Másnap reggel Kagome hamar bement az iskolába. Nem volt benn szinte senki, csak egy-két diák. Zongoraszó árasztotta el az épületet. „Ez Sesshoumaru lesz, vagyis… Kazu.” Felrohant a lépcsőn, egyenesen a zeneterembe. Ő volt az. Épp azt a dalt játszotta, ami Kagomét úgy megérintette. Mikor észrevette a lányt, rámosolygott.

- Jó reggelt! – köszöntötte – Ilyen korán bejöttél?

- Igen. De látom, te se tudtál aludni az este.

- Én mindig keveset alszok. Elég minden nap 3-4 óra. Annyi is csak akkor, ha nagyon elfáradok.

- Ma nincs próba. Akkor hogyhogy itt vagy?

- Még nem is mondtam? A nevelőm beíratott. Úgy gondolta, hogyha senki sem jelentkezik értem, gondoskodni fog rólam, és ezt a taníttatásommal kezdi. Bár kicsit korosabb vagyok ehhez, mégis megtette. Tehát a mai naptól kezdve az osztálytársad leszek. Örülsz, ugye?

- I… igen.

A lány teljesen meglepődött. „Itt fog tanulni! Egy osztályban vele!”

Közeledett a nyolc óra. Kagome és Kazu lement a tesiöltözőbe, mivel az első óra testnevelés volt. Az órát az udvaron tartották. A tanár úgy gondolta, hogy felméri, mennyit romlott a teljesítményük, ezért versenyt rendezett: távolugrást. Kagomének jól sikerült. Elég messzire ugrott. Majd jöttek a fiúk. Mind szépen teljesített. Most Kazu következett. Teljes erővel ne-kiindult. És ez volt az, amit nem kellet volna. Mindenkinek tátva maradt a szája. A fiú olyan gyorsan futott, hogy alig bírták követni, s bőven átugrotta a homokos területet is.

Kagome mostmár teljesen biztos volt, hogy ő Sesshoumaru. Még meg se lepődött rajta. Annál jobban maga a fiú. Ámulva figyelte, hogy nagyon eltávolodott attól a résztől, ahol a fel-mérés volt. Csak állt meredten.

De nem volt idő ezzel foglalkoznia. Jött a következő gyakorlat: a gerenda. Ott is hasonló dolgok történtek. Kazu oly könnyedén lépkedett rajta. Ösztönösen, még ő sem tudta, hogy volt rá képes, de elképesztő dolgokat hajtott végre: cigánykerék, tigrisbukfenc, előre- és hátraszaltó, stb.

Még volt néhány felmérés azon az órán azonos eredménnyel. Talán Kazu lepődött meg magán a legjobban.

A szünetben tűzriadó volt. Felégett a kémiaterem egy kísérlet következtében. Így mindenki hazamehetett.

Kazu most is elkísérte Kagomét. Épp az udvaron volt a lány nagyapja, s ravasz vigyorral beinvitálta a fiút. Elindultak az épületbe. Mikor a kutat rejtő épület mellett haladtak el. Kazu megállt.

- Itt mi van? – kérdezte.

- Csak egy ósdi épület. Főként raktárnak használjuk… Miért?

- Nem tudom. Csak érdekelt. Bementek a házba, majd – már csak ketten – felmentek a szobába. A fiú körülnézett.

- Szép, takaros szoba.

- Köszi.

Kazu végignézett a helyiségen, és megakadt a szeme egy fali rajzon, ami Inuyashát akarta ábrázolni. Meredten bámulni kezdte. Kagome észrevette, hogy a fiú szeme furcsamód ugyanazt a gonoszságot árasztotta, mint régen.

- Ez kit ábrázol?

- Csak egy… jelmez. Szoktam tervezgetni.

- Aha – bólintott, de legbelül mégsem hitte el, csak ezt még nem tudta.

Leültek az ágyra.

- Tudod Kagome – kezdte –, amikor megláttalak, biztos voltam benne, hogy ismerjük egy-mást – s közben megfogta a lány kezét – Nem tudom miért. És az illatod! Már találkozásunk előtt ismerhettem – Közelebb húzódott. Végigsimította a kezét a lány arcán, s a nyakán, majd észrevett valamit: egy nyaklánc volt az, rajta egy törött gyönggyel.

- Ez… ez a „Shikon no tama”!

A lány elhúzta tőle az égkődarabot, s ijedten hátrált.

- Ho… honnan ismered? – dadogta.

- Nem tudom – csodálkozott saját magán a fiú – Egyszerűen csak kicsúszott a számon. Olyan furcsa érzés volt, mikor megfogtam. Olyan… jó. De … de mi ez.

Kagome nem tudott válaszolni. Gyorsan ruhája alá csúsztatta a nyakláncot. Kazu újra közeledett a lányhoz. De már nem az volt a szemében, mint mikor Inuyasha rajzát megpillantotta vagy mikor az ékkövet meglátta, hanem ugyanaz, ami előző nap, a zongoránál. A lány engedett a közeledő fiúnak. Egyre csökkent köztük a távolság. Kazu megfogta a kezét, odahajolt hozzá, és…