:

- Kazu! Mutatni szeretnénk valamit neked.

Kimentek mind a hárman az épületből, egyenesen a kúthoz.

- Mássz be – utasította a fiút.

Mindannyian ezt tették. A fiú nem észlelt változást. Hülyeségnek tartotta, hogy bemászta, aztán vissza, de mikor fölérve meglátta az erdőt elcsodálkozott.

- Az ősi Japánban vagyunk – magyarázta Kagome.

- De hogyan?… Jajj!

Nem volt ideje megkérdeznie, mert egy hatalmas, félig ember, félig farkas rájuk támadt. Inuyasha kirántotta hüvelyéből a Tetsaigát és egy csapással leterítette. Az óriási tetem ott feküdt előttük.

- Majd később elmagyarázzuk – mondta a hanyou, még mielőtt Kazu kérdezhetett volna valamit is.

Egy darabig mentek. Nem szóltak egymáshoz. Megérkeztek a faluba, s bekopogtattak. Egy idős hölgy nyitott ajtót. Ő volt Kaede. Mikor megpillantotta Sesshoumarut, hátrálni kezdett, de mivel nem látott semmi támadási szándékot, beinvitálta őket. (Félszemével persze őt nézte) Kagome halkan elmondta az anyónak, mi történt Sesshoumaruval.

- Nos? – kérdezte Kazu – Miért jöttünk ide? És miért ilyen ósdi itt minden?

- El kell mondanunk valamit Kazu – kezdte komoran a lány – Tudjuk jól, hogy ki vagy – Erre a fiú nagyon nem számított – Démon vagy. Ez az ok a fizikai teljesítményedre. És ez a kút az átjáró ebbe a világba. Most a régi Japánban vagyunk. A múltban. Mikor még nem vesztetted el az emlékezetedet, egy gonosz, vérszomjas szellem voltál. Sesshoumarunak neveztek. Mindenki rettegett tőled. Meg akartad szerezni a Shikon no tamát, amivel erősebbé válhattál volna, de legyőzött téged valaki. A neve…

- Naraku.

Mindenki lepődötten nézett Kazura. Mintha nem is ő lett volna… Mintha a régi Sesshoumarut látnák. Újra a gyűlölet tüze égett a szemében, kezét összeszorította.

- Naraku – ismételte – Már emlékszem. Mindenre emlékszem.

Mindhárman megijedtek. Sesshoumaru ismét a régi volt. Felállt, s nem bántotta őket, hanem egyszerűen csak elhagyta a kunyhót. Eltűnt.

- Hát ennyi volt – sóhajtott Kagome – Újra gonosz szellem lett. Pedig már kezdtem megszokni a „Kazus énjét”.

Inuyasha és Kaede helyeselt.

...