...Napokig figyelték a híreket, böngészték az újságot, találnak-e valami különöset. De semmi sem történt. Egyáltalán semmi.

Két hét elteltével Kagome tavaszi szünete letelt, így hát újult erővel indulhatott az iskolába. Nem sokat tanult. Aggasztotta az a helyzet, hogy nem hallottak hírt a „bátyóról”. Inuyasha ott maradt a házban és segített Kagome nagypapájának.

Kagome alig tudott figyelni az első órán, pedig nem ártott volna: az egyik legnehezebb anyagot vették matematikából. A többi órát nem tartották meg, mivel egy közeledő előadásra készültek.

Mikor kicsöngettek, az egész osztály elindult az énekterembe. Kagoménak és három barátnőjének míg gyorsan le kellett mennie a büfébe reggelit venni. Nagy volt a tömeg a folyosókon. Nagy dulakodás árán tudtak csak haladni. Kagome megpillantott valamit. Csak egy másodpercnyi volt. A folyosó egyik fordulójában, hosszú ezüstösen fehér hajat vélt látni. De nem volt ideje eltűnődni rajta, mivel a barátnői vonszolták tovább, le a lépcsőn. A lányban gyülekeztek a kérdések. Talán hallucinált? Vagy tényleg igaz volt, amit látott? És ha valódi, akkor mi vagy ki volt? Tán csak nem…

- Gyerünk Kagome, most te jössz! – szólt az egyik barátnője.

Rákerült a sor a büfénél. Mind a négyen bevásároltak, aztán a második emeleti énekterembe mentek fel.

Már mindenki ott volt, csak ők hiányoztak.

- Hol voltatok? – bosszankodott a tanárnő – Tudjátok jól, hogy nem örülök a késésnek. Sem az órákról, sem a próbákról. Miattatok nem tudtuk elkezdeni… Álljon fel mindenki a színpadra, ahogy szoktatok… Jól van! Mint már mondtam, az énekkarunk zongorakísérőjének súlyos balesete következtében amputálni kellett az egyik karját. És így nehézkes játszani. Így hát új zongoristát kerestem. Hála az ismeretségeimnek, könnyen ment – az ajtó felé fordult – Fáradj be!

Kagome szeme tágra nyílt. Azt hitte, ott helyben elájul. „Ez nem lehetséges… De hogyan… Hisz ez… ez… lehetetlen! Nem igaz! Az új zongorista… nem lehet… de mégis… ki más lenne… ez… ez… Sesshoumaru!”

Ott állt a színpad előtt teljes életnagyságban. Szóval mégis őt látta a folyosón. Ő volt az. Ugyanazok az arcvonások: hegyes fül, hosszú haj, nagy, démoni karmok. De valahogy más volt. Hiszen úgy öltözködött, mint egy átlagos… ember! Ezüstös haja hátrakötve lógott. Fölül egy fehér inget viselt, melyen a gombok felső fele kieresztve. Alul egy bő, fekete melegítő-nadrág volt, lábán pedig egy sportcipő. A lány számára a legkülönösebb az volt, hogy nem bántott senkit. Amikor bejött, teljesen nyugodt volt. Talán még egy kicsit meg is szeppent.

- De jó képű pasi – súgta Kagome fülébe az egyik barátnője.

Kagome meglepődötten hallgatta barátnői többi pozitív megjegyzését, majd belátta: Sesshoumaru tényleg szívdöglesztően jól nézett ki. És ha eltekintünk attól, hogy egy vér-szomjas szellem, talán még bele is lehet szeretni.

A négy órás próba után az osztály nagy része elment ebédelni. A négy lány ott maradt. Odamentek a zongoristához. Kagome kissé lemaradt, hátrébb vonult.

- Szia! – mondták kórusban.

- Sziasztok! – köszönt vissza Sesshoumaru. A lágy hang teljesen elolvasztotta a három lányt, és még Kagomére is hatott – Nagyon jól énekeltek. Biztos jól fog sikerülni – Végignézett a lányokon, majd megakadt a szeme Kagomén – Nem találkoztunk már valahol? Ismerősnek tűnsz.

A lány nagyon megdöbbent a szavak hallatán. Hisz ő biztos volt benne, hogy Sesshoumaru az, de hát nem ismerte meg őt. Akkor talán mégsem. De hát ez nem lehet. Sosem gondolta volna, hogy valaki úgy nézzen ki, mint az a szellem. Ráadásul kísérteties hasonlósággal!

Az elmélkedését egyik osztálytársa böködése zárta le. Észrevette, hogy a zongorista várja a válaszát.

- Nem hinném, hogy találkoztunk – vágta rá hirtelen – Ha nem sértelek meg, egy ilyen egyéni kinézetűt, mint te, nem felejt el az ember.

- Reménykedtem benne, hogy ismersz.

- Miért?

- Mert… - kezdte vontatottan – Semmi emlékem nincs a múltamról. Kb. két hete találtak meg a járdán ájulva, súlyos sérüléssel a hasamon – Felhúzta az ingjét, és megmutatta a hatalmas, összevarrt sebet – Csoda, hogy túléltem!

- Hát az: csoda – bökte ki nagy nehezen Kagome. Minden stimmelt. Körülbelül ennyi ideje tűnt el Sesshoumaru és jött át ebbe a világba. Mégis egyezik a két ember? Nem tudta mit tegyen. Nem mondhatja el mindenki hallatára, hogy a fiú egy veszedelmes szellem a múltból…

A tanárnő lépett hozzájuk.

- Látom – mondta –, találtál barátokat… Kagome! Nincs kedved körbevezetni az iskolában. Mára akkor fel leszel mentve a tanórákról.

A lány meglepődötten hallgatta. Bemutatni az iskolát… Sesshoumarunak? De nagynehezen kibökte.

- Miért is ne!

- Jól van. Akkor rád bízom az ifjú zongoristát… Lányok! Ti menjetek órára! Rátok ez nem vonatkozik. Én is megyek. Már becsengettek, és nem engedhetem meg magamnak, hogy az osztálynak örömet szerezhessek nagyobb terjedelmű késéssel.

Azzal a tanárnő és a három lány kivonult a teremből. Kagome és Sesshoumaru egyedül maradt. Sokáig csend volt. Mindketten hallgattak, s kerülték egymás tekintetét. Végül a fiú törte meg a csendet:

- Jajj, de faragatlan vagyok! Még be sem mutatkoztam! A nevem Kazumoto Takanachi. De csak nevezz Kazunak. És téged hogy hívnak?

- Kagome Higurashi-nak.

- Szép név – csendesen még hozzátette – Akárcsak a viselője.

Kagome minden szavát hallotta. Kissé el is pirult… „Nem, nem, nem!” Ellenkezett magában. „Hiszen ő Inuyashát szereti!” Még mielőtt bármi nyomát észrevehette volna a fiú a zavargásából, témát váltott.

- Ha nem tudod, ki vagy, honnan ez a teljes név?

- Mikor a korházban észhez tértem, kérdezgették, ki vagyok, de nem tudtam rá felelni. Terápiákon vettem részt, de az sem segítet. Majd az engem kezelő orvos magához vett (s mivel nem volt gyermeke), befogadott a feleségével a családjukba. Innen a vezetéknév. A keresztnevem pedig már előre el volt tervezve, amit első gyermeküknek szántak volna. Ott tanultam –meg zongorázni is – s elkezdett egy gyönyörű, lassú dalt.

Kagome érdeklődve hallgatta Kazut, s figyelte a kezét, ahogy játszik. Nem tudta még mindig elhinni. Itt ült a zongoránál a nagy Sesshoumaru, aki kemény és kegyetlen volt. De most! Szelíden és lágyan bánt a hangszerrel. Könnyed mozdulatokkal lépegettek ujjai a billentyűkön. A lány figyelte a játékot, s hallgatta a melankolikus dallamot. Teljesen magával ragadta. Majd tekintete a kezekről egyre feljebb haladt, és az arcon állt meg, ami a zongorázásra koncentrált. De minden darabnak egyszer vége lesz. Kazu befejezte és fölnézett a lányra, aki még mindig őrá meredt. Nézték egymást percekig. Aztán mindketten pirongva elfordultak a másiktól.

- Gyö… gyönyörű dal volt – hebegte Kagome.

- Akárcsak te – mondta a fiú, de a hang még félúton elnyelődött.