Múlt a jelenben (by Jeanne Hymer)

  Az ősi Japánban vagyunk. Az erdő fái halkan lengedeztek a szélben. Levelére rásütött a nap, s mint megannyi kis lámpás, csillogtak. Állatok neszék, madarak dalát nem lehetett hallani.

  Bár látvány ámulatba ejtő volt, nem szabad elbambulni, mert aki nincs rest, az bármelyik pillanatban egy szellem martalékává válhat. A táj most nyugodt és békés volt. De ha megindul benne az élet, nincs kegyelem. 

  Ha találtunk is egy-két élőlényt, az mostanra már biztosan elbújt. Léptek zaja hallatszott. Egy férfi ment sebesen az erdei úton bosszankodóan. Szavait nem lehetett hallani. Egy nagy páviánbunda fedte az egész testét. Nem látszott belőle semmi. Még a lába sem. Olyan volt, mint aki repülne. 

  Ő volt Naraku, akiben több száz szellem ereje lakozott. Aki szembekerült vele, az általában szenvedések közepette végezte (kivéve Inuyasháékat). Hát még most! Naraku egyáltalán nem volt jó hangulatban. Nemrég elvesztette a Shikon no tama egyik szilánkját. Beleágyazta egy szellembe, akit a Tetsaigával megöltek, és így megszerezték az ékkődarabot. Így hát visszaindult abba a faluba, ahol vélhetőleg tartózkodik Kagome és a többiek. 

  Ám az út nem volt zökkenőmentes. Naraku szokatlan hangokra lett figyelmes. Megállt. Hallgatózni kezdett. Majd hirtelen hátraugrott. Éppen időben. Valaki elszáguldott előtte. Fel-tételezhetően ő volt a célpont, mivel a jövevény visszafordult. 

  - Mit akarsz tőlem, Sesshoumaru? – kérdezte Naraku, aki már az első pillanatoktól felismerte, ki támadt rá. 

  - Tudod te azt jól – válaszolta az, miközben kirántotta a kardját. 

  Naraku eltűnt a szeme elől. A támadást leállt. Szemeivel az erdőt pásztázta élesen figyelve minden zajt és árnyékot. Csak várt. A levegő feszültté vált. Erősen markolta a kardját, felkészülve a védekezésre. De nem volt elég fürge. Sesshoumaru hátába erős fájdalom hasított, majd átterjedt a hasára is. Lenézett. Vérpatak indult meg. Még látszott egy kéz kilógva a hasából, majd visszahúzódott. Naraku keze vágta ezt a sebet. Kiesett a kard Sesshoumaru kezéből, és térdre rogyott. 

  Egy erős ütés érte az oldalát, ami jóval arrébb repítette faágakon keresztül. A földre érkezve még csúszott egy darabig. Egy rozoga kútba ütközött, ami megállította őt. Már alig volt eszméleténél. 

  Naraku felemelte a félig ájult szellemet. 

 - Sajnálom Sesshoumaru! Pont rossz pillanatomban találkoztunk. Pedig még eljátszadoztam volna veled. De most nem érek rá. Add át üdvözletemet apádnak a pokolban! 

  Majd még egy sebet hasított bele, és bedobta a kútba. Sesshoumarut elnyelte a mélység. 

  Naraku figyelt, hátha életjeleket észlel lentről, de mivel nem történt semmi, tovább indult. Nem kellet sokáig mennie. Hamar meglátta az első házat, ami már a faluhoz tartozott. Lassított. A ház ajtaja kinyílt. Kagome és Inuyasha jött ki kézen fogva. Mikor meglátták a pávián-bundás szellemet, Inuyasha a lány elé ugrott. Kirántotta a Tetsaigát, ami hatalmasabbá vált, mint amekkora a tokjában elfért. Megindult a szellem felé. Naraku védte a támadást, de hamar félre kellett ugrania, mikor a kard nagyon közel került hozzá. Ezt még párszor megismételték hasonló sikerekkel. 

  Úgy látszik Naraku elfáradt a Sesshoumaruval folytatott harcban. Még néhány sikertelen próbálkozás után belátta, hogy most nem fog nyerni, így Inuyasha utolsó támadásába nem ment bele, egyszerűen csak kitért előle. Menekülni kezdett, Inuyasha utána. Bár még a szellemnek volt annyi ereje, hogy visszaüsse a hanyou-t a ház elé. De még eliszkolás előtt vissza-szólt nekik: 

  - Inuyasha! Ha a bátyád maradványait keresnéd, a falu melletti erdőben, egy rozoga kútban találod – hencegte, majd elnyelte az erdő sűrűje. 

  Kagoméék összenéztek. Mindketten tudták, hogy az, az a kút, ami átjáró a két világ között. Ha Sesshoumaru életben maradt, akkor most lehet, hogy a jövőben van. 

  Inuyasha a hátára vette a lányt, és meg sem várva közeledő csapattársait, ágról ágra ugrálva sebesen elindult a céljuk felé. Mikor odaértek, a hanyou szaglászni kezdte a földet. 

  - Érzem őt – mondta – Tényleg itt volt. A nyomai a kúthoz vezetnek. 

  És elindult arra. Kagome követte. Mindketten beugrottak a kútba, s mikor legközelebb felnéztek, már nem felhős eget, hanem egy ház plafonját látták: a jövőben voltak. Ott most este volt. Kimásztak a kútból. Jól látható vérfoltok vezettek ki az épületből. Egy darabig követték azokat, de az utcán hirtelen abbamaradtak. 

  Egymásra néztek. Mindketten ugyanarra gondoltak: ha Sesshoumaru az ő világukban van, az semmiképp sem lehet jó...