5. rész

Kegyetlen élet...

*

- Megyek Mami!- hangzott a boldog válasz, és a kis csöppség már szaladt is anyjához.

- Nem meg mondtam, hogy ne vizezd össze magad, hideg van már ahhoz! - hallatszott a szidás..

- De Mami... Tudod, hogy én nem leszek beteg- próbált érvelni a kislány...

- Igen tudom, de nem baj! Na, menj, megyek én is csak hozok egy kis tűzifát. -válaszolt az anyja.

A kislány beszaladt a házba, az édesanyja pedig elindult hogy egy kis tüzelőt gyűjtsön.....A férfi pedig követte... Ismét jól felpakolt, pont, mint hat éve... És most ismét fájó emlékek jutottak eszébe. Szemébe könny gyűlt, és sírva rogyott össze.

- Miért hagytál itt engem Yoru, miért? - tette fel a kérdést de választ nem kapott, nem is várt...Így ült a földön a szétszóródott tűzifa között és sírt...

 A férfi mindezt egy fa takarásából nézte...eddig.

- Mert... nem tehettem mást.... Segíthetek? -Hallatszott a semmiből a válasz. Sumaru felemelte a fejét, de egyszerűen képtelen volt elhinni, amit látott...

- Yoru?! Tényleg te vagy az?- hitetlenkedett, de szíve mélyén mégis tudta hogy kedvese visszatért hozzá.

A férfi csak mosolygott.
Sumaru amilyen gyorsan csak tudott felkelt a földről. Odaszaladt kedveséhez és átölelte. Mostmár örömkönnyek folytak végig az arcán, akárcsak Yoruén.

- Megígértem, hogy visszajövök, de mond csak.......az a kis lány.......Kireina.......a mi ...a mi lányunk?

- Igen. A mi lányunk! - válaszolt a lány boldogan...- jajj szegényt már nagyon régen egyedül hagytam! - mondta kétségbeesetten.

Mindketten visszasiettek a házhoz, de szörnyű látvány fogadta őket... A ház égett, és a falusiak üdvrivalgása hallatszott.

"- A kis fattyú, most nem menekül! Hahaha"

Sumaru lendületből szaladt volna a házhoz de Yoru visszarántotta.

- Nem,... nem engedem hogy bajod essen! Majd inkább én megyek ...-mondta elszántan, majd a házba sietett.

" Nocsak, nocsak! Itt a papa!" - csendült ismét a falusiak hangja- "Te is megakarsz halni?! Hehh?! Hahaha!"
A kislány az egy sarokban ült, összehúzta magát ahogy csak tudta és édesanyját hívogatta...

Yoru felkapta és egyenesen az erdőbe szaladt vele, az anyjához. Mikor oda ért letette a kicsit, és Sumaruhoz fordult.

- Gyorsan, siessetek! Nem messze innen van egy vízesés egy barlanggal, ott elbújhattok! -hadarta.

- Te ki vagy? - kérdezte a kislány.

Yorunak elakadt a szava...Nem azért mert meglepődött a kérdésen...hanem azért mert nem tudta mit mondjon... Ha most meghal...A kislánynak talán jobb lenne ha nem tudná ki..., de mégis...ő az APJA! Kérdőn Sumarura nézett, s a lány bólintott. Visszafordult a kislányhoz és mosolyogva válaszolt.

- Én... az apukád vagyok.

 Yoru indult volna hogy feltartsa a falusiakat de a kislány a ruhájába kapaszkodott.

- Köszönöm, hogy megmentettél ... Papa!

A férfi nagyon elkeseredett, tudta hogy a falusiak már túl erőben vannak vele szemben...Tudta hogy tényleg nem látja viszont....a családját.

- És veled mi lesz? - kérdezte Surmaru, bár sejtette a választ.

A férfi mélyen a szemébe nézett...

- Én addig feltartom őket...- és a halandók felé bökött.

Sumaru odabújt hozzá és megcsókolta, Yoru viszonozta a csókot.

"Ott vannak, gyerünk kapjuk el őket!!!" - kiabálták a falusiak.

- Szeretlek.. - súgta a kedvese fülébe a férfi azzal a falusiaknak esett.

- Én is téged!- kiáltotta utána az asszony- Nagyon szeretlek... -  fejezte be elhalkuló hangon.

-Gyerünk, futás!!! - fordult kislányához és elkezdtek szaladni a vízesés irányba.

Már majdnem elérték a vízesést. Yoru azonban későn vett észre egy íjas falusit. Elkésett... A nyíl sebesen száguldott  Sumaru felé és hátba találta. A lány térdre rogyott...

Yoru végzett a falusival, de nem tudott párjához jutni... Egyre több ember dongta körül, míg végül teljesen eltűnt a dühös halandók tömegében.

Sumaru erőt vett magán és felállt. Nagyon nagy fájdalmai voltak. Nagy nehezen bejutottak a barlangba. Gyalogoltak...és csak gyalogoltak. Egyszer csak egy nagy terembe jutottak ami egy kisebb tóval büszkélkedhetett. Sumaru összerogyott a tó partján félig a vízbe esve... Csöppnyi ereje sem maradt, és nagyon fázott...

- Mostmár biz...biztonságban vagy. Ameddig le..het maradj itt, a barlang...ban. Meg...értetted?! - mondta Kireinanak a sebesült nő. Szaggatottan beszélt, alig kapott levegőt...

- De Mami...- szólt kétségbeesetten a kislány.

- Me...gér..tetted? - kérdezte ismét a nő.

- Igen...

- Akkor... Mami most alszik egy kicsit....de ne félj... nem lesz semmi... baj - nyugtatta lányát Sumaru, és lehunyta a szemét.

A kislány csak most vette észre hogy anyja vérzik, elkezdte lökdösni és szólongatta.

- Mami! Mami! - hangja egyre kéttségbe esettebb volt...De mind hiába. Az édesanyja nem kellt fel többet. Vére pirosra festette a tó vizét....

Eltelt egy nap és a kis Kireina még mindig csak várt. Egyszer csak kutyaugatást hallott meg a barlang bejárata felől...

"Megtaláltak!" közelebb húzódott halott anyja testéhez...

- Bátor gyere vissza - hallatszott egy nő hangja - Mit érzel? Hova szaladsz?

Ekkor egy kiskutya szaladt be a terembe orrát földnek szegezve, majd hirtelen felkapta a fejét, és körbenézett. Mikor meglátta a kislány odaszaladt és elkezdte nyalogatni. A kislány - akármennyi szörnyűség is érte - most kacagott.

- Jajj...kutyus hagyjál! De... aranyos vagy... - és próbálta eltolni a kutyát, de erőtlen próbálkozások voltak ezek mert a kiskutya annál jobban nyalogatta. Kis vártatva egy fiatal asszony jelent meg, egy kis kosárral a kezében... Valószínűleg gyógynövényt volt gyűjteni... Most elkerekedett szemmel nézte a furcsa kis szerzetet.

- Egy szellem... dünnyögött az orra alatt.

 Mikor a kislány meglátta, abbahagyta a játékot....

- Te is bántani akarsz?- kérdezte a maga ártatlan hangján.

- Nee..em, ugyan miért akarnálak?- kérdezett vissza a nő meglepődve.

- A többi ember... mind bántani akar... - válaszolt a kislány és megsimogatta a kutyát.

A fiatal asszony csak most vette észre a holttestet a kicsi mellett.  Sumaru elhidegült arccal feküdt a földön hátában a nyílvesszővel...

- Miért nem kel fel a Mama? Azt mondta hogy csak alszik...de...nem akar felkelni...- értetlenkedett a kislány.

- Ó...Istenem... - motyogta.- de hát akkor, akkor nem lehet teljesen szellem...

Odasétált a kislányhoz...és megölelte. Nem érdekelte, hogy szellem...

- A Mamád többet... nem fog felkelni....mert.....meghalt. - nyögte ki végül.

A kislány nem nagyon értette mi az hogy valaki meghal, de azt igen, hogy nem kel fel többet, érthető hogy sírni kezdett...

- Mi a neved?- kérdezte az asszony.

- Kireina. - válaszolt a kislány szipogva.

- Engem Kiderának hívnak. - s közben próbált mosolyt erőltetni az arcára.

A nőnek sikerült kihozni a kislányt a barlangból és elindult vele a faluja felé... Útközben elhaladtak a régi házuk mellett, a föld még vöröslött a vértől...  De csak egyetlen test hevert a környéken...egy furcsa férfi. Kireina elengedte  az asszony kezét és odaszaladt a férfihez.... Az apja volt, Yoru és még nem halt meg... A kiskutya az ő arcát is nyalogatta és ez... hát némileg magához téríti az embert...

Yoru kinyitotta szemét és lányára nézett...

- Kireina... - szólalt meg nagy nehezen...

Kidera odasietett hozzájuk és letérdelt a férfi mellé.

- Ő a papád? - kérdezte a nő...

- Ma....maga...kicso..da? -kérdezte Yoru de beszéde kezdett egyre érthetetlenebbé válni.

A nő felemelte a férfi fejét és valamelyest az ölébe fektette.

- Kidera vagyok, én találtam rá a... lányára egy barlangban....

- Kied...ra, az anyja...- kérdezett újra a férfi de nem tudta befejezni mert elkezdett köhögni...Orrából és szájából is folyt már a vér.

- Mire odaértem.... már meghalt....-Kidera lesütötte a szemét.

Yoru véres arcán könnyek folytak végig...

- Bo...csáss meg...Kireina....- szólt lányához, aki nem értette miről van szó. Most a nőhöz fordult...

- Kérem.... vigy....vigyázzon a lányom...ra... Ígérje meg ...ho..hogy vigy...ázz rá!- szólt halkan...

- Ígérem....- mondta Kidera és bólintott...

Yoru még egyszer elmosolyodott és örökre lehunyta könnyes szemét...

*

-Kidera nevelt fel....- fejezte be ismét Kireina- Végignéztem ahogy a szüleim meghalnak... Mindannyian itt vannak eltemetve...Yoru, Sumaru és Kidera is... - és a terem másikvégébe mutatott. Valóban... A terem végében három síremlék állt....

 - A tó vize azért képes megmutatni..."dolgokat"....mert az anyám vére annak idején...beszennyezte a vizét... és így át vette képességeit...- hangja egyre bánatosabb lett.

- És mivel a leszármazottja vagyok, én is tudok olvasni a gondolatokban...innen tudom hogy neked most nagy szükséged lenne arra hogy lásd a jövőt..., hogy tudj dönteni.... - szomorkás, könnyes kék szemeit most Inuyashára függesztette.

Inuyasha mind eddig a történetre figyelt (csodával határos módon:)), s most zavartan szegezte a tekintetét a földre...

- Hogy tudjak dönteni.... Mi lesz ha teljesen szellemé válok??? - nézett ismét kérdőn a nőre.

- Ne rám nézz! Ha nem oda! - és a tó felé bökött.

S a tó tükrén most a jövő képei jelentek meg, már hallani lehetett a tűz ropogását és a sikolyokat...

Folytatjuk!!!